Karácsony

Talán a gyerekkori csoda karácsonyok óta nem volt ilyen mese-karácsonyom, mint az idei!

(Pedig biztosan volt néhány, de most éppen így érzem!) 

Több felvonásos volt már eddig is, pedig még csak az elején járunk a három napnak, és várom a folytatást is!

Most nem említem a több hónapos készülődést, amikor hímeztem, varrtam, ragasztottam, szerelgettem a családtagoknak szánt, itthon készült ajándékokat, csak egy-két darabról készült fényképet mellékelek, mert ezzel is felidézem az ünnepvárás hangulatát.

Először is karácsonyi ebédünk volt Sárkámmal. Utána –miközben vártam Zsófiékat – egyik kedvenc filmemet néztem a TV-n, Marry Poppins mindig megörvendeztet és elbűvöl!

Majd megérkezett, alig egy-két óra eltolódással a Zsófi féle csapat, Zalán, zakóban, Zita, mint hótündér-angyalka, és elkezdődött az ajándékbontás.

Zita leragadt a két Bogyó és Babócás könyve mellett, de közben a ”Mande gyeje!” felszólítást követően, a mutatóujjamnál fogva folyamatosan irányított, hogy hova menjek, hol kell leülnöm: Mande, oda csüccs, Zete csücsül itt!

Persze közben a szigorúan zöld elvek mentén vásárolt, gyökeres karácsonyfáról kiderült, hogy potyogtatja a leveleit és természetesen meg is dőlt a kényelmes, friss földdel feltöltött cserepében. (Az elpotyogtatott tűlevelek, a szőnyegként szolgálatot teljesítő csergében, valószínűleg hosszasan szolgálnak majd az akupunktúrás talpkezelés akkurátus eszközeként.)

Minden ajándék célba talált! Mindenki örült, törölgettük a sminkrontó könnycseppeket, a szemünk sarkából.

Csöpi, ahol a hagyományos halászleves rántotthalas vacsora várt ránk, alig háromszor telefonált, hogy mikor megyünk már, de Zitára rájött az anyatej iránti vágy, Mami kekecs! (=tejecske) és miután nekem is elmagyarázta, hogy ez finom dolog, hosszasan szopizott.

Zita hosszas, elnyújtott, dorombolás-szerű mömmögéssel jelzi, ha valakit szeret, ha valami finom, ha valami szép.

Az eredeti tervekhez képest, mintegy két órás késéssel érkeztünk Csöpi-dédiékhez, Sanyi bácsiékhoz, ahol a vacsorával kezdtünk.

Áldott félreértések! A karácsonyi anyagbeszerző időben érdeklődött, hogy van-e aki a hal fejét imádja a levesben, és volt. Igen ám, de a megvásárolt kis csuporban, nem halfej, hanem haltej volt! Gyerekkorom csemegéje, és egyben a számomra akkoriban egyetlen ehető része a halászlének! Dőzsi-hamzsi! 

A késésünk egyetlen áldozata, az időben előkészített, fóliával elválasztva fagyasztott, habos, könnyű, petrezselymes-borsos krokettem lett, amivel - kisütést és két órás sütőben töltött melengetést követően - ölni lehetett volna, de még ezt is örömmel ropogtattuk, vadászva a kevésbé kőkemény darabokra, még Zitus is ropogtatta, mint csemegét! Öntudatosabb szakácsok akár újdonságként is tálalhatnák, akár krokett-csipsz néven!

Aztán gyors ajándékcsere, némi nyafogás, kabát, autók, hazatérés, és boldog-boldog visszatekintés!

Annyira szeretném mindenkinek, akinek hidegebb, keményebb, zaklatottabb lett ez a napja, mint a miénk, azt kívánni, hogy legyen, melegebb, lágyabb és békésebb a következő! Annak, aki miatt a Huszti úton éppen most száguldozik a szirénázó rendőrautó, annak is, akihez a Szentendrei úton siet a villogó, kék lámpás mentőautó!

Egy-két képet azért még idefűzök, rólunk, együtt!

A névtábla

Augusztusi költözésem óta sok-sok mindent elrendeztünk, megrendeltünk, leszállították, beszerelték, a helyére került, ám névtáblám máig sem került.

A fémből készült, meseszép, és talán biztonságos bejárati ajtómon kezdetektől egy ragasztós hátú papírlapra felrótt, szinte aláírás-számba menő névkiírásom volt.

Azt gondoltam, hogy egyszer majd (Jó lesz egyszer majd, köszönet Zorán) sor kerül erre is, majd megrendelem, megveszem azt a réz utánzatból készült névtáblát, ami jobban megfelel a megszokott formátumoknak.

Ám a karácsonyi angyalok másként gondolták!

Zsófi lányomtól megkaptam a világ legszebb, és kizárólag nekem készült névtábláját!

A szokásosan kissé homályosra sikerült fényképemen „tisztán” láthatjátok, hogy az én Isten áldotta utódaimmal, éppen költözöm a kis házból, a nagy házba. Ami éppen a fordítottja, mert valójában a nagy térből, a kicsibe költöztem. Mindenki segít, Sárka a növényeket hozza, Zsófi a könyveket, Zalán, amúgy férfimódra, éppen megpihenve egy doboz tetején, Zita pedig boldogan, integetéssel üdvözli a változást, az újdonságot!

Persze azonnal szerettem volna felszerelni az ajtómra, de a táblán éppen ott volt két ragasztós pötty, ahol az ajtómon két bemélyedés, úgyhogy várnom kell arra, hogy Zsófim majd valami kétoldalon ragadó csodával kisegít a bajból. A kísérlet közben Zita kiszökött a nyitott ajtón, és (a szerencsére fűtött) folyosón, mint hótündér-angyalka sétált le és föl, az egyik szinte ismeretlen szomszédasszonnyal közölte, hogy NEM, majd hazatért.

Íme a kisasszony, teljes díszben:

Most a hajnali kávé és cigi mellett nézegetem a névtáblámat, és annyira örülök, hogy nem sikerült felszerelni, mert így bámulgathatom és örülhetek, újra, meg újra!

Elárulom, hogy Sárka is kapott egy névtáblát, de ez majd az ő története lesz!

Jókívánság

Akkoriban még szegények voltunk, semmire nem jutott pénzünk,  kettőnk jövedelméből kifizettük a rezsit, a lakáshitel törlesztés, és maradt talán 150 Ft kosztra, ruhára, kultúrára. Ha nem lettek volna mellettünk a szüleim, szimplán éheztünk volna. De ott voltak, segítettek, támogattak. De persze nyakló nélkül erre sem lehetett támaszkodni, úgyhogy ott ügyeskedtem, ahol csak tudtam.

Egyszer, éppen Mikuláskor, azt találtam ki, hogy a főzéshez használt, kifújt tojásokból, némi piros, fényes papír, és fehér festék segítségével Mikulás figurákat gyártottam, és ebből készítettem egy csokrot az asztal közepére. Csináltam néhány krampuszt is, ezek fekete papír-ruhát kaptak, a szarvukat gyurmából gyártottam, és kihajlított gem-kapocsból készült a kötelező vasvilla. 

Felbuzdulva a családi sikereken, Mikulás napjára, minden család ajtajára, ahol gyerek volt, éppen annyi tojás Mikulást gyártottam, ahány gyerek volt a családban, megtévesztésül persze a saját kilincsünkre is akasztottam két Mikut.

Valami varázslat volt másnap reggel azt hallani, hogy amint elmennek a gyerekek az ajtónk előtt, ujjonganak, hogy látjátok itt is van!

Na pont ettől kezdve minden évben kétszer, minden közvetlen szomszédom ajtajára akasztok valami otthon gyártott kedveskedést. Hol saját öntésű, díszített gyertyát, hol lampiont, hol saját, formába öntött csokoládét.

Ilyenkor nincs különbségtétel. Persze az év maradó 363 napján változatlanul van, akit jobban kedvelek, és van, akivel nem szeretnék a szimpla köszönésnél közelebb kerülne, de ezen a két napon, nincsenek különbségek.

Az új helyemen, ahol augusztusban jelentem  meg, természetesen már ma este kilógattam a négy folyosó-szomszédom rácsára-kilincsére egy-egy névtelen jókívánságot, meg egy-egy filcből készült, gyöngyökkel ékesített,   karácsonyfa alakú díszt.

Ezeket nem én varrtam, de valami roppant hasonló volt az enyém is!

Persze lebuktam az egyik család előtt, de amikor megkérdezték, hogy ki akasztotta ki az ajtajukra a meglepetést, habozás nélkül azt válaszoltam, hogy az angyalok. Hát ki más?

Boldog ünnepeket kívánok Nektek!

A morzsát!

Karácsony hete, minden „tisztességes” nagymama számára a sütemény sütést (is) jelenti. Természetesen én is receptek után kutatok a fejemben, a régi szakácskönyvekben, az immár ragacsos cetlik között, amelyekre a feltétlenül megsütésre kerülő sütemények összetevőit írtam le valamikor korábban. Még a könyvtárból is olyan könyveket (is) kölcsönöztem, ahol például süteményes receptek keverednek némi romantikával és krimivel. Klasszikus agymosás!

Már sütöttem áfonyás, csokis, mogyorós, csokimázas püspök-kenyeret, éppen elfogyóban van, kétféle kekszet, egy hagyományos, amerikai csokis kekszet, és a fordítottját, egy csokis alapú, fehér mogyoróval kevert változatot, amikor hirtelen felötlött egy emlék.

Saci egyik korábbi munkahelyének valamilyen rendszeres, éves rendezvényével kapcsolatban alakult ki az a szokás, hogy amikor Saci és dohányos kollégái megelégelték már az iskolai elfoglaltságot, hazaugrottak hozzám egy kávéra és cigire.

Egy alkalommal Zalán unokám éppen nálam volt, amikor megérkezett a „bagós különítmény”, ezúttal kibővített létszámmal, mert a szokásos tagok mellé társult egy tanárnő is, aki házi sütésű, kókuszos süteményt is hozott.

Zaza unokám még apró legényke volt akkoriban, beszélni is csak éppen tanult, amikor a kávékkal, cigikkel, sütivel kiültünk a kertbe. Zaza, minden tiltakozás ellenére, minden egyes süteményt megkóstolt, lenyalogatta a tetejüket borító vajas krémet, a rajta lévő kókusz-reszelékkel. Mi Sacival megpróbáltuk menteni, ami menthető, ám Zaza egyre hangosabban követelte, ami szerinte neki jár: A morzsát! A morzsát!

Lehet, hogy még valamilyen kókuszos süteményt is sütnöm kellene?