2017. április 30., vasárnap

Egy lidérces emlék





Kedvenc kora reggeli passzióim közé tartozik, hogy a Bartók Rádiót hallgatva főzök. Ma kegyes volt hozzám a műsorpolitika, mert rengeteg Chopint, némi Csajkovszkijt, számos kedvenc operaáriát adtak. Nem úgy, mint az egyszeri Hacsek és Sajó kabaré-tréfában, ahol az egyik elújságolja, hogy „képzelje, voltunk az Operában”. „Na és mit adtak?”, hangzik a kérdés, mire a poén: „Képzelje, nem adtak semmit, sőt még azt a két jegyet is elvették, amit én vettem.”

A végén, még Maurice André is elfújta nekem az Országúton legendás trombita-szólóját, nagyon kedvemre való volt!

Ma egy kicsit tovább tartott ez a főzőcskézés, mert megszakította egy kis vásárlás. Nem tudom elhallgatni, hogy alighanem tényleg hibbant népség vagyunk. Amint ugyanis a hétvége akár csak egy nappal is meghosszabbodik, olyan bevásárlási láz tör ki az embereken, amit semmiképpen sem indokolhat az az egy plusz nap. Az amúgy a nyitás környékén még rettentő békés Aldi-ban is, gyerekeiket terelgető, fegyelmező anyák, vásárlásaikat hosszasan egyeztető házaspárok, a boldogok, meg a boldogtalanok vásároltak, akármit, bármit. Szégyen, de unalomból leskelődve láttam, hogy az előttem fizető a pénztársorban egy rövidnadrágot és három hosszú ujjú inget is múlhatatlanul szükségesnek látott éppen akkor megvásárolni.

Visszatérve az előzőekhez, levest is főztem, rántott húst és tepsiben sült krumplit, almakompóttal, ami elég sok hámozni-vagdosni-pepecselni valóval jár, így aztán belefutottam egy fiatal zenészek versengéséről készült tudósításba, és amint a műsorvezető egy kislányt faggatott éppen arról, hogy mennyire fél, vagy nem a fellépés előtt, hirtelen kivert a víz.

Tökéletes mélységében sikerült újra átélnem azt a rettegést, amit nekem, a hajdani zongora-tanítványnak, a félévenkénti zongora bemutató okozott.

Hetente kétszer jártam délutánonként Mimi nénihez, az iskolám, egy akkorra már kiürült osztálytermébe, ahol az egyebekben lelakatolt, lehangolt zongorán kellett bemutatnom, hogy meddig jutottam el a feladott darabokkal. Unásig kellett ismételnem a megannyi Czerny etűdöt, holtig nyúztuk Bartók Mikrokozmoszát, de igazán két alapvető oka volt annak, hogy végképp megviselt minden zongoraóra, a néma várakozás (mert a csúszás mindennapos volt), a moccanatlan üldögélés, majd maga a biztos leszidásommal záródó foglalkozás mellett.

Az egyik ok az volt, hogy nem voltam egyáltalán tehetséges. Jó volt a hallásom, rettentően élveztem a heti egyszeri, Varga Karcsi bácsi féle szolfézs órákat, de a zongorázáshoz totál tehetségtelen voltam.

Ezzel nem ütköztem ki különösképpen a csapatból, jobbára – azt hiszem – hogy az olyan korábbi „úri-családok-„ból verbuválódott a tanítványok zöme, ahol a kötelező nevelés része volt a zenei oktatás, pont, mint nálunk. Aztán voltak még ott olyan gyerekek is, mint a közeli, maszek szabó lánya, Marica, gondolom, az édesapja be akarta bizonyítani a világnak, hogy ő is tud olyan nevelést adni a lányának, mint a kuncsaftjai. Már az is csoda volt, hogy abban az időben, mint maszek, képes volt fenntartani a vállalkozását és a bevételeiből megélt a családja.

Talán két tehetséges gyerekkel találkoztam a nyolc év alatt, egy hárfás lánnyal, különleges neve volt, talán Olívia, és a hárfásoknak kötelező kísérő hangszerük a zongora, azon is meg kell tanuljanak játszani. A másik tehetség egy kisfiú volt, aki már akkor játszotta Gershwin, Kis néger-ét, amikor én a kottáját sem tudtam jól elolvasni. 

A másik ok az volt, hogy rettentően utáltam gyakorolni, és igazán senki sem kapacitált a családban, hogy a zongorához üljek. Soha nem lehetett például felnyitni a zongora tetejét, hogy az igazi hangzását élvezhessük, mert ugye rajta volt a keményített, horgolt csipke-terítő, Nagyi valamelyik csodája, amihez legfeljebb ő maga nyúlhatott, ha alatta is port akart törölni, mint ebben az ódon zeneszobában:



A zongora tetején többnyire ott állt egy kristályváza, idénynek megfelelő virágokkal, és mindennél fontosabb volt, hogy a nappali mindig rendben legyen, ha arra jár egy távolabb lakó családtag, egy arra tévedő barátnő, vagy szomszédasszony, mert különben roppant pletykáknak tesszük ki magunkat! A rend fogalmába pedig egyáltalán nem fért bele a félrehányt zongoraterítő, a nyitott zongora és hasonló fölösleges rendbontások.

A két fő okon felül ott volt még a vizsga-hangversenyek réme. Először is felöltöztettek, szépen, ami természetesen azt jelentette, hogy az Anyu és a Nagyi értékrendje szerinti szép ruha, semmiben sem állt közel az én vágyaimhoz és a divathoz. Hosszasan az „amerikai” ruhát kellett felvennem, a hajamban szigorúan masnival, fehér zoknival, spanglis lakkcipővel. 

Az amerikai nejlonruha szúrós volt és izzasztó, lakkcipő helyett már mindenki divatos szandált hordott, többnyire mezítlábra húzva, és vidám, színes vászonruhákat viseltek, masnit meg végképp senki nem hordott, rajtam kívül. Talán, csak az egy szegély Mihályfy Marika osztozott a sorsomban, de neki legalább nem kellett zongoráznia.

Amikor végre kinőttem az amerikai ruhát, akkor a rakott szoknya matrózblúz volt a kötelező viselet, ezt legalább annyira utáltam, mint az nejlonruhát. 

(A felső tagozatra végre sikerült kiharcolnom a masni-mentességet, akkor viszont a kézimunka órán magunk hímezte, fekete-piros, keresztszemes hajpánttal kellett hátra simítani a hajunkat, a nejlon köpeny, kötelező viselése mellett. Annyi izzadt, és na, hát szagos kamaszlány egy rakáson, bizony minden volt, csak nem vonzó.)

De mindez csak még inkább kínossá tette azt, hogy biztosan tudtam, kotta nélkül nem fogom tudni eljátszani a hosszasan gyakoroltatott vizsgadarabot. Bele fogok bakizni, félre fogok ütni, elfelejtem a következő akkordot, mit a következőt, az összes továbbit!

Remegő lábakkal botorkáltam lefelé minden alkalommal, és nem is hallottam a nézőnek odaterelt szülők halvány, unott tapsát, végül is mindenki csak a saját fia-borjára volt kíváncsi.

Ez már a vége volt, a szabadulás, de a felvonuláskor éppen ugyanazt a jeges izzadást, lúdbőrzést éreztem a gerincem mentén, mint ami ma reggel, az interjú alatt, majd mindjárt 60 évvel az első ilyen élményemet követően, főzés közben hajszál-pontosan megidézte ez a lidérces emléket.

2017. április 29., szombat

A keverőcsap





Megvan már vagy jó 25 éve, hogy életem egyik (akkori) nagy vágya teljesült. Bedőlve a reklámoknak, megvettem, beszerelték, és én őrülten büszke voltam, a keverőcsapos, teleszkópos konyhai csaptelepemre, dicsekedtem is vele, ahol csak tudtam.

Az igaz, hogy a teleszkóp mindössze arra volt kiválóan megfelelő, hogy mindent, de mindent összespricceljek, a csempétől a padlóig, csorgott a víz a bútorok ajtajáról, de micsoda érzés volt egy elegáns mozdulattal kihúzni a csap végét, és azzal leöblíteni, mondjuk a gyümölcsöket! Szerencsére aztán a teleszkóp mittudomén-micsodája hamarosan elromlott, a csap vége beszorult, és (végre) újra, ebből a szempontból, hagyományos üzemmódban működött a konyhai mosogatóm és környéke.




Valami ilyesmi formája volt, de meseszép, fekete műanyagból készült, ami remekül passzolt a szintén fekete mosogató-tálamhoz. Mindez az egyébként hófehér konyhabútorom, és a fekete-fehér, márványmintás munkapult mellett, nekem maga volt a megvalósult álom.

Sokkal tovább tartott a keverőcsap iránti vonzódásom, hiszen milyen remek dolog, hogy az embernek nem kell akár percekig is tekergetni a hagyományos, hideg-meleg csapokat, és másik kézfejével folyvást ellenőrizgetni, hogy a kívánt hőfokú-e végre már az a fránya vízsugár, hanem egyszer beállítod, és akkor bármikor megnyitod, azonos hőfokon árad a víz.

Micsoda csoda! Lenne, ha az ember a csaptelepekből, mindig azonos hőfokon szeretne vizet nyerni. De ez sajna, nem így van! Mondjuk a konyhában, szeretek jó meleg vízzel mosogatni, de például a kávéfőzőbe már hideg vizet kellene öntenem, a zöldségeket és gyümölcsöket se szeretném feltétlenül meleg vízzel lemosni, leforrázni, a viráglocsoláshoz innen viszem a vizet, azt pedig szeretem állott-víz hőfokra belőni, szerintem a cserepesek ezt szeretik a leginkább. Ahhoz viszont, hogy ezt a változó hőfokigényt elérjem, a keverőcsapot kell tekergetni, beállítgatni, és közben egy kisebb vízesésnyi vizet elfolyatni, amíg a 10 perccel ezelőtt használt jó meleg helyett, mondjuk egy pohárnyi megiható, kellemesen hideg víz folyik, végre valahára. 

Már csaknem leírtam a téma kapcsán zárómondatként tervezett gondolatomat, hogy az új jelszavam: le a keverőcsapokkal, irány a hagyományok követése, amikor hirtelen elgondolkoztam.

Lehet, hogy két csapból is ugyanannyi víz csordogál el, amikor melegről hidegre váltok, vagy fordítva? Lehet, hogy nincs is különbség, hiszen a „vízpazarlás” oka a csövekben, rendszerben bennmaradt, előző hőfokú vízmennyiség és a csövek hőmérsékletének változtatása?

Én, aki genetikai védelmet kaptam a fizikai ismeretek befogadása ellen, most, élemedett korban fogok elgondolkodni azon, hogy vajon milyen előnyökkel járt volna a világ dolgaiban való eligazodásomban, ha nem pusztán, mint papagáj, ész és értelem nélkül betanulom és megismétlem feleléskor, a fizika órák tananyagát, és a jó tanulóknak járó, általános jóindulat farvizén, 4-5-ös jeggyel, szépen ellavírozok az érettségiig?

Igaz, nem sokat segítettek azok a tanáraim sem, akiknek módszertana kimerült abban, hogy szépen, vagy éppen roppant unalmas, álmosító módon felolvasták a következő tananyagot a tankönyvből, miután – szigorúan nyitott könyv mellett – lefeleltették az adott napra eső, szegény kiválasztottakat.

Fizikai ismereteimet illetően csak Zsófi lányomat tudom idézni, aki talán ötödikes korában kezdte meg saját fizikai tanulmányait, és rögtön a legelején jött egy dilemmával, hogy ha így olvassa, ezt jelenti, ha meg emígy, akkor éppen az ellenkezőjét, egy tankönyvi mondat. Alaposan elkérődztünk az adott mondaton, és immár ketten állapítottuk meg, hogy való igaz, kettős értelmezési lehetőséggel állunk szemben. Zsófim nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az anyja bizonytalan, tájékozatlan és nem tudja a megoldást. 

Ez kellő módon felbőszítette, míg végül így förmedt rám: az nem lehet Anya, hogy ennyire hülye vagy a fizikához!

Bár nem volt szokás közöttünk a még csak ennyire csúnya beszéd sem, viszont megállapítása olyannyira megfelelt a valóságnak, hogy csak annyit feleltem: legyél nyugodt Aranyom, épp ennyire hülye vagyok! Viszont sok minden másban meg okos, úgyhogy a tanulság az, hogy mi emberek, ilyenek vagyunk, jóból és rosszból vagyunk összegyúrva, és minden, de minden a törekvéseinken és az arányokon múlik!

Erről persze egy kedvenc Madách gondolat jut az eszembe (Kiss Jenő tanár úr kilométer-számra tanultatta be velünk az Ember tragédiáját):

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

A könyvjelzőm






Olvasó unokámtól, Zalántól kaptam évekkel ezelőtt egy máig is könyvjelzőként szolgáló, 3D-s kártyát. Az ilyen kártyákat Zaza és barátai irtó nagy becsben tartották, nemes versenyben gyűjtötték, fontos volt, hogy kinek van már meg valamennyi, de Hangjanix-ből – szerencsémre – kettő is volt. 



 
Telt és múlt az idő, és szegény Hangjanix-kártya már kezdte megadni magát, és csodák csodájára, Zaza beáldozta nagy kedvence, Asterix kártyáját, gyanítom, hogy azért ebből is akadt még egy tartalék, valamelyik titkos doboza, fiókja mélyén.



Máig könyvjelzőként teljesít szolgálatot Asterix, és nem tudom egy elégedett mosoly nélkül a kezembe venni az olvasnivalómat, ami bizony nagyon sokszor pusztán a könyvjelzőnek, és nem annyira az olvasmánynak szól.

Valósággal az örömök teteje, amikor Zalán nálam tölti a hétvégét. Van egy parányi ritmus-különbség kettőnk életvitelében, én ugye korán fekvő, kelő vagyok, Zalán meg a maga kimeríthetetlen energiájának folytán, akármeddig-bármeddig képes lenne ébren maradni.

Ekkor kezdődhetne a szokásos huzavona, hogy de most már aztán fürdés, és fogmosás, és most már csakugyan itt a lefekvés ideje, mi azonban – ehelyett – azt a rutint alakítottuk ki, hogy egyrészt fürdés után még lehet játszani valameddig, és ha már nem tudom tovább húzni (persze én) a lefekvést, akkor együtt megyünk a hálószobába. Én olvasgatok még egy-két oldalt, majd jól elalszom, Zalán pedig mesefilmeket néz az ipad-jén, majd ha végül ő is elálmosodik, akkor eloltja a lámpát, és elszunnyad.

Minden nagymama elolvadna, rólam is szólva, annak a mosolynak a láttán, amely Zazám arcán szétárad, amikor – rendes szokása szerint – megtekinti az éppen aktuális könyvemet. Gondosan elolvassa a címét, hosszasan értékeli a borító ábráját, és részletesen beszámoltat, hogy miről is szól a könyv, majd eldönti, hogy ő el fogja-e majd olvasni. A mosoly akkor képződik, amikor ellenőrzi a könyvjelzőmet. Még mindig, Mandi – kérdezi, és én mindig azt válaszolom, hogy naná, hogy!

És tökéletesen értjük egymást.