Feteke kakker csibiga

A családokban idővel kialakul, és aztán minden egyes jövevénnyel gazdagodik a közös, elszólásokból, félrehallásokból, hibákból építkező, sajátos és egyedi, családi nyelv.

A becenevekben generációkon keresztül őrizgetjük az elődök történeteit, Csöpi nagynéném, a maga ma 83. évével azért lett Csöpi, mert testvére, az édesanyám túlontúl aprónak találta születésekor.

Anyu azért lett Pipi haláláig, sőt azon is túl, mert dédanyám szerint úgy rakosgatta a lábait, amikor elindult, mint egy kiscsirke.

De ki tudja, hogy miért lett az egyik Mutyi, vagy a másiknak, miért csak a keresztneve ka-ke kicsinyítő-képzővel becézett változata jutott.

Unásig említettem, hogy máig is szölmegyünk szürdeni, és szütyülünk, mint a sziúk, Dórink nyomán, akinek a sziszegő hangokkal nem volt gondja, ám az „f” hang, az bizony kifogott rajta.

Mostanában Zita unokám a legújabb, családi „Kazinczy Ferenc”, és mivel a legifjabb hadar, mint a fene (hiába, a gondolatok sokkal gyorsabbak, mint a mégoly gyorsan pörgő, hadaró nyelvecske), ezért aztán nem túl ritka a hangcsere, a szótagtévesztés, elhagyás, gyarapítás.

A kakaós helyett a „kakker” jelzőt még a lányaim ragasztották a kakaós csiga elé, nem is annyira kiskorukban, sokkal inkább már amolyan felnőttféleként, késő kamaszkorban, de megragadt, örök életre.

A csibiga a mi Zitánk hozzájárulása, aki kellemesen összevonta a túl hosszadalmasnak ítélt csiga-bigát, ugyancsak ő keveri össze a fekete hangzóit, és következetesen fetekének hív minden sötét dolgot, köztük a kakaós csiga, gazdagon meghintett, kakaós részeit is. Ezt gyakran keresi a tányérján, mert igazán ezt a részét szereti a kakaós csigának, és csak akkor fanyalodik a többire, ha a feteke rész végképp, utolsó morzsáig elfogyott.

 Na’ persze végszükség esetén, a maradékot is legyűri, nagy nehezen, de igazán a krémesen kakaós, „feteke” részek iránt éret vonzalmat, amit meg is értek!

Úgyhogy ma, amikor a Zalán-Áron páros meghagyták a számukra vásárolt kakaós csigákat, mert inkább palacsintát reggeliztek, kiírtam Sárka pakkja mellé (kedvenc, mától újra kapható cigarettájából egy kartonnyi), hogy „kakker-csibiga”, nehogy elfelejtkezzünk a mélyhűtőben lapuló kedvencről. :-D

Rózsavirág úr listája

A könyvnek nem ez az eredeti címe, hanem Mr. Rosenblum listája, de végig olvasva, saját megkülönböztetésként, így fogok emlékezni rá.

 

Mindenkinek tiszta szívből ajánlom Natasha Solomons könyvét! 

Nem túl hosszú, alig 380 oldal, de heti nagyjából tízkönyvnyi olvasgatásom egyik nagyon kedves élményévé vált, szinte egyhuzamban olvastam el, és lehet, hogy most, hogy éppen csak befejeztem, újra kezdem. 

Szeretném még egyszer átélni a sikeres menekülés, angliai megérkezés, beilleszkedés, csőd, árulás, meseszerűen varázslatos megoldás, a befogadás, a végső béke bölcsességgel, humorral, kedvességgel, szeretettel megírt, balzsamos, gyógyító meséjét.

Dupla-unokás hétvége II.

Jelentem, valami remek volt!

Szokásos módon érkeztek, Zalán egyszerre nyomta mindkét csengőmet, az ajtóba szerelt, halálsikolyra emlékeztető hangút és a bimm-bammos, ajtókereten lévő, régebbit, miközben Áron és Zsófi kopogott, dörömbölt, úgyhogy a holtak is feltámadhattak volna.

Amint beléptek, megölelgettek, majdnem hanyatt döntve, akkor ért a második sokk, ugyanis Áron már az orrnyergemig ér, Zalán az orrom hegyéig, így a közöttük lévő egy évnyi korkülönbséggel arányos, cirka hat centi közöttük a különbség, és perceink vannak csak hátra, hogy minkét fiúnak könnyebb legyen a fejem búbjára nyomni egy-egy puszit, semmint lehajolva, arcon csókolni. (Nem véletlenül évődött hajdanvolt férjem, hogy „kápolnakilincs nagyságú az orrom, meg hogy hány gombóc férne bele, ha fagyis tölcsér lenne, szerinte akár négy kisebb is.)

A cipők szerteszét, a szőnyegek összegyűrve, a szatyrok mindenhol, és Zalán, a háziurak fensőbbségével, azonnal kalauzolgatni kezdte Áront, aki először járt az éppen egy éve elfoglalt, új lakásomban, bemutatva minden helyiséget, meg elmesélve azt is, hogy melyikben, mit szoktunk csinálni.

Rögtön felmerült az is, hogy hol fog Áron aludni, megnyugtattam őket, hogy a hálószoba az övék, a két nagy heverővel, én meg a nappaliban, a kanapén fogok szunnyadni, ezt jóváhagyólag elfogadták, és indult a játék.

Két, ilyen korú fiúban az a nagyszerű, hogy tökéletesen elfoglalják magukat, sőt a korábbi helyzettel ellentétben, amikor azon kellett gondolkodni, hogy mivel szórakozzunk, mit játszunk a következő félórában, már sokkal inkább zavarja őket, ha az ember megszakítja a játékukat, jelentkeznek, ha akarnak valamit, egyébként meg hagyjam őket békén!

Mi mást akarhatnak, mint valami ennivalót, esetleg innivalót, na meg azt, hogy segítsek megkeresni, ami éppen eltűnt, elgurult, elrejtőzött. Akkor „hasra magyar”, elemlámpa, kutatás!

Remekül ettek, igaz, hogy fogukra valókat főztem, igaz, hogy Áron nem volt hajlandó megkóstolni a rablóhúst, inkább az előző napról maradt rakott-krumplin osztozkodtunk vacsorára, hiába nyugtatgattam, hogy szó sincs a rabló combjáról lekanyarított hús pirítgatásáról, csak csirkehusi van benne, de a szó nem tetszett neki.

Áron belépett az ötpalacsintások klubjába (egyszerre ennyit tudnak megenni, le tudnának ugyan gyűrni még egy-kettőt, de akkor nem marad hely a gyümölcsnek, és azt sem lehet kihagyni).

Tudtunk beszélgetni, régebbi közös élményeinkről, tudtam olvasgatni, aranyosan kihozták a mosogatóig a tányérokat, amikor befejezték az evést, akárhol is fogyasztották el a kaját, rendesen fürödtek, vita nélkül vonultak el aludni, megszavazhatták, hogy mi legyen a reggeli, a vacsora, az ebéd az kötött volt, de örömmel ették meg.

Mandinál a legfinomabb a kaja – mondta már sokadszorra Zalán, persze az is igaz, hogy csakis olyasmit főzök, amit szeretnek, elvégre nem undorodós-versenyre várom őket!

Másnap délután Sárka jött értük, hogy az ő lakását is megnézhesse Áron, meg már várta a találkozást Marcival, a „szívroham kutyával”, mert úgy négy éve, amikor először találkoztak, halálra rémítette a kutyákkal kapcsolatban amúgy is gyanakvó Áront, Marci kutyánk hevessége, ugrálása, arcnyalogatása. Áron az első találkozást a kanapé háttámláján kuporogva reszkette végig, és napokba telt, amíg a kutyához közelebb ereszkedett, de most már jó barátok.

Elolvasták az érkezésüket beharangozó blog-bejegyzésemet, én meg szó szerint meghatottan néztem, amint a két fiú, mosolygó arccal, összehajoló fejjel olvasta a róluk szóló sorokat.

Mindegy, hogy jól elfáradtam, mindegy, hogy a kanapén alvás soha nem lesz a kedvenc éjszakai pózom, máris tervezni kezdtük a következő kétfiús hétvégét! Köszönöm!