Úr ír…

Gyanítom, hogy ez a hajdaani olvasókönyv első oldalon szereplő példamondat még a szüleim generációjának idejéből származik, mert tisztán emlékszem, hogy az enyémben a „lola áll, és a ló állat” volt a kezdés.

A tisztán emlékezés – még ha esetleg téves is – abból ered, hogy egy egész esténk fulladt kudarcba azon, hogy következetesen a „lió álliat-„nak olvastam ki a feladatot, mert pontosan emlékeztem a tanító néni hangjára, aki –szegényke – az „l” hang hosszas kiejtése mellé odabiggyesztett egy kis elhaló „i” hangocskát is, és noha már jól tudtam olvasni, nagyon jó, szófogadó tanuló is szerettem volna lenni, ezért legjobb ismereteim ellenére, a tanultaknak megfelelően olvastam, a leírtakat.

Mindez onnan jutott az eszembe, hogy Zita unokám is elkezdett olvasni és írni is.

Tudom, ezzel megint elindíthatok egy végeláthatatlan lavinát arról, hogy szabad-e egy gyereknek alig több mint négy évesen elkezdeni olvasni és írni, de az a tapasztalatom, hogy a gyerekek parttalan tudásvágyának képtelenség határt szabni, gátat vetni! Ideig-óráig ugyan el lehet terelni az érdeklődésüket, de megakadályozni őket abban, hogy megtudják azt, amire kíváncsiak, lehetetlenség! Legfeljebb más utat keresnek!

Na, meg – mély meggyőződésem – hogy teljesen fölösleges is!

Zsófi lányom még nem is volt négy éves, amikor már remekül olvasott, Sárka lányom éppen csak fél évvel később vált olvasó lénnyé, és – mint mondani szokás – azóta úgy is maradt, (hozzám hasonlóan). Zalán unokám sem maradt ki a sorból, már az óvodában voltak barátai, akik őt kérték meg egy-egy üzenetük megírására, ahogy én is megtanultam olvasni, bőven az iskola megkezdése előtt.

Most Zitánkon a sor!

Mostanában többször töltöttünk együtt délutánokat, félnapokat, szülői elfoglaltság okán, és az újra elővett játékok mellett, előbb-utóbb napirendre került a közös meseolvasás, rajzolás és persze az írás is!

Olyan ritmusérzékkel szótagol, ahogy silabizálja a mesekönyv következő sorát, vagy akármi-bármi írott szöveget, ami a szeme elé kerül, hogy sok elsős-másodikos, nyugodtan jöhetne hozzá korrepetálásra! Valami csodálatos módon érzi-érti a magyar nyelv ritmusát, zenéjét, és ez a betűk keresgélése közben is megmarad, mert persze keresgéli, próbálgatja a betűk összekötését a hangokkal, sok-sok közbe-kérdezéssel, hogy ez és ez a betűcske mi is!

Ugyanígy, a fontos üzeneteit leírja, miközben diktálja önmagának a következő hangot-betűt, és kéri, hogy ami éppen nem jut az eszébe, azt szigorúan egy másik lapra, írjam le, ő majd lemásolja.

Persze sok-sok betűcskét fordítva ír le, de ki bánja! Bőven van még ideje!

Az egyik legédesebb az az eset, amikor elmesélte, hogy Mami (az édesanyja) fejfájással vitte őt haza az oviból, de éppen volt a Maminál egy perec, azt meg is ette Zitánk, és láss csodát, elmúlt a fejfájás!

Ezért aztán, le is írta nekem a maga bölcs iránymutatását, hogy bármikor, ha fájna a fejem, mi is a legjobb gyógymód! Igaz, hogy a „perec” már nem fért el a lap aljára, ezért egy kicsit feljebb kellett beszúrni a szövegbe, és igaz az is, hogy a perecből kimaradt egy „e”, meg néhány betűcskének a tükörképét sikerült leírni, de mindennek ellenére, most már soha nem fogom elfelejteni, hogy a fejfájás kezelésének mi is az egyetlen, igazi és tévedhetetlen gyógymódja!

Zita levelével búcsúzom:

Mary Berry dicsérete

Nagy biztonsággal állíthatom, hogy dobogós helyezést foglal el televíziós kedvenceim, nem túl hosszú listáján a fent nevezett hölgy!

Talán lassan évtizede is megvan annak, hogy véletlenül rábukkantam egy sütő-főző sorozatra, „A brit sütimester” címűre, amelyben talán 10-12, gondos előválogatást követően összekerült versenyző, hétről hétre megküzd a sütemény-készítés rafinált feladataival, Mary Berry (és Paul Hollywood) feladatkijelölései és értékelései mentén, és mondhatom, hogy pazar szórakozás volt a műsor minden egyes pillanata!

Az ember persze közben akár tanulhatott is egy-két receptet, fogást, ezt el lehet könyvelni járulékos nyereségként, de e nélkül is irtó érdekes volt a sokféle versenyző, ezerféle inspirációja, különleges karaktere, motivációja, szereplése, és valami csodálatos visszhangra találtam – minden szerénytelenség nélkül – Mary Berry személyében.

Soványka és apró, mint én. Szépen felturbózott, szőke haja mindig rendezett, mint amire én is törekszem. A sminkje diszkrét, de elhagyhatatlan, mint nálam! Nem megyek utcára „meztelen arccal”! Az arcán mély ráncok, a zömük a megélt élet stációiról, de legfőképpen az elhagyhatatlan mosolyról, nevetésről, azaz humorról árulkodik, ami nélkül, mint tudjuk, elvileg lehet élni, de hogyan?

Ha „megfelelő” megvilágításba kerülök, mint például áruházi öltözőfülkékben, vagy felső megvilágítású liftekben, vagy megvilágított, nagyítós tükrökben, akkor mindig elborzadok, hogy mennyire ráncos is vagyok már, amit a mindennapi, megszokott tükreimben, a hálószobámban, a fürdőszobámban, a sminkes tükrömben, a jobb fényképeimen nem is látok meg, de ezek az én ráncaim, az én életem lenyomatai, nincs rajtuk mit szégyenkeznem!

A legtöbbet Mary Berry kezei mesélnek. A mindig szépen manikűrözött, lakkos körmök mellett sem maradnak észrevétlenül, az ízületi gyulladások, netán köszvény nyomai, a deformálódott, megvastagodott ízületek tisztára az én kezeimet formázzák! Na, meg egy dolgos élet lenyomatát!

Ugyan van a Mary Berry fokozatig talán még egy-két évem, de már jó ideje több a megvastagodott, örökre korlátozott mozgású ízület a kezeimen, mint a deformáció-mentes.

Az én kezem is őrzi a gyerekkorom téli mosásainak, öblítéseinek nyomait, amikor a szinte jeges vízben öblítettük a ruhákat, majd akasztgattuk az udvaron kifeszített kötelekre, hogy odafagyott a kezünk a csipeszekhez, mosógépünk még az álmainkban sem volt, a sok évtizedes kerti munka nyomait, a házimunka, a kézimunkázás, kötés, horgolás, hímzés, a sok évtizedes, írógépen, számítógépen végzett gépelés nyomait.

Az is különbözik bennünk, hogy én már jó ideje nem használok körömlakkot, annyira rémiszt, hogy a testfelületem akár legkisebb töredékét is elzárjam az éltető levegőtől, szigeteljem, valami mesterséges anyaggal, elzárjam a természetes „lélegzés” lehetőségétől, hogy kiiktattam a lakkokat az életemből! Az is igaz viszont, hogy az én kezeimet nem követi nyomon számos kamera, így nyilván egyszerűbb!

Rokon léleknek (Anne Shirley, túltengő romantikussága nélkül) érzem abban is, amilyen szeretettel, változatossággal főz, süt egy másik sorozatában a családjának, gyerekeinek, unokáinak, barátainak!

Nagyra tartom, élvezem műsorainak minden pillanatát, és sütő-főző, családszerető sorstársaimnak csak ajánlani tudom!