Úr ír…

Gyanítom, hogy ez a hajdaani olvasókönyv első oldalon szereplő példamondat még a szüleim generációjának idejéből származik, mert tisztán emlékszem, hogy az enyémben a „lola áll, és a ló állat” volt a kezdés.

A tisztán emlékezés – még ha esetleg téves is – abból ered, hogy egy egész esténk fulladt kudarcba azon, hogy következetesen a „lió álliat-„nak olvastam ki a feladatot, mert pontosan emlékeztem a tanító néni hangjára, aki –szegényke – az „l” hang hosszas kiejtése mellé odabiggyesztett egy kis elhaló „i” hangocskát is, és noha már jól tudtam olvasni, nagyon jó, szófogadó tanuló is szerettem volna lenni, ezért legjobb ismereteim ellenére, a tanultaknak megfelelően olvastam, a leírtakat.

Mindez onnan jutott az eszembe, hogy Zita unokám is elkezdett olvasni és írni is.

Tudom, ezzel megint elindíthatok egy végeláthatatlan lavinát arról, hogy szabad-e egy gyereknek alig több mint négy évesen elkezdeni olvasni és írni, de az a tapasztalatom, hogy a gyerekek parttalan tudásvágyának képtelenség határt szabni, gátat vetni! Ideig-óráig ugyan el lehet terelni az érdeklődésüket, de megakadályozni őket abban, hogy megtudják azt, amire kíváncsiak, lehetetlenség! Legfeljebb más utat keresnek!

Na, meg – mély meggyőződésem – hogy teljesen fölösleges is!

Zsófi lányom még nem is volt négy éves, amikor már remekül olvasott, Sárka lányom éppen csak fél évvel később vált olvasó lénnyé, és – mint mondani szokás – azóta úgy is maradt, (hozzám hasonlóan). Zalán unokám sem maradt ki a sorból, már az óvodában voltak barátai, akik őt kérték meg egy-egy üzenetük megírására, ahogy én is megtanultam olvasni, bőven az iskola megkezdése előtt.

Most Zitánkon a sor!

Mostanában többször töltöttünk együtt délutánokat, félnapokat, szülői elfoglaltság okán, és az újra elővett játékok mellett, előbb-utóbb napirendre került a közös meseolvasás, rajzolás és persze az írás is!

Olyan ritmusérzékkel szótagol, ahogy silabizálja a mesekönyv következő sorát, vagy akármi-bármi írott szöveget, ami a szeme elé kerül, hogy sok elsős-másodikos, nyugodtan jöhetne hozzá korrepetálásra! Valami csodálatos módon érzi-érti a magyar nyelv ritmusát, zenéjét, és ez a betűk keresgélése közben is megmarad, mert persze keresgéli, próbálgatja a betűk összekötését a hangokkal, sok-sok közbe-kérdezéssel, hogy ez és ez a betűcske mi is!

Ugyanígy, a fontos üzeneteit leírja, miközben diktálja önmagának a következő hangot-betűt, és kéri, hogy ami éppen nem jut az eszébe, azt szigorúan egy másik lapra, írjam le, ő majd lemásolja.

Persze sok-sok betűcskét fordítva ír le, de ki bánja! Bőven van még ideje!

Az egyik legédesebb az az eset, amikor elmesélte, hogy Mami (az édesanyja) fejfájással vitte őt haza az oviból, de éppen volt a Maminál egy perec, azt meg is ette Zitánk, és láss csodát, elmúlt a fejfájás!

Ezért aztán, le is írta nekem a maga bölcs iránymutatását, hogy bármikor, ha fájna a fejem, mi is a legjobb gyógymód! Igaz, hogy a „perec” már nem fért el a lap aljára, ezért egy kicsit feljebb kellett beszúrni a szövegbe, és igaz az is, hogy a perecből kimaradt egy „e”, meg néhány betűcskének a tükörképét sikerült leírni, de mindennek ellenére, most már soha nem fogom elfelejteni, hogy a fejfájás kezelésének mi is az egyetlen, igazi és tévedhetetlen gyógymódja!

Zita levelével búcsúzom: