Vajaskifli

Ezen a héten „csak” mindkét lányom beteg, kivételesen nem az unokáim. Ezért aztán úgy telnek az éjszakáim, hogy olyan órácskánként riadok fel arra, hogy vajon jobban vannak-e, vagy éppen most is, fulákolva, köhögve, hurutosan, torokfájósan. hőemelkedéssel, netán lázzal küszködnek.

Fáradtan és tehetetlenség érzetével ébredve, mi más lehetne a legjobb megoldás, mint valami alaposan kimerítő, lehetőleg bőséges dagasztással járó tészta készítése.

Nálam mindig van kéznél friss élesztő (nem sikerült jó barátságba keverednem a porélesztővel), liszt dögivel, sütésre alkalmas margarin, na, meg a közelmúltban került szóba gyerekkorunk igazi vajaskiflije, gondoltam megsütöm!

Ennél több alapanyagra – a tejen, meg a megkenéshez szükséges tojáson, némi són és cukron kívül - szinte nincs is szükség a vajaskiflihez, de azért – für alle felle – beleolvastam a két kedvenc szakácskönyvembe, megnéztem úgy három internetes receptet is, és végül elkészült a tészta.

A kelt-tészta dagasztásába annyi, de annyi mindent bele lehet gyúrni! Aki próbálta, az pontosan tudja! Elfér benne és közben meg is fogyatkozik a harag, a méreg, a dac, az aggodalom, a tehetetlenség, és a tészta csak egyre fényesebb, selymesebb, egyenletesebb.

Aztán jöhet egy kis pihenés, amíg az élesztő szépen dolgozik, és a tészta nagyjából a duplájára dagad. Utána már csak a szaggatás, formálás, második kelesztés, tojással kenegetés és a sütés van hátra, és miután a végül kiválasztott recept szerint pontosan 48 darab, bár apró kiflire lett elég a tészta, két tepsibe kerültek a kiflicskék.

Hát, az íze, ezúttal nem lett olyan édesen sós, mint amit gyerekként is annyira szerettem, az állaga viszont tökéletes lett, ropogós héj és finom, egyenletesen légbuborékos, foszlós bél, viszont semmi édességét nem érzem, egyszerű, sós ízű kifli lett, úgyhogy a következő sütésnél extra édesítőszer-mennyiséggel fogom elkészíteni.

Külsőre amúgy elég pofás lett!

Mivel Sárkám még a vizet, teát sem tudja lenyelni, olyan rettenetes torokgyulladása van, ma csak egy orvosi ügyeletet, meg az ottani orvos beutalója alapján egy kórházi sürgősségi fül-orr-gégészetet látogattunk meg,

 alig több, mint fél nap alatt (de legalább a kórházi befekvést megúsztuk), Zsófim meg szintén orvosi ügyeletet látogatott a gyerekei ellátása mellett, a kiflik zöme a fagyasztóban várja, a jobb napokat, amikor már mindenki egészséges lesz, de legalább rágni és nyelni tud majd!

Tejbepapi

Kaptatok-e Ti is hajdanán reggelire, vagy pót-vacsorára tejbepapit?

Ez nem más, mint szikkadt zsömle, kenyér, vagy kifli, felkockázva, tejjel bőven meglocsolva, egy-két kanálnyi, kristálycukorral megédesítve, és némi vajacskával dúsítva, felmelegítve, lehetőleg pléh-tányérban.

Ennél kevés dolog finomabb, egy édesre éhező ember számára!

Persze, ma már mindenfélével dúsítható, mazsolával (amit rendületlenül utálok, kiköpködök mindenből, amibe „gyárilag” belekerül), nagyobb szemcsékre darabolt dióval, mogyoróval, keserű csokival, aszalt gyümölcsökkel, kakaóporral, de a maga eredeti formájában is finom, a peremeken megpiruló, lágy édességében, nagykanalas fogyasztási módjával!

Hajdanán, két-, háromféle aszalt gyümölccsel lehetett találkozni, alapból ott volt az aszaltszilva, a koszorúba préselt füge, na meg a datolya, amivel, a kemény magok miatt, óvatosan kellett bánni. Néhány háztartásban, ahol volt a háttérben kert és hagyományokat őrző nagymama, nagynéni, felbukkant az aszalt alma is nyomokban, de ez nem volt tipikus.

Manapság, az aszalt gyümölcsök garmada áll rendelkezésünkre, a nagyon finom aszalt sárgabaracktól az áfonyáig, a színes kosarakban árult, vegyes aszalt gyümölcsökig, amelyekben körte, kiwi és más, sokféle finomság rétegeződik, de a tejbepapi, a maga natúr valóságában, effajta kiegészítések nélkül is, maga a tökéletesség!

Azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy ma, tejbepapit fogok reggelizni, már ha a cukor helyett alkalmazott szacharin, a tejnek aligha nevezhető, 1,5 %-os „fehér víz” (ahogy Zitám, a még mindig anyatejes nagylány nevezi), és a mindenféle vitaminnal dúsított margarin, akárcsak érintőlegesen is közelíti a hajdanvolt ízeket, de próba, szerencse!

Kommentárok, kommentek

 

Alighanem ott követem el a legnagyobb hibát, hogy – minden korábbi elhatározásom dacára – újra, és újra, elolvasom a kommentárokat, jelenkori megnevezésük szerint, a kommenteket.

Bár ne tenném!

Mert minden alkalommal az a végeredmény, hogy kommentáló embertársaim legalább 80 %-át, szívem szerint, visszaültetném az általános iskola harmadik osztályának padsoraiba. Aztán a negyedikbe, ötödikbe, kit mennyi ismétlés illetne meg! Az unokám nyelvtan-munkafüzete alapján, nagyjából itt, a harmadikos anyagnál akadtak el, a rövid és hosszú mássalhangzók, a ly és j megkülönböztetése, a teljes és részleges hasonulás sűrű vadonja, a tárgyas és tárgyatlan ragozás végzetes vadonja, az elváló igekötők posványa mentén, véglegesen és végzetesen!

Noha nekem is mindennapos gondot okoz anyanyelvem helyes használata, különösképpen amióta olyan „komoly” segítségeim is vannak, mint az automatikus nyelvhelyesség ellenőrző rendszerek, amelyek helyettem is korrigálják a hibáimat.

Sárka lányommal hosszasan vihogunk például azon, hogy Zita unokám legfrissebb névadását: „kis Mandika”, a nyelvi ellenőrzés sorra-rendre átjavítja „kos mandulára”, elvégre vitathatatlan, hogy ennek kicsit több értelme van (vagy nincs).

Engem is folyvást javít a program, amit egybe írnék, azt szétválasztja, ahol vesszőt tennék, azt elveti, és persze minden lépésnek utána nézhetnék, de annyi – számomra ennél jóval fontosabb – utánanézni-valóm van, hogy többnyire megállok félúton, és elrendezem a rendeznivalót, egy kötőjel beiktatásával. Ez az opportunizmus, maga!

Minden tanévben, a friss könyvek között a legvékonyabb a nyelvtan könyv, mégis az egyik legfontosabb lenne, ha már hosszú évtizedek óta, nem lenne annyira, de annyira unalmas! Kivéve lányom nyelvtan-tanítását, aki a táblára rajzolt Spongya-Bobos rajzokkal, RAP-énekesek dalszövegeivel, szóviccekkel és jelenkori szóképekkel próbálja évről-évre közelebb hozni és a dacosan ellenálló, gyermek-agyakban rögzíteni a helyes nyelvhasználat szabályait.

Legnagyobb büszkeségeim között tartom számon, hogy egy pár évvel ezelőtti tanítványa, blogot nyitott, „Saci néni nyelvtanórái” (vagy hasonló) címmel, amelyben, mint egy folytatásos képregényben, óráról, órára közzétette a Sárka lányom tábla-rajzait.

Néhány tanártársa legmélyebb felháborodására és elképedésére, mert bizony olyan szavak is szerepeltek a táblán (nem trágár, nem obszcén, de nem is hagyományos, viktoriánus szavak), amelyek – legalábbis számukra – fontosabbak voltak, mint maga a módszer, a megközelítés, az elfogadtatás, a megszerettetés, új és sajátos mivolta.

Nekem, szabályosan, fizikai fájdalmat okoz minden „kel, job, szabájos” és még hosszasan sorolhatnám! (Arról, meg csak egy szó se essék, amikor az írásból, a nyelvhasználatból élő, hivatásos írók követnek el nyelvtani szarvas-hibát, a már szinte megszokott, ferdítés, csúsztatás, maszatolás mellett.)

Persze, tudom, hogy az én nyelvhasználati szabályrendszerem, mintegy fél évszázada rögzült, és azóta hány, de hány megújuláson esett át anyanyelvem, meg azt is tudom, érzem, hogy az elme befogadó rugalmasságának is van határa, mert szívem szerint, máig is azt írnám, hogy „úgy-e”, holott már ki tudja, mióta azt kell írnom, hogy „ugye”, de mégis!

Ez, a nyelvtani újra-képzés, csak az egyik olyan stúdium, amire sokakat beíratnék, mert a másik, amit kötelezővé tennék, az az indulat-kezelés, a düh-terápia!

Ahogy elolvasgatom, még a legsemlegesebbnek vélt hímző-, kötő-, főző-, barkácsoló felületeken is megmutatkozó dühös állásfoglalásokat, nem is szólva a politikai tartalommal is felruházható, egyéb közleményekről, akkor – sajnos – egyre kevésbé hiszek és reménykedem a párbeszéd lehetőségében, erejében, pedig ezt a hitemet, annyira nem szeretném elveszíteni!

Mindenki fújja a magáét, egyre hangosabban és egyre erőszakosabban, mintha a hangerő és a hangnem fokozása, több meggyőző-erőt jelenthetne, holott nem, sokkal inkább, a másik fél részéről is, egyre erőszakosabb reakciót indukál, és sodródunk, egy az orkánhoz hasonlóan mozgó spirálban, amely azokat is magához vonzza, azokat is bevonja bűvkörébe, akik szeretnének megfigyelőként, távolabbról szemlélődni.

Magamat most azzal „gyógyítom”, hogy többet, és még többet fogok dolgozni, rendbe tenni magam körül, „jókodni”, ahogy mi mondjuk, odafigyelni mindenki, akárki, bárki pillanatnyi problémájára, meghallgatással, utána-járással segíteni, ha kell, és megpróbálom mától nem elolvasni a kommentárokat, kommenteket!