Zsíroskenyér

Idejét sem tudom, hogy mikor ettem utoljára zsíroskenyeret! Kiment a divatból, mindenféle egyébbel púpozzuk meg reggeli, vagy vacsora szendvicskéinket, de ma, hosszú idő után ismét, a reggelim zsíros zsömle lesz (kenyér már régóta nem kerül a házhoz – hacsak nem sütök -, soha nem tudom visszaszerezni, a több, mint fél évszázaddal korábbi, félbarna kenyér állagát, ízét, ropogós héját, foszlós belsejét).

Így, ünnep után, doboz-számra gyűlik a pecsenye-zsír, kidobni, elmosogatni sajnálom, őrizgetem egy darabig, fel-felhasználom, újabb sült húsokhoz, végül mégis kidobásra kerül, de most felbátorodtam, mert megint fordult egyet a világ, és az eddigi zsír-szapuló, ellenző szemléletet lerombolni látszik, a zsír-barát nézet, legyen ezek közül bármelyik is közelebb, az „igazsághoz”!

Mert ki tudja, hogy mi is az „igazság”?

Hacsak az nem, hogy minden, amit a természet, a maga terülj-terülj asztalkáján a számunkra felkínál, a maga helyén, idején, módján és mértékében egészséges és szükséges a számunkra is, ezt diktálja a természeti racionalitás törvénye, ki sem alakult volna, nem is maradt volna fenn, ha nem lett volna szükség rá, nem lett volna létjogosultsága!

Ki emlékszik még a nagymamáink zsírszalonna-sütő napjaira? Amikor végre, régóta vártan, de lehetett zsírszalonnát kapni a hentesnél?

Hazavittük és kockára vágtuk a terjedelmes, zsíros, kellemetlen tapintású táblákat, majd hatalmas lábosokba kerültek, és megindult a sok-sok kevergetéssel járó, hosszas és meglehetősen szagos kisütés! Órák elteltével, amikor már kellőképpen kiolvadt a zsír a kockácskákból, Nagyi egy pohárkányi tejet öntött a lébe, amitől az egész elkezdett fortyogni, sercegni, szerte-szét szórva az apró, égető zsírpermetet, de ez szükséges volt ahhoz, hogy a zsír „ikrás” legyen, ne olyan tömbbe dermedő, kemény, nehezen kezelhető bolti változat, és ahhoz is, hogy a töpörtyű kellően ropogós állagot és piros-barna árnyalatot kapjon.

Nagyi, mindig – hatalmas nyögések kíséretében - krumplinyomóval nyomta ki a zsír-fölösleget, és utána tette át a friss, még gőzölgő, só után kiabáló töpörtyűt egy tálba, mi meg onnan kapkodtuk-lopkodtuk kifele, és kenyér és minden nélkül, bőven megmártogatva sóban, faltuk, mert soha többé nem volt annyira finom, mint akkor!

Ki felejthetné, azokat a középiskolás, főiskolai, egyetemi lógásokat, amelyek – törvényszerűen – a legközelebbi, lehetőleg alagsori, meredek, lefele vezető lépcsőkön keresztül elérhető, borozóba vezettek, ahol fröccs, vagy sör mellé, már ott állt tálcákon, a sóval, pirospaprikával, lila-hagyma szeletkékkel meghintett „zsírosdeszka”, amivel akkor a legfinomabb téliszalámis szendvics sem kelhetett versenyre.

Egyszer, Andrea szomszédasszonyommal (neki nem csak jogosítványa volt, mint nekem, hanem kocsija és vezetői gyakorlata is) váratlanul úgy döntöttünk, hogy leugrunk Ráckevére, elvégre ő, még soha nem járt ott. Csak sajnos a ház kulcsát nem vittük magunkkal, és bár a bejárati ajtón bejutottunk (fedje balladai homály, hogy miként), de a házba nem tudtunk bemenni.

Viszont nyitva volt a nyári konyha ajtaja, ahová „Borosferi”, az akkor kerti és ház körüli segítőnk – a neve elárulja, hogy mi volt a gyengéje – hétvégente, az ágy végébe rejtett egy két kilós, igazi ráckevei házi kenyeret, mert Apu viszont azt imádta. Ha mentünk, megettük, ha nem, isteni csemege lett Borosferi malacainak, persze Apu kontójára.

Akadt a nyári konyhában egy jókora kés, némi só, egy kis bödönnyi házi zsír, a kertben bőven termett éppen a finom édes paradicsom, néhány csökött zöldpaprika, olyat lakomáztunk, hogy csak na!

Lehet, hogy ma lesz a napja, hogy Zalán unokámmal is megismertetem a zsíros kenyér örömeit! Csak legyen hajlandó, megkóstolni!