A tojáslikőr

Egyébként is, de ilyentájt, ünnepek környékén még inkább erőt vesz rajtam a múltidézés. Ahogy teszek-veszek, dagasztok, gyúrok, sonkát vásárolok, torma féléket és mustárokat válogatok, örömmel tobzódom a bőségben, egyre-másra bukkannak fel gyerekkori emlékeim, mint éppen most is, a tojáslikőr főzés emlék-képe.

Mostanában a leghitványabb boltocska polcain is ott sorakoznak Húsvét tájékán a különféle márkájú tojáslikőrök, de ez messze nem így volt hajdanában-danában, az 50-es évek végén, 60-as évek elején, amikor én már bőven abba a korba léptem, amikor egy jól nevelt lánygyerek rendes kötelességei közé tartozott, hogy kivegye a részét a házimunkából és így a vásárlásból is.

Ugyanebben az időben nagy kultusza volt még az otthon főzött házi likőrnek is, a barátok délutáni látogatásainak rendes együttjárója volt a házi sütemény (darálós keksz, vagy linzer, esetleg női szeszély) és az otthon pörkölt babkávéból főzött fekete mellé egy kis házi likőrt is kínálni. Akinek kisebb fantáziája volt csupán, az a boltokban vásárolható esszenciákat, aromákat használta fel, de számosan – köztük az én Nagyanyám is – titkos receptúrák alapján, zöld dióból, meg ki tudja még miféle csoda-alapanyagokból főzte a likőröket, amikből egy-egy gyűszűnyit mi, gyerekek is kaptunk, de csak ha nagyon jók voltunk.

Húsvét nem múlhatott el házi tojáslikőr nélkül, mert ugye palackozott az nem volt se égen, se földön kapható. Nagy előny volt a bajban, hogy viszont szinte mindenhol kapható volt a mézédes, nehezen csorgó, konzerv, sűrített tej, tojás is volt, és már csak némi cukor, vaníliás cukor meg a patikákban beszerezhető tiszta alkohol kellett a nagy üvegnyi tojáslikőr otthoni előállításához (ha jól emlékszem a hozzávalókra).

Úgy függ össze a tojáslikőrrel az én feladatköröm megemlítése, hogy az amúgy a főzést messze ívben elkerülő Édesanyám tojáslikőrt, azt bizony főzött, és az én jussom és kötelességem volt a tiszta alkoholt megvásárolni a szomszédos patikában. Már ha volt, mert ugyebár akkoriban 50 % esélye volt annak, hogy akármi bármi kifogyjon a boltokból. Úgy, de úgy utáltam ezt a missziómat, legalább annyira, mint hétvégére sört vásárolni a család felnőtt tagjainak!

Mert a sör, ahogy megérkezett a boltokba, úgy el is kapkodták, alig egy-két óra alatt. Ha szerencsés volt a vásárló, elcsípte ezt az egy-két órát, ha peches volt, akkor jöhetett a körjárat. Az én esetemben az első állomás a Szépvölgyi út - Árpád fejedelem útja sarkán lévő, általunk csak Duna-parti Közért, vagy a boltvezető miatt, Bácskai bolt néven ismert ABC volt, utána jött a Lajos utcai Meinl, aztán valahol a Kolosy téri piac környékén is volt egy Közért, és ha sehol sem volt sör, akkor jöttek a kocsmák. Egyszerűen gyűlöltem a kocsmákba bemenni, az állott bor és sörszag, a gomolygó cigaretta-füst és az ott időző, iszogató, a belépésemre elhallgató férfiak miatt. A Gödör, a Pléh-Krisztus volt a két legközelebbi kocsma, és ha még itt sem kaptam sört, akkor hazamentem, dolgavégezetlenül.

De a tojáslikőrt, azt bezzeg szerettem, ha egy negyedkupicányit az ünnepre tekintettel kiutaltak az amúgy roppant szigorú felmenők, azt a legnagyobb élvezettel szürcsölgettem, aztán a kisujjammal szinte tisztára kitörölgettem a pohárkát, és tessék, most, amikor megvehetném, megfőzhetném, ha úgy kívánná kényes kedvem, most meg nem is szeretem, meg nem is igazán ihatnám, tiltakozna a cukorháztartásom. 

Nagyi csálé fakanala

Már senki előtt – aki van olyan elvetemült, hogy nyomon követi az írásaimat - sem lehet titok, hogy rendszeresen és nagy örömmel főzök.

A napokban, tekintettel az akkori, kimondottan télies időjárásra, éppen valami savanyú-káposztás húsos ételt főztem, amit a végén berántottam, és éppen, a rántás kavargatása közben egyszerre bevillant egy emlék, Nagyi csálé, rántáskeverő fakanaláról.

Annyira eleven volt az emlék, hogy szinte a kezemben éreztem annak a jócskán megbarnult, a többi fakanálhoz képest apró és karcsú, mondhatnám filigrán, a több évtizedes használatban, féloldalasan elkopott fakanálnak a képe, hogy szinte nyúltam a fiókom felé, hogy azt vegyem elő.

Szerintem, akkoriban minden háztartásban ugyanolyan rántásos fándli volt használatban, mint nálunk, Óbudán is, Ráckevén is, bárhol is. Nagy hátránya volt ennek az edénykének, hogy a fém füle mindennél hamarabb forrósodott át, és akkoriban még nem volt kultusza az ilyen-olyan lábos-fogó kesztyűknek, egyszerűen a kék-fehér, vagy piros-fehér kockás konyharuhával fogta meg a háziasszony a vészesen forró fület a rántás kavargatása közben. Ez a módszer persze azzal járt, hogy jó néhányszor landolt a lángra-kapó konyharuha a konyhai falikutakban, ma már szinte ezekre sem emlékezünk!

A falikút eredetileg zománcozott vasból készült, de aztán a zománc lepattogzott róla, és akkor jött az olajfestékes átkenés, és ez szinte minden konyhában így volt, bárhová is ment az ember látogatóba. Persze vendéglátáskor, a konyha-ajtó többnyire szigorúan csukva volt, ez nem volt a lakás díszített, szépített helyisége, itt a főzés, mosogatás és a plafonra szerelt csigákról leengedhető, fregolikra teregetett ruha szárítása zajlott, amiből semmi sem tartozott a vendégre.

De konyha nem létezett falikút és rántásos fándli nélkül, az egyszer biztos!

Nagyinak, volt egy a többinél jóval kisebb, karcsúbb rántáskeverő fakanala, amely a hosszas, félévszázados használat alatt, szinte ében-feketére, de legalábbis sötét barnára színeződött, és féloldalasan elkopott. Ha a teljes fejmagassága lehetett három centi valaha, akkor a keverés irányának megfelelően megkopó baloldalából már több mint egy centinyi, apránként belekopott az ételekbe.

Kíváncsi lettem! Elővettem a fakanalaimat, hogy azokon látható-e ilyen kopás. Nem emlékszem, hogy valaha is vettem volna fakanalat, gondos Nagyim már talán tíz éves koromtól kezdve gyűjtögette a móringomat, monogramos damaszt ágyhuzatokat, törülközőket, konyharuhákat, toledós és madeirás, hímzett abroszokat, a sodrófám és a gyúródeszkám is még a Nagyi féle felszerelésből van máig is szolgálatban. Így a máig szolgáló fakanalaimat is jó eséllyel Nagyi vehette, alternatív lehetőség Apu, aki a ráckevei piac rendszeres látogatójaként és minden elesettek örök támogatójaként időnként beállított teljesen szükségtelen dolgokkal, mert megszánta például azt a kamaszt, aki a testvére számára kuporgatott valami kis pénzt, esztergált fakanalak eladásával. (Vagy ez a mese volt az értékesítési trükkje a fiúnak.)

Most már lassan-lassan én is kipipálhatok egy fél évszázadot, de legalább 45 évet, ami alatt, szinte naponta főztem, de ahogy elnézem a fakanalaimat, még messze vannak attól a meghitt csáléságtól, kajlaságtól, szeretetteljes kopottságtól, amit a Nagyi fakanala jelentett, és –ezek szerint – máig is jelent a számomra.

Váratlan telefon

Bevallom, hogy van egy vonalas telefonom is. Semmi másért, pusztán csak azért, mert számos kedvezményt, anyagi értelemben is kézzelfogható előnyt, akkor, csak akkor és kizárólag akkor érek el, ha mindhárom előfizetésemet életben tartom, mint telefon, internet és kábeltévé.

Senki az ég-egy-adta-egyvilágon nem hív ezen a készüléken, csak politikai szereplők és marketingesek. Ezért aztán éppen megfelel az a még Édesapám által vásárolt, alig 30 éves, és minden porcikájában elavult és lestrapált, gyakorlatilag működésképtelen készülék, amely arra az egy dologra még jó, hogy képes csörgésre.

Azonban a világ változik, és most már a mobilom sem jelent biztonságot, mert imitt-amott, azon keresztül is elérnek váratlan jelentkezők.

Elvileg nem veszek fel ismeretlen hívót, gyakorlatilag azonban mégis, mert ott bujkál a gondolataim legalján, hogy esetleg valamelyik megszorult családtagom, barátom kap ebben a formában, váratlan segítséget, és fontos, hogy felvegyem, elérkezzen hozzám az információ.

Aztán – szerencsére – mégsem valamelyik megszorult, bajba került szerettemről kapok hírmondást, hanem valamit rám akarnak sózni. Már nem üdülési jogot, telket, sokkal inkább biztosítást, hitelkeretet, és - éppen ma - gumiharisnyát!

Voltaképpen nem is annyira a váratlan telefon-híváson keresztül érkező, vásárlásra buzdítás bőszített írásra, hanem sokkal inkább, az a - most már tudom – hangsúly, intonáció, amely olyannyira jellemzi, ezeket a váratlan telefonokat!

A magyar nyelv dallamvonaltól teljességgel idegen dallamívek mentén, valamilyen roppant mesterkélt, fuvolázó hanghordozással ontja rám, csaknem megszakíthatatlanul egy fiatal lányhang, a számomra tökéletesen felesleges termék jellemzőit.

Elméláztam azon, hogy netán a telemarketingeseket oktató trénerek ezt tekintik a „megnyerő hangvétel” ismertető jegyeinek? Ezt a mesterkélt, idegen, művi hanghordozást? Alighanem, így lehet, mert ha nem, ha csak pusztán divatból alakult, szinte egységessé az eladni-vágyással együtt járó hangnem, nos, akkor nagyobb a baj – ezen a téren is – mint gondoltam.

A gyerekeimnek – annak idején – mindig azt mondtam, hogy ha kiókumulált, eltervezett az a bizonyos rosszalkodásuk, akkor baj van, ám ha ösztönös, zsigeri, akkor a baj sokkal-sokkal nagyobb, mint eredetileg gondoltuk, mert a tudat formálható, igazítható, fejleszthető, javítható. a zsigeri énünk azonban ennél sokkal kevésbé formálható, módosítható.

Rettentően félek, hogy ez a monoton, lebegtetett hanghordozású, éneklő, tartalmában tudálékoskodó, meggyőzőnek vélt, ám összességében visszatetsző hangnem csak átmeneti jelenség, elmossa, elhordja az idő! Imádnám!