Lakótelepi madarak, denevérek

Alig félévnyi lakótelepi tapasztalat alapján megállapíthatom, hogy alighanem végképp búcsút mondhatok az egyik legkedvesebb foglalatosságomnak, a téli madáretetésnek. Eddigi életem során mindig volt lehetőségem arra, hogy telente napraforgómaggal, feles dióval lássam el az éhező madarakat. Még szürkületben érkeztek a vörösbegyek, aztán jöttek a cinkék, szinte pontosan 9 órára érkezett meg a budai hegyekből a mátyásmadár, vagy leánykori nevén szajkó, és suta röpüléssel, minden felborogatásával. Időnként megjelentek a szarkák is. A verebek – Csuri népe – pedig jöttek akármire, bármire, bármikor.

A lakótelep 8. emeletének külső párkányára azonban bajos madáretetőt szerelni, már annyi „jól rögzített” erkélyláda, cserép, miegyéb szárnyra kelése után, féltem bármit is kitenni a párkányokra. Attól is féltem, hogy a viszonylag frissen, panelprogramban szigetelt és lefestett tízemeletes ház külső vakolatát beszennyező, az etetéssel óhatatlanul együtt járó pottyanatok, előbb-utóbb a megveretés veszélyét hordozzák majd magukban.

Egy két jótét lélek a házak közötti ligetekben itt-ott elhelyezett egy-két etetőt, de ezek telente jobbára üresen maradtak. A kezdeti lendület gyakorta ellapul.

A szemközti ház egyik legfelső erkélyén azonban azt látom nap, mint nap, hogy az ügyesen beszerelt külső légkondi-egység tetején, ott fészkel egy gerlepár. A szomszédos erkélyen lévő külső egység teteje, rutinosan az erkély tetőzetéhez simul, az alsó szomszéd, szélfútta, színes szalagokkal tartja távol a madarakat, de ez a legfelső erkély egy valóságos madár- paradicsom! Az egyik madár a tetőn figyel, a másik fészkel. Annyira várom, hogy kikeljenek a fiókák, és megkezdődjön a repülés oktatása!

Nagy szerencse, hogy a denevéreknek nincs szükségük az ember segítségére az átteleléshez! Nekem a denevér, valóságos Isten csodája. Egy egér, egy emlős, amelyik minden madárt meghazudtoló technikával, cikázva röpköd, és körben elkapja azokat a rovarokat, amikkel rettentően szeretnék békésen együtt élni, de eddig csaknem minden törekvésem meghiúsult. Sebaj, remélem még van előttem néhány év a gyakorlásra!

Az égen ide-oda szálldosó lények – nevessetek ki – de nekem mindig jó üzenetet hordoznak, valami biztatót, valami bátorítót, mintha Apám üzenne, mintha újra, és újra átélném, amit József Attilánál szebben senki sem fogalmazott meg, bár ő a gondolatot az emberiségre szűkítette - mert az őssejtig vagyok minden ős – én azonban ilyenkor úgy érzem, hogy minden sejtemben, tudásomban, érzésemben, tapasztalatomban a természet része vagyok. A nagyszerű az is, hogy a mostani, szeretve féltett tudatom, „lelkem” kihunytával is része maradok ennek az egésznek. Sohasem pusztulok el!