Évszakok szerint

A napokban egy kertbarát ismerős kóstolót hozott a saját füge-lekvárjából. Szó szót követett, és egykettőre az egyik kedvenc vesszőparipámnál kötöttünk ki, az évszakok szerinti étkezésnél.

Mai életünkben az év szinte bármelyik napján, szinte bármilyen zöldség, gyümölcs megvásárolható. Lassan már el is felejtjük, hogy milyen egy nem kényszerérett, nem agyon permetezett, nem génmanipulált, nem mesterséges talajjavító szerekkel felpumpált gyümölcs, vagy zöldség íze.

Sajnos azt is elfelejtjük, hogy milyen volt március végén, április elején újra találkozni a fejes salátával, a madársalátával, milyen mennyei íze volt a tojásos nokedli mellé tálalt első, ropogós fejes salátának, vagy a Nagyi által készített, lila hagymás, zelleres krumplisalátának, amit cikkekre vágott kemény tojásokkal díszített, és a tojásgyűrű közepébe halmozta a friss madársalátát.

Mennyire vártuk, hogy végre a piacokon megjelenjen a tízszemes kis csokrokba kötött teljesen vízízű májusi cseresznye! Legyen már végre június eleje, amikor végre kilószámra lehetett venni az epret! Az eper volt, össze sem hasonlítható, a mindig kapható, ízetlen, szállításra termelt, gumiarábikumszerű, epernek látszó valamivel! Az első spenót! Kizárólag tükörtojással, és jó fokhagymásan! Bevallom én a sóskát is szeretem, marhahús-leves, a levesben főtt hús, hagymás tört krumplival és sóskaszósszal, mennyei!

Az évszakokat átívelő vágyódás, a szó szerinti kiéhezés egy-egy ízre, falatra, ez ma teljesen kimarad az ember életéből.

Ugyanígy alig vártuk, hogy nyár végén megjelenjen az első cékla, és Nagyi nekilásson a céklasaláta gyártásának. Paprikás krumplival imádtam, és ma is imádom.

Pedig nagyszüleink idejében sem volt ismeretlen egy kis huncutság az évszakokkal játszadozásban. Szokás volt, hogy minden szőlőbe ültessenek egy-két tő csemegeszőlőt is, nem sokat, nehogy elvegye a helyet a borszőlők elől, de kecskecsöcsű biztosan volt minden kertben.

Ezt késő ősszel, hosszú vesszővel szedték, az szárvégeket forró viaszba mártották, és a pincébe, vagy boroskamrába akasztották a gerendákra. Karácsonykor a beigli után ez volt a fő csemege. Nem lett belőle mazsola, de persze azért jócskán kiszáradt, és mézédes volt.

Ugyancsak karácsonyra tették félre a legszebb görögdinnyéket úgy, hogy ezeket is kocsánnyal szedték le, a kocsány végét szintén viaszolták, és a dinnyéket oltott mésszel kétszer is lefestették. Kis bakokon tartogatták karácsonyig, akkor lemosták és felvágták. Egyszer kétszer mi is próbálkoztunk ezzel, de minthogy nem volt megfelelő tárolóhelyünk, olyan kásás lőrinces lett karácsonyra a dinnye, hogy most már inkább nyáron próbáljuk kiélvezni a dinnyeszezont!

Lógás

Soha nem voltam lógós diák. Gyáva is voltam hozzá, meg túl jólnevelt is, jól tanultam, nem volt okom félni az óráktól, és minthogy nem igazán voltam jól ellátva barátokkal, nagyon okom sem volt arra, hogy elblicceljek egy-egy órát.

Történt azonban egy alkalommal, hogy valami továbbtanulási tájékoztatót tartottak az általános iskolánk felső emeleteit elfoglaló vegyipari technikumban, és minthogy az a hír terjedt el, hogy csak az tanulhat tovább a Képzőművészeti Főiskola textil- és divattervező szakán, aki előzőleg a textilfestészeti vegyipari eljárásokban is járatossá válik, ezért átmenetileg szembeszálltam szüleim elképzelésével, hogy menjek csak gimnáziumba, ne döntsek a szakmaválasztás kérdésében 13-14 évesen, és elmentem a tájékoztatóra. Mert természetesen az egyiptológus, belső építész, grafikus pályák mellett a divattervezés is erősen foglalkoztatott.

Ez eddig nem volt lógás, mert az osztályfőnökünk mind a négy lányt elengedte, de azt egyikünk sem gondolta volna, hogy mindössze egy órácskányi lesz a részletes és kimerítő ismertetés a vegyipari technikus-képzésről.

Természetesen én mentem volna vissza az órára, ám osztálytársaimnak sokkal jobb ötlete támadt a délelőtt eltöltésére, ugyanis akkoriban még úgy működött a Margit Híd budai hídfőjénél a Bem Mozi, hogy folyamatosan adták újra és újra a filmeket, bármikor be lehetett ülni, akár a film közepén is, és addig nézte az ember, ameddig végül mindenki visszajutott a saját kezdőpontjáig, és így összeállt a film története.

Na ide sétáltunk el a Zsigmond térről, ami lássuk be azért távolság, mivel éppen annyi pénzünk volt, hogy össze tudtuk dobni a jegyek árát, villamosra már nem futotta. Minthogy mindannyian az iskola környékén laktunk, természetesen szó sem lehetett villamosbérletről, az fölösleges pénzkidobás lett volna, 2-3 villamosmegállót nyugodtan gyalogolhattunk.

Végignéztünk valami francia filmvígjátékot, talán Belmondo-sat, majd ugyancsak gyalog, szépen visszaballagtunk az iskolába, éppen a tanítás végére.

Nem is volt semmi baj.

Az iskolában.

Bezzeg otthon!

Mit ad Isten, a mindig pontosan munkába járó Csöpi nagynénémnek éppen aznap volt csúsztatni valója, és 8 helyett, csak 10-re ment dolgozni. Aki nem tudja, akkoriban és még hosszasan, ha valaki túlórázott, azt nem fizették ki túlóradíjban (ez manapság sokaknak újra ismerős lehet J), hanem kivehette csúsztatás formájában, szabadidőként.

Amint Csöpikénk szépen, kényelmesen buszozott az Árpád fejedelem útján, a Margit-híd felé, látta, hogy úgy a Császár Fürdő (Krúdy miatt nekem örökre az marad J) környékén sétálgatok negyedmagammal, vihorászunk, és nem annyira az iskola irányába megyünk, mint inkább elfelé.

Fedje balladai homály mély pirulással kísért, gyenge tagadási kísérleteimet, meg Csöpi slágfertig, egyre inkább a dolgok mélye felé haladó, oknyomozó és leleplező kérdéseit, mindenesetre a dolog olyan hatással járt, hogy legközelebb a jogi tanulmányaim alatt lógtam az egyetemről.

Sebaj, mint kiderült, a lányaim bepótolták az én mulasztásomat!

Humorunk titkolt oldala

Mindannyian titkoljuk humorunk, nevető kedvünk egy oldalát, a neveletlenséget súroló, mások előtt szégyellni illő dimenzióját.

Kivéve Karinthyt. Ő ezt is vállalja, megmutatja, ahogy azt ma olvastam, Kosztolányihoz szóló nekrológjában.

A családomban különösen ketten vagyunk olyanok, akik a legmagasztosabb, legszomorúbb, leginkább megható pillanatokban is felfigyelünk a - természetesen akkor és ott is jelenlévő -komikumra, csak éppen nem nagyon beszélünk erről másoknak. Elég, ha csak egymásra nézünk, és persze, hogy egymásra nézünk, és máris reszketünk a nevetéstől, próbáljuk palástolni, leplezni, aztán már végképp tilos egymásra pillantanunk, mert akkor menthetetlenül kitör belőlünk a röhögés.

Mindketten úgy röhögünk, mind Mardel kutya a Süsü keselyűkben. Egyszer persze még ezt is Hülye hiénáknak tituláltam, majd a család nagy-nagy vihogásától kissé megsértődve még tetéztem is, hogy nem mindegy melyik elmebajos dögevő?

Szóval némán, lihegve, könnyezve, egyre vörösebb arccal rázkódunk hosszasan, majd közvetlenül a súlyos agyi oxigénhiányos állapot előtt, sípolva veszünk egy nagy levegőt, amit a család persze azonnal kommentál, hogy jól, van végre sípolnak, és a többiek ekkor kezdenek csak nevetni, mert eddig drukkoltak, hogy túléljük.

El kell mesélnem egy történetünket. Egy temetésére mentünk Apu szülőfalujába. Mindenki jött, a férjeink, Anyuék, Apu testvérei, és annak rendje és módja szerint, szépen felsorakoztunk a ravatalozó fala mellett, félkörben.

Hideg téli nap volt, talán szemerkélt is némi ónos eső, Ili néni, Apu nővére viszont sapka nélkül jött, és ezt a hiányosságot úgy pótolta, hogy az öreg házban kinyitotta az egyik szekrényt, ami akkoriban még maga volt a kincsesbánya, és a nagyanyák, vagy dédanyák ott sorakozó kalapjai közül kiválasztott egy még viszonylag működőképesnek tűnő, ezeréves, fekete filckalapkát, amit szépen a mindig rövidre vágott, fekete hajára biggyesztett. (A két utolsó kalap, most a budapesti előszobámban takarja a gázórát J.)

A már említett ravatalozó melletti félkörben Ili néni előttünk állt. Sajnos összenéztünk. Aztán Ili néni kalapjára. Aztán megint egymásra. Úgy tört föl belőlünk a visszafojthatatlan nevetés, hogy mit volt mit tenni, előkaptuk a zsebkendőinket, a szánk elé kaptuk, a könnyeink már amúgy is folytak, úgyhogy akárki azt hihette, hogy zokogunk.

Aztán lassan lassan lecsitultunk, rendezni tudtuk az arcvonásainkat, visszakerülhettek volna a zsebkendők is a zsebeinkbe, ám akkor a hátunk mögött suttogva megszólalt az én kedvenc sógorom, hogy hej de milyen pörge kalapkája van ennek az Ili néninek.

Sajnos minden kezdődött elölről. Sok ismerős máig sem érti, hogy miért éppen ezen a temetésen zokogtunk annyira keservesen.

Félreértett dalszövegek

Korai zenei neveltetésem három fő pillére Anyu komolyzene iránti szerelme, Nagyi nóta és operett-imádata, és Csöpi nagynéném táncdal-szeretete volt. (Aztán ehhez később csatlakozott vagy nyolc évig a szolfézs és zongoratanulás, meg vegyeskari, később női énekkari éneklés is.)

Anyuval az első, a zöld varázs-szemes Orion rádiónk mellett, ami csodálatom állandó tárgya volt, már akkor ki-nyer-mát játszottunk, amikor még ki se találták ezt a játékot.

Nagyi délutánonként a konyhájában ülve (akkoriban csak itt fűtött, mert egyrészt ritkán lehetett szenet kapni, másrészt drága is volt, a korombeliek kell hogy emlékezzenek az olykor két hétig is elhúzódó iskolai szénszünetekre J), magyar nótákat és operett részleteket énekelgetett. Hol csak magunknak, de gyakorta az emeleti kávé-barátnői is átjöttek Nagyit hallgatni.

Csöpi akkoriban volt eladósorban, névnapján minden évben rendezvényt tartottak, zenével, tánccal, szendvicsekkel, tortával, udvarló-státusz szempontjából esélyes férfiakkal, ahol Csöpi zongorázta és énekelte az akkori táncdalokat, majd munkára fogták a kurblis gramofont, a bakelit lemezekkel, és arra táncoltak.

Ebből az időszakból származtak az első totális szöveg-félrehallásaim.

Nagyi repertoárjából ismertem, a „Hétre ma várom a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll” kezdető operaslágert (Lajtai–Békeffi: A régi nyár), én az akkor talán 5 éves eszemmel úgy értettem, hogy hétrem a várom, és azt hittem, hogy ez valamilyen katonai műszó (én hétrem, te hétred, ő hétri), a váromra meg az volt a vélelmem, hogy a váram valami régies formulája.

Csöpihez kapcsolódik Kovács Erzsi egyik slágere, a Rejtély (Fényes Szabolcs, Bacsó Péter):

Rejtély, ez a szív egy nagy titok.

Talányos rejtély,

Néha furcsán izgatott, és fellobog,

De fáj is.

Tudom, ez banális,

Mégis el kell mondanom,

Mert nyugtalanít nagyon.

Természetesen 5 évesen fogalmam sem volt a banális szó jelentéséről, ebben a dalban hallottam életemben először, és ezért a „banán is” formulával helyettesítve énekeltem, aminek nem volt túl sok értelme, de ez a táncdalok esetében már akkor sem volt példátlan.

Ugyan a banánnal sem voltunk közeli ismerősök, bár Apu egyike volt az 56 őszén elsőként Bécsbe utazó magyar turista-csapatnak, és hozott egy-két banánt és narancsot, azokat a gyümölcsöket addig csak meséből ismertem.

Az asztalra tették egy tálra azzal, hogy majd ebéd után megesszük. De ki tudott addig várni? A felnőttek kimentek a konyhába befejezni az ebédfőzést, én meg behúzódtam kedvenc búvóhelyemre, az ebédlő, sarokra épített, kék cserépkályhája mögé, és beleharaptam a narancsba, persze a héjába, és a keserű, olajos íz meggyőzött arról, hogy a narancs rossz. Próbáltam a banánnal vigasztalódni, de mivel annak is a héjába haraptam bele, és a szappanos héj íze pocsékságban teljesen versenyképes volt a narancshéjjal, úgyhogy megvolt a véleményem a felmenőim gasztronómiai ízléséről! (Aztán még jó ideig nem fenyegetett az a veszély, hogy túl sok narancsot, vagy banánt eszem, mert még évekig nem volt kapható. Télre maradt az alma, a citrom és a Nagyi féle befőttek.)

Aztán megint Nagyitól, a „Házunk előtt mennek el a huszárok, édesanyám én is közébük állok” szövegét hallottam félre, mert úgy hittem, hogy a közé bükállok egy katonai műszó, ami kifejezetten a katonának való elköteleződést jelenti.

Ráckevéről jöttünk haza, ezúttal négyesben, Sárka, a partnere, az egyik unokaöcsém és én, és hogy-hogynem a félrehallások kerültek szóba. Sorra meséltük, ki-ki a kedvencét, és rettentő nagyokat vihogtunk.

Kivéve az unokaöcsémet, aki fennen hangoztatta, hogy vele bizony ilyesmi soha elő nem fordult, ő mindent jól és pontosan ért. Kicsit már mindannyian selejtesnek éreztük magunkat, amikor mégis elrukkolt azzal, hogy akkori egyik kedvenc együttese, a V-Moto’Rock számának

„Fekszem az ágyon

Még is épp olyan messze vágyom hová csak a szél jut el

Csábít az álom

És én eljutok minden áron ahova te nem viszel”

második sorát a koncerteken úgy énekelte tele tüdőből, hogy „prühacsek a szél jut el”, mivel nem értette Demjén Rózsi szövegét, de ezen senki nem döbbent meg.

Mindez úgy jutott az eszembe, hogy ismét Ráckevére menet, Quimby-t hallgattunk, amikor Sárka bevallotta, hogy a

„Lámpát ha gyújtok még jön rá bogár

De az utolsó fényevő csak sötétet talál

Csak sötétet talál”

refrén első sorát sokáig úgy értette, hogy „lámpát ha gyújtok, jön rám a gáz”, és ezért neheztelt Kiss Tibire. Most utólag is elnézést kérünk!

Magányos gyerekek

Elszoruló szívvel olvasom a HVG-ben a cikket, hogy minden osztályban van egy-két kirekesztett gyerek. Gyarmati Katalin Anna, Insoo Kim Berg pszichoterapeuta nagyon rokonszenves megoldási módszerét is ismerteti.

De nagyon sajnálom, hogy az 50-es évek végén, az én lányiskolámban mégcsak hírből sem ismerték ezt a módszert! Ha éppen kirekesztett gyerek nem is voltam, de a népszerűségi listának legfeljebb a legalsó 10 %-ába tartoztam.

Megvolt természetesen ennek a maga jó oka. Nem jártam például óvodába. Bocsánat, 5 kemény napig mégiscsak jártam, de az utolsó napomon, amikor kivittek bennünket játszani a mostani Hármashatár-hegyi buszvégállomásnak a helyén lévő kis, füves parkba, a gyönyörű rózsaszín virágú vadgesztenyefák alá, nekem WC-re kellett volna mennem. Igen ám, de a parkban nem volt WC, az Óvoda meg messze volt, pontosan tudtam, hogy nem tudok odáig kitartani, ezért a gyalázat be is következett, én meg elájultam a szégyentől, meg a félelemtől. Mindez aztán egy jókora lázas betegségbe torkollot, úgyhogy jobb híján kivettek az Óvodából, és ettől kezdve Nagyi vigyázott rám.

Arról már vallottam, hogy nem nagyon engedték nekem a barátkozást, pontosabban nagyon nem, így aztán mire iskolás lettem a magányos gyerekek jobbik megoldását választva már tudtam olvasni, és elszórakoztattam magam. Nem ismertem egyetlen játékot sem, amit az osztályban a többiek igen, nem ismertem az énekeket, mondókákat, viszont volt saját, ha tetszik családi, ének-, mondóka-, vers- és mese-gyűjteményem, viszont ezeket senki más nem ismerte, beleértve a tanítónőket is, viszont nem is érdekelte őket.

Kimondottan jó tanuló voltam, félévben ugyan gyakran csak négyest kaptam írásból, olykor tornából is, de év végére mindig összeállt a kitűnő. Rettentő sokat voltam beteg. minden évben túlléptem a tanévre megengedett hiányzási maximumot, aminek rendesen évismétlés lett volna a következménye, úgyhogy minden alkalommal kérvényezni kellett, hogy engedjenek a következő osztályba. Engedtek, de a sok távolmaradás sem tett túl jót a népszerűségemnek. Mihályi Marika (a másik kitűnő) gondoskodott arról, hogy a hiányzás alatt megkapjam a leckét, úgyhogy sohase maradtam le.

Ez így ment egészen negyedikig – ekkor 1961-et írtunk – amikor is egy Indiáról szóló könyvet olvastam, és olyan kerek történetet kerekítettem magam köré, hogy csak na, arról, hogy a szüleimmel hónapokat töltöttünk Indiában. Meséltem az éhezésről, a napi egy maréknyi rizsről, a vegetáriánus étkezésről, a csípős fűszerekről, az utcán csellengő szent tehenekről, az ihatatlan vízről, a Gangeszről, a szárikról, a nyomorról, az utcán haldokló emberekről, a kéregetésről, mindenről, ami akkori fantáziámat megmozgatta, és egyszerre csak a legnépszerűbbek közé emelkedtem.

A magamról és élményeimről szóló meséimet még néhány tanítónő is tátott szájjal hallgatta, és láthatóan elhitte, szörnyülködtek annak hallatán, hogy 16 kilót fogytam, alig maradtam életben, hogyan kellett engem megmenteni, és idő előtt hazahurcolkodni.

Egyedül akkori osztályfőnöknőm, Ilus néni fogott gyanút, és behivatta a szüleimet, egy kis beszélgetésre. Ez rettentő nagy szégyen volt, kellő mértékben féltem is a következményektől, bár addigra már annyira beleéltem magam a saját meséimbe, hogy már nekem is igaznak tűntek.

Csak Anyu tudott bemenni, és hogy mi hangzott el, mi nem, arról nem számolt be nekem, de a családban egykettőre kialakult „a fogjuk vissza Marika fantáziáját” mozgalom, mindenki igyekezett lekötni, feladatokkal ellátni, bevonni mindenfélébe, amihez semmi kedvem nem volt, és egyre kevesebb időm maradt olvasásra. (Kivéve a délutánokat, meg a szüneteket, amikor ugyebár a felnőttek dolgoztak, én meg gondosan a hazaérkezésükre ütemeztem a fantázia-korlátozó gyakorlatozást, és napközben bőven éltem a fantázia-növelő olvasással J. Tanulnom abban az időben úgysem kellett, mert már az órák alatt a fejemben ragadt a lecke, ripsz-ropsz megírtam az írásbeli feladatokat, és szaladtam a könyveimhez.)

Lassan elült az India-mániám, és ezzel szépen vissza is esett a népszerűségem, szerencsére nem az induló szintre, de azért a lista alsó felén maradtam. Akkor Bagi Mari volt a sztár, aki már csókolódzott fiúkkal, gyönyörű hosszú haját úgy dobálta, ahogy kell, és persze lehetett szemöldökéig lógó frufruja is. Horváth Emmának meg remek tyúkszemei voltak, amiktől olyan felnőttes lett a szandálos lábfeje, hogy csak na, ezekkel nem lehetett versenyezni!

A középiskolával sok minden megváltozott, én is, egyrészt koedukált osztályba kerültem, másrészt már voltak barátaim, de azért azt elmondhatom, hogy szép, magányos gyerekkorom volt! Még emlékszem, hogy milyen volt a reménytelen sóvárgás a barátság, a figyelem iránt.

A végletek szigete

A mostani könyvtári portya során került hozzánk az első magyarra fordított indonéz regény, Andrea Hirata: A végletek szigete. Az igaz, hogy már 2013-ban megjelent, de számomra két év elteltével is újdonság maradt J.

Aki hozzám hasonlóan szereti a felnőtt-meséket, annak nagyon ajánlom!

Magával ragadott a regény két tanár-szereplője, akik nem több, mint tíz tanítvány oktatásáért és egy romokban álló iskola fennmaradásáért élnek és harcolnak, egyikük szó szerint a haláláig.

Lánglelkű tanítók!

Pro és kontra annyi, de annyi vélemény, álláspont, kritika jelenik meg a tanítókkal, tanárokkal kapcsolatban, meg számos élményt az ember maga is összegyűjt, jót is, rosszat is, de végtelenül szerencsésnek érzem magam, mert mostanában is a közelemben él nem kevesebb, mint három lánglelkű tanító. Nem nevezem meg őket, de szívből remélem, hogy magukra ismernek!

Az egyikük már évtizedek óta van a pályán, kritikus elme, és jó megfigyelő, de harmincpár év alatt egyszer sem hallottam, egyetlen tanítványáról sem rosszat mondani, holott az iskolarendszerről, a tanári gyakorlatról, a vezetési hibákról már számtalanszor beszélgettünk. Személyes győzelemként éli át, ha egy-egy osztálya jó továbbtanulási statisztikával végez, ha országos versenyen résztvevő diákjai sikeresek, ha a belőle áradó nyitott gondolkodást sikerrel adja át, bár minden hét végére rettentően elfárad, de ennyi év után sincs olyan hétfő, amikor ne örülne ismét a tanítványainak.

A másiknak minden hónap 12-dikén elfogy a fizetése, de most is minden nap tele van az uzsonnás zacskója szőlőcukorral, mert olyan éhesek már három óra felé a gyerekek, hogy kell valami, amiből energiát merítenek. Saját zsebéből megveszi a méregdrága színes papírokat, hogy szép dekorációkat készíthessenek a gyerekekkel, összefoglaláskor csoki-órákat tart, ahol  a helyes válasz jutalma egy-egy kocka csokoládé. Ő vezette be egy kirekesztésre hajlamos(ított) osztályban az „azt szeretem benned” játékot, minden nap, minden gyerek a társai hátára ragasztott egy-egy szívecskét azzal az adott napra jellemző üzenettel, amiért a másikat szeretni lehetett (ha csak egy percre is J). Hogy vicces vagy, hogy nekem dobtad a labdát, hogy jól feleltél, hogy megvédtél, hogy nem vertél meg, bármi kerülhetett a ragasztós szívecskébe.

A szívecskéket egy baromi nagy falitáblán gyűjtötték. Rajzzal magyarázott óráiról a tanítványai blogot írtak, és ott folytatásban közölték a történetet.

A harmadiknak a napokban láthattam egy drámapedagógiai munkáját. Annyira aktuális, annyira igényes, annyira felemelő volt, hogy a végén megkönnyeztem. Látom mindennapi erőfeszítéseit, hogy milyen másutt soha nem látott programokkal teremti meg nap, mint nap, újra és újra a csodát, hogy a gyerekei már 6-7 éves korukban megtudják, és soha se felejtsék el, hogy tanulni jó.

Kedves Többiek! Akiket talán ismerek, és nem számoltalak Benneteket ebbe a hármasba, kérlek ne haragudjatok meg, ez csak azért van, mert kevesebbet tudok rólatok.

Védőoltás

Arany Zitánk a napokban megint védőoltást kapott. Anyja nagy örömmel újságolja, hogy nem sírt! Ez nagyon nagy szó!

Az én lányaim védőoltás szempontjából alaposan el voltak kényeztetve. A mi doktornőnk, aki maga is háromgyerekes anya volt, házhoz jött az oltóanyagokkal, megvizsgálta a gyerekeket, de nem akárhogy, először megmelengette a kezében a sztetoszkópot, amikor már elég langyos volt meghallgatta amit kell, a torkukat is úgy tudta megnézni, hogy nem nyomta le a kis torkukra a spatulát, amitől minden gyerek azonnal öklendezni kezd (meg vele a mamája is).

Mesélt, beszélt a lányokhoz, és közben – szinte észrevétlenül – túl is estünk a szúráson, én meg már ott álltam az előkészített, állottvizes borogatással, öleléssel, dédelgetéssel, figyelem-eltereléssel. Így aztán nálunk nem volt soha sírás, zokogás, cirkusz a védőoltások körül, egy kivétellel.

Történt egy alkalommal, hogy a doktor nénink nem tudott jönni, be kellett mennünk a rendelőintézetbe Sárkával, aki akkor már közel három éves volt.

Indulás előtt, otthon megtörtént a felkészítés, elmondtam, hogy oltásra megyünk a doktor nénihez, nem az Anna nénihez, egy másikhoz, aki ugyanolyan kedves, kap egy szúrást, egy fertőtlenített varrótűvel kicsit megszúrtam a kezét, hogy ennél nem fog sokkal jobban fájni, az én okos nagylányom fegyelmezett, nem kiabál, nem sír, egyébként is ez orvosság, ami súlyos betegségektől védi meg.

Nagy egyetértésben el is villamosoztunk a rendelőbe, bejelentkeztünk, és vártuk, hogy sorra kerüljünk.

Jött is egy addig ismeretlen doktornő, és a szokásos rutin vizsgálathoz kezdett - elvégre csak egészséges gyereknek adható be védőoltás – felültette Sárkát a vizsgálóasztalra, lehúztuk a ruhácskáját, és előkerült a sztetoszkóp, amit azonban nem melegített meg a kezével. Ekkor szabadult el a pokol. Amint a hideg fém a mellkasához ért, Sárka visítva felsírt, kis testét megfeszítve elhúzta magát a doktornő keze ügyéből, megállíthatatlanul zokogott, a torkát már meg sem lehetett nézni. Annak rendje és módja szerint, a rendelő személyzete összeszaladt, hogy kit nyúznak és miért.

Mi lesz itt a szúrásnál – latolgatták – már azt tervezték, hogy ki, hogyan fogja lefogni ezt a hisztis gyereket. Sárka csodával határosan, meghallotta a „szúrás” szót.

Abban a pillanatban abbahagyta a sírást, öklével megdörgölte könnyes szemeit, kicsit hüppögve közölte, hogy fegyelmezett nagy lány nem sír, összeszorította a száját, megmarkolta az asztal peremét, és szó, hang nélkül tűrte, hogy beadják a védőoltást. Ennyit a felkészítést hiányosságairól és fontosságáról!

Gazdag vagyok, határtalan

Gazdag vagyok,

határtalan.
Azt sem tudom,
hány ingem van!

Hány ingemen
hány gomblyuk van,
hány gomblyukban
hány gombom van!

(Tamkó Sirató Károly)

Hogy hányszor olvastam föl a lányoknak, esti altatóként, de inkább ébresztőként hatott, mert nyelvtörő második versszakát ismételgetve, vihogásba fulladt az altatási kísérlet.

Azért jutott az eszembe, mert ma – dolgom végeztével – a végtelen gazdagság boldogító érzésével pihentem meg a szokásos (kétszázadik) kávém és tiltott cigarettám mellett.

Mitől éreztem így?

Hát egyrészt ismét boldogra dolgoztam magam, ez a megszokott terápiám rosszkedv esetére, addig takarítok, kilincs-szidolozok, kertezek, nyírok-metszek, amíg telítődöm boldogság-hormonokkal, és a nyomasztó gondolat, amitől a „terápia” előtt legszívesebben kimenekültem volna a világból, immár kellően kicsinyre zsugorodik.

Másrészt ezúttal a takarítás dekoráció cserével járt együtt. Mániám ugyanis, hogy rendszeresen cserélem a lakásban (főleg a földszinten) a díszítéseket. Leszedtem a szeptemberi szőlőset, szőlős függöny, terítők, kidobáltam a szőlőmintás borospoharakból a borostyánlevelek közé kötött, bordó szárú, kékszemű vadszőlő csokrokat, és felkerült a csipkebogyós, diós, gombás októberi.

Novemberben természetesen majd a tökös dekor következik, ez a kertre is kiterjed, mert a töklámpásokat oda szoktuk tenni. Majd jön a mikulásos, a karácsonyi, januárban a primulás, februárban a krókuszos, márciusban a jácintos, és így, havonta, évszakonként, ünnepenként más és más a lakás.

Halálom, ha valahol nyári verőfényben hóemberek üldögélnek az ablakpárkányon.

A csipkebogyós dekor úgy született, hogy egyszer a testvérem hímzett nekem egy masnit, az egyik szárán néhány csipkebogyóval, a másikon gombákkal.

Természetesen azonnal varrnom kellett egy függönykét, egy lábosfogót, csipkebogyós hímzett betéttel, és egy hozzá illő, konyhai kéztörlőt, csak azért, hogy jól kiegészítsék egymást. 

Aztán Sárka valamelyik kézműves-foglalkozáson faragott egy gombás képet, aztán egyik barátunk meglepett bennünket néhány szárított, erdei gombával, aztán ültettünk a kertben egy vadgesztenye-fát, aztán kaptam Zsófitól pár méter vadgesztenyés vásznat, amiből remek terítő lett, kaptunk néhány filcből kivágott falevelet, szóval halmozódtak a tárgyak.

Minden más dekornál is így van ez, vagy ha nem halmozódnak a dolgok maguktól, akkor teszünk róla, hogy semmi ne legyen magányos, hegyet járunk egy csokor csipkebogyóért, jácintot hajtatunk, hópelyheket vágunk.

Amikor egy-egy új dekor minden eleme a helyére kerül, a másik széken pihentetett lábakkal, a kávémmal, a cigarettámmal, tisztán és pontosan érzem, hogy gazdag vagyok, határtalan!

Mexikó

Életem egyik legemlékezetesebb útja volt, amikor egy delegáció tagjaként Mexikóba kerültem. Egészen pontosan egy négyhetes hivatalos látogatás felét tölthettem latin-Amerikában, de szégyen gyalázat, még azt sem tudom pontosan, hogy mely államok repülőterét, előadótermeit és szállodáit láttam abban az átlagosan másfél-két napban, amit egy-egy államban töltöttünk. Egyedül Mexikóra jutott talán négy nap, benne egy hivatalos program mentes hétvégével, ami maga volt a csoda!

Először is már azon leesett az állam, hogy Mexico város lakosainak száma magasabb, mint Magyarország összlakosságáé.

Az első délutánon volt némi szabadidőnk, amit arra használtunk, hogy kimentünk egy piacra. Ott vettem azt a két mexikói szőttest, amiből az egyik azóta is szélfogó függönyként szolgál az előszobában, a cigány vesszőfonású kosár, az ázsiai bambuszbútorok és a görög hímzett párnák társaságában. Nekem tetsző egyveleg!

Láttunk, egy olyan tortillasütő standot, ahol az évszázados tésztakéreg már szürkén tapadt a tésztalap-gyártó gép garatára, olyan sörözőt, ahol az egyetlen rozoga, billegő lábú asztal mellé állva lehetett az üvegből iszogatni a negyed citromon át szürcsölgetve a finom kukoricasört.

A piac végtelen nagy volt, szó szerint a gombostűtől az atomreaktorig (legalábbis alkatrészig J), minden kapható volt, finom mívű ezüstmunkák üvegáruk, szőttesek, hímzések, méterszéles szombrérók, ismeretlen zöldségek és gyümölcsök. Mindenki mosolygós volt, beszédes és kedves, és legalább a kétharmada az embereknek indián származású, jellegzetes orral, kékes-fekete, egyenes-szálú hajjal, varázslatos bőrszínnel, ezer hófehér foggal.

Másnap reggel a szállodai reggelit a tengerparti teraszon tálalták, ahol svéd-asztalos rendszerben lehetett az asztalunkhoz vinni a kiválasztott falatokat.

Az asztalok náddal fedett napvédő ernyők alatt, közvetlenül Cancun tengerpartján álltak. Láttam már egy-két tengert az életemben, de a Karib-tenger színváltozatait soha semmi nem közelíti meg, és nem is feledteti. A fehér homok, a türkiz és lazúrkék sávok váltakozása, a hófehér hab, a ragyogó napfény, ismételhetetlen. Amire viszont nem számítottunk, az az volt, hogy a reggelit hívatlan vendégek kísérik. Egy a mi rigónknál valamivel nagyobb feketés sötétkék madárfajta teljesen háziasult a terülj-terült asztalkám hatására, és ha bárki elkövette azt a butaságot, hogy a rántottáját az asztalán hagyva visszament még két zsömléért, biztosan számíthatott arra, hogy a madarak megdézsmálják a reggelijét. A szemem láttára, tőlem fél méterre eszegettek János kollégám tányérjából a madarak, a hessentésekre legfeljebb átrepültek a székek háttámlájára, és egy-két percnyi várakozást követően nyugodtan visszatértek a tányérhoz, további lakmározásra.

Délelőtt a tengerparton múlathattuk az időt, és amint éppen sétálgattam a szálloda pálmaligetes kertjében, a beton úton megláttam egy betonszürke, mozdulatlan állatkát, az úgy fél méter hosszú, 30-40 centi magas, őskövületnek látszó jószág mozdulatlanul állt a napfényben, hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy élőlénnyel, vagy szoborral van-e dolgom. Oda is mentem, és óvatosan megsimogattam, amitől egyszerre kiderült, hogy élőlénnyel van dolgom, óvatosan kinyitotta a gyönyörű, borostyánszínű szemét, de több mozdulatot nem tett. A tapintása kellemes volt, mintha egy a dédmamától megmaradt, ódon gyíkbőr táskához ért volna az ember, amit a napfény átmelegített.

Még egyszer megsimogattam, amire félrehajtotta a fejét, és felkínálta a nyaka sokkal selymesebb és vékonyabb bőrét az érintésre. Egy pár percig cirógattam a nyakán is, majd egy kicsit óvatosan megvakargattam, na erre aztán egészen kifeszítette a nyakát, és csaknem dorombolni kezdett, úgy jelezte, hogy eltaláltam azt, amire vágyott. Így udvarolgattam egy ideig a leguánnak, vagy iguánának, vagy nem is tudom, hogy kit tisztelhettem újsütetű barátomban.

A delegációt elvitték Chicén Itzá romvárosába is. 

Sétáltunk a „focipályán”, ahol a vesztes csapat az életével fizetett ügyetlenségéért, szóval valóban vérre ment a játék, megmásztuk a Nap piramisát, a Csillagvizsgálót, fölfelé még csak-csak ment a dolog, a tízcentis lépésfelületű, baromi meredek és roppant magas lépcsőkön (hogy a fenébe tudott oda méltósággal felvonulni egy-egy főpap, földig érő, madártollas díszpalástjában és fejékével, csak az ég a tudója), de lefelé, szégyenszemre a magam részéről a farral ereszkedés módszerét választottam (közismert tériszonyomra való tekintettel). 

Nagyszerű, ismételhetetlen és fárasztó volt a kirándulás, a rekkenő hőségben és tovább nehezítette a helyzetet az a többszáz árus, akik obszidián tárgyakat és kőből faragott maja naptárakat akartak eladni a gyanútlan turistáknak.

Egyre gyorsabban lépegettünk az árusok elől, igyekeztünk mielőbb elérni a légkondis buszainkat, ám Ernő, az akkori egyik legnagyobb könyvvizsgáló cég vezető partnere hirtelen rám mutatott, és ékes angolsággal közölte az indián árusokkal, hogy én vagyok Európa egyik legnagyobb obszidián-faragvány gyűjtője, és ha valakivel, hát velem biztosan tudnak majd üzletet kötni.

Ha eddig rajokban követtek, ettől kezdve fürtökben lógtak a lábam nyomában, szinte a nyakamon a kedves jó árusok. Természetesen az egész delegáció pukkadozott a röhögéstől, a nálam két fejjel magasabb Ernő (nem nagy kunszt J) büszkén, kakaskodva, peckesen sétálgatott mellettem, immár mentesülve az árusok rohama alól, és álnokul bíztatott, hogy csak semmi pánik, mindjárt elérjük a buszokat, és oda már csak nem tódul fel mind az ötszáz árus. Obszidián kés és naptár.mentesen megúsztam a kirándulást, ám János kollégám egyszer visszajutott Mexikóba, és na mit hozott emlékeztetőül? Naná, hogy egy obszidián faragványt! Mi mást?

Elfelejtett ízek

Délután nagyon megéheztem, pedig jó ebédet főztem, savanyú-krumpli főzeléket, babérlevéllel, tejföllel habarva, és sült csülköt, aminek a malac-sülttel szemben nem pirosra, ropogósra, pörcösre sül a kockásra bemetszett bőre, hanem csak puhára, barnára. Kiadós is volt, finom is volt, de mégis éhes lettem délutánra. Miután nem ehetek annyiszor és annyit, mint ahányszor szívesen megtenném, két szeletke sajtot vágtam, amit borjúpárizsiba tekerve elrágcsáltam, némileg csillapította az éhségemet, ki tudok tartani vacsoráig.

A borjúpárizsiról természetesen Édesanyám jut eszembe, aki ahányszor párizsit vettünk, mindig elmesélte, hogy kislány korában, az akkor már súlyos szívbeteg nagyapja, Rábl József hentesmester, délutánonként elvitte sétálni az óbudai Duna-partra, és mindig vágott neki pár szeletet a tányér nagyságú saját parízerből, ezt falatozgatta a 4-5 éves kisunoka a séták alatt, amíg nagyapja nehezen véve a levegőt, meg-megállva mesélgetett neki Újlak múltjáról, saját emlékeiről.

Ha nem parízert vittek a sétára, akkor pár szeletet a szintén tányérnagyságú, saját, sós szalonna-kockákkal kevert mortadellából.

Úgy 10 éves koromtól kezdve Apu, vagy én voltam a vásárlásokért felelős (addig csak Apu), és ettől kezdve, Anyu haláláig, nem volt olyan bolt, piac, őstermelő, ahonnan ne vittem volna Anyunak parízert, ilyet, vagy olyat, de Dédapám halála után, soha sehol nem kaptam olyat, ami csak megközelítette volna azt, az elfelejtett ízt, amiről Anyu álmodozott.

Béla bácsi, Dédapám legkisebb fia, és Csöpi nagynéném egész életében Dédapám hurkájára vágyott. Dédapám zsemlés hurkát készített, abba egy szem rizs sem kerülhetett. A májas hurka kellően fokhagymás és majorannás volt, a véres pedig centinél is kisebb oldalméretű, apróra vágott sózott szalonnával készült, hogy a hozzáadott szalonnakocka javítson a véres hurka amúgy száraz jellegén. Mindenféle svábnak mondott hurkát összevásároltam, saját disznóvágásaink során igyekeztünk felidézni, imitálni a dédapai ízeket, de soha nem jártunk sikerrel.

Béla bácsi még emlékezett arra is, hogy Dédapa csak a család számára, néhány füzér hurkát felfüstölt, és ebből olyan felvágott készült, aminek nincs párja a világon. Ezzel is megpróbálkoztunk, valóban különleges íze volt a hosszan elálló, füstölt hurkának, de Béla bácsi szerint ez sem volt az igazi.

Testvéremmel Nagyi halála óta siratjuk az őszibarack befőttjét, és noha mindketten rendszeres befőzők vagyunk, Györgyinek talán meg is van Nagyi eredetei receptje, de soha nem tudjuk megismételni Nagyi ízeit. Előttem van, ahogy Nagyi, a hosszúkás befőttes üvegeit kiforrázás után, égő kénlapokkal fertőtlenítette, a fejjel lefelé álló üvegeket megdöntve, kénfüsttel töltötte meg azokat, majd gyorsan kikapva a füstölgő kénlapot, leborította az üvegeket, amelyekben még egy ideig gomolygott a torkot birizgáló, köhögtető, szürkés füst.

A felezett, hámozott barackokat citromos vízben áztatta, hogy ne barnuljanak meg, majd mire a fahéjjal, szegfűszeggel és citromhéjjal fűszerezett cukorszirup felforrt, szépen telerakta az üvegeket a feles gyümölcsökkel, rámerte a fortyogó szirupot, meleg vízben megmártott, dupla celofánnal lefedte, gumival lezárta, és mehetett a dunsztba.

Hiába ismerem a technológiát, hiába igyekszem mindent betartani, az ízt nem tudom megismételni.

Ugyancsak ismételhetetlen a Nagyi céklájának íze, itt is ugyanazokat a fűszereket használom, cukor, só, ecet, kömény, üvegenként egy-két rudacska torma, mégis más, mint a gyerekkori, mint a Nagyié. Nem rossz, csak más.

Sic transit gloria mundi.

Háromszor utazhattam az Elnök úrral

A 90-es évek második felében összesen három alkalommal utazhattam a Köztársasági elnök úr delegációiban, az üzletember delegáció tagjaként.

Akkor volt még Malév, létezett még kormánygép, és azonos volt a delegációk szerkezete is, a diplomáciai delegáció, az üzletember delegáció, a sajtó és a gép munkatársai.

A négy szekció élesen elkülönült, az egyes csoportokba tartozók egymás szomszédságában ültek, egymás között beszélgettek, elkülönültek a programok is.

Aki ezt sohasem vette figyelembe és tudomásul, az az Elnök úr volt. Minden úton, ahogy felszállt a gép, Elnök úr végigsétált az ülések között, és kedve szerint szóba elegyedett az emberekkel. Árpi bácsi tegeződött a magyarokkal. Aprajával, és nagyjával. Tőlem is megkérdezte, hogy te honnan jössz lányom? Mondtam a munkahelyemet, Árpi bácsi meg megértően bólogatott, hogy ja, az ilyen-olyan bank. Na csak ügyesen!

Hozzá kell tennem, hogy akkoriban olyan jó negyvenpár éves voltam, kislányomnak is legfeljebb a szüleim, és Árpi bácsi nevezett.

Volt eset, amikor azt kérdezte, hogy szerintem van-e értelme ennek az útnak, származhat-e az országunknak bármiféle előnye belőle. Annyit mondtam (amit máig is hiszek), hogy a megismerés és megismertetés rengeteg esélyt nyithat, míg annak a hiánya maga az esélytelenség.

Olyasmire is volt szeme és jó szava, ha például nagyobb, láthatóan ajándék-csomaggal szálltam fel visszafelé a gépre, hogy „várják a gyerekek?”, és megértően mosolygott amikor az ember azt válaszolta, hogy sőt, elvárják!

Hazafelé szintén végigsétált a széksorok között, igényelte és nem fáradt bele a közös értékelésbe.

Sokan kihasználták ezeket az alkalmakat arra, hogy valamilyen kérést terjesszenek elő, volt aki régi fényképeket hozott szülei és az Elnök úr múltbeli kapcsolatának bizonyítékaként, de többen voltunk, akik megtisztelve éreztük magunkat és mélyen meghatódtunk attól, hogy az Elnök urat érdekli a véleményünk.

Ha megtudta, és mindig megtudta, hogy bárkinek születésnapja van, akkor egyik este bekopogtatott az illető szállodai szobájába, és egy üveg pezsgővel és kézfogással, öleléssel köszöntötte fel az illetőt. Magam is éppen az egyik pilóta születésnapi köszöntésére voltam hivatalos (mondanom sem kell, hogy a gép munkatársain, Anna barátnőmön és rajtam kívül a delegáció többi szekciójának egyetlen tagja sem vett ezen részt), amikor egyszer csak kopogtattak, nyílt az ajtó, és a szállodai szobában ott volt közöttünk Árpi bácsi, (meg természetesen egy kísérője), pezsgővel, jó szóval, köszöntéssel, egy kis beszélgetést is vállalt, majd „hagylak benneteket fiatalok mulatni” búcsúval visszavonult. A korombeli, sokat megélt pilóta szeméből kicsordultak a könnyek, de nemcsak ő hatódott meg, mindenki szipogott.

Zsuzsa asszony minden utunkon elveszett. Számára mindig külön hölgyprogramot szerveztek, többnyire jótékonysági látogatásokat, amikbe belefelejtkeztek, és Elnök úr, mint minden, a feleségét féltő férj, egyre türelmetlenebb zsörtölődéssel, egyre több sétával várta, hogy végre megérkezzenek. Soha nem késtünk Zsuzsa asszony miatt, de mindig testületileg izgultunk, hogy megérkezzen.

Egyszer, a latin-amerikai utunk során, a teljes delegáció részt vett a köztársasági elnöki fogadáson és vacsorán. Egyéb államokban ilyen összevont eseményre nem került sor. Életemben nem vettem még részt ilyen szintű protokoll-rendezvényen, ahol a terem ajtajában álló libériás inas névjegyeink alapján, emelt hangon bejelentett mindenkit, oda kellett járulnunk az elnökök és elnöknék elé, akik mindenkit kézfogással üdvözöltek, és így haladt a sor az ültetőkártyás asztalokhoz, helyet foglalni.

Mondanom sem kell, hogy rettentő frászban voltam, hogy mit is kell mondanom, mert az látszott, hogy a delegáció minden tagja mond egy pár szót, amit az elnöki párok mögött álló tolmácsok szorgosan fordítottak. Kérdeztem is az utakon örökös partneremet, Ernőt, hogy mit tanácsol, mit mondjak, de a válasz előtt már odaértem Elnök úr elé, aki megkérdezte, hogy „te is olyan fáradt vagy lányom, mint mi?”, igen Elnök úr, válaszoltam, a tolmács meg mondta, amit akart, talán csak a névjegy információit ismételte meg.

Zsuzsa asszony is ugyanilyen kedves volt, „csinos ez a ruhád is” volt a „protokoll-szövege”, én meg köszönöm szépennel válaszoltam. A fogadó állam elnöke és felesége valószínűleg mindenkinek csak annyit mondott, hogy örülök, hogy vendégül láthatjuk országunkban, és a nagy megpróbáltatásnak már vége is volt.

A három úton kívül még kétszer találkoztam az Elnök úrral egyszer a búcsúztató rendezvényén, máig féltett tárgyaim közöt őrzöm azt a két pezsgőspoharat, amelyre az Elnök úr aláírását gravírozták, és egy másik alkalommal, kedvenc virágkötőnk, Kata virág kiállításán.

Egyszer Kata, Óbuda jeles virágkötője, a Néprajzi Múzeumban rendezett egy kiállítást, ahova Zsófit és engem is, mint névről is ismert törzsvásárlóit, meghívott. Már a bejáratnál feltűnt, a sok sötét öltönyös, fülhallgatós férfi, akik izgatottan szervezkedtek, amit nem tudtam mire vélni. Ez azonban csak addig tartott, amíg a múzeum lépcsőházában, velünk párhuzamosan fel nem tűnt az Elnök úr, aki szintén Kata kiállítására sietett. Természetesen köszöntöttem az Elnök urat, és említettem, hogy több útján is részt vettem, mire Árpi bácsi csak annyit mondott, „jól emlékszem, de most ez a fiatal lány jobban érdekel”, és karjába fűzte Zsófi lányom karját, vele folytatta az útját, és elbeszélgettek, amíg a lépcsősor véget nem ért. Árpi bácsi is rendszeres vásárlója volt Katának, és hűséges barátja.

Utoljára a búcsúztató rendezvényén, máig féltett tárgyaim között őrzöm a meghívót és azt a két pezsgőspoharat, amelyre az Elnök úr aláírását gravírozták.

Most újra búcsúzom. A "hívószó" most is: Köszönjük Elnök Úr!

Hihetetlen, hogy meghalt.

Néha olyan kevés is elég

Számos alkalommal szereztünk meglepetést léggömbbel. Dórink babakorában húsvétra gyártottunk léggömbökből nyuszikat, a lufi színével azonos keménypapírból készültek a fülek, alkoholos filccel rajzoltuk meg a szemeket, orrokat, bajszokat, és a virágcserepek földjébe, vázákba a virágok közé tűzdeltük az elkészült nyúlfejeket. Ennek is már jó 10 éve.

Lufivirágokkal és hosszúkás lufikból készült lepkékkel (a lufi volt a testük, keménypapírból készült a szárnyuk) dekoráltuk Nagymarost, Csöpi és Sanyi 30. házassági évfordulóján.

Az egymásra találásuk szerintem nagyon romantikus történet. Csöpi olyan 18-19 éves lehetett - akkoriban Keravill-es boltos-kisasszony - amikor megtetszett neki Sanyi, a műszerész, akit az elromlott elektronikai cikkek javítására lehetett a boltba hívni. Csöpi keze alatt nap mint nap romlottak el (látszólag) a rádiók, vasalók, hogy hívni lehessen a fess műszerészt, aki jött is, ahogy csak kell. Randevúra is sor került, ám ekkor közbeavatkozott az én harcias Nagymamám, és leállította a tovább udvarlást. Sanyinak két nagy hibája volt, egyrészt elvált ember volt, aki a Nagymamám nézete szerint egyszer már bizonyította, hogy alkalmatlan a házasságra. Ezt az a Nagymamám vallotta, aki szintén elvált asszonyként, a második házasságában szülte mindkét lányát. Diktum faktum, az ő lányainak elvált ember nem udvarolhatott! Másik fő szegény hibája az volt szegény Sanyinak, hogy a randevú során Csöpi nagynéném érzékeny fehér bőrét felégette a nap, és Nagyi szemében ez is azt igazolta, hogy nem tud megfelelően vigyázni egy nőre, úgy ahogy kell, úgyhogy véget vetett az udvarlásnak, Sanyi többet nem jöhetett. Csöpi pedig engedelmes lánya volt az édesanyjának, úgyhogy szomorúan, de engedelmesen megszakította a kapcsolatot.

Telt és múlt az idő, eltelt jó negyed század, amikor Sanyi a második házasságában özvegyen maradt. Végig elemezte az életét, és úgy gondolta, hogy a Csöpi volt az, akivel szívesen újra kezdené, ha ennek nem áll útjában egy férj. Egy este be is csöngetett a Csöpiék lakásán, és elmondta, hogy mi járatban van.

Csöpi éppen másnap utazott volna az aktuális udvarlójával Jugoszláviába, de aztán végül lemondott a nyaralásról, és egy-két hónap elteltével össze is házasodtak Sanyival. Nagyi akkoriban már nagybeteg volt, de nem emelhetett kifogást Sanyi ellen az elvált státusza miatt, mert közben Csöpink is elvált a férjétől, és ez így már egészen más!

Az ő 30. házassági évfordulójára csődítette össze Sanyi a család apraját-nagyját Marosra, és oda kerültek a 60-as évek színeit és formáit idéző pillangók és virágok.

Aztán lufiztunk születésnapokon és családi rendezvényeken, vagy csak úgy, jelmezt gyártottunk belőle, így lett Sárka egy hatalmas szőlőfürt egy alkalommal.

Hétvégén Sárkának eszébe jutott, hogy van két zöld lufi a fiókban, kiválóan alkalmasak tini-nindzsa teknőcök gyártására.

A tini nindzsák már Sárkáék gyerekkorában is nagy kedvencek voltak, Ráckevén még meg is van az a nagy füzet, amibe Zsófi, Sárka és az unokatestvérek kiosztották egymás között a szerepeket, azt hiszem Zsófi volt Szecska mester, a főnök, naná! Egy-két portyájuk forgatókönyvét is felvázolták, ha kezünkbe akad még most is jókat nevetgélünk rajta.

Sárka csak fújni kezdte a zöld lufikat, Zaza azonnal abbahagyta a játékot, odaült, figyelt, érdeklődött. megbeszélték, hogy melyik két nindzsát tudják előállítani, mihez van színes papír itthon. Megállapodtak abban is, hogy milyen legyen a szeme állása, Sárka lerajzolt néhány variációt, mérgeset, szigorút, nevetőst, kacsintóst, álmélkodót, Zaza a mérgeset választotta. A szájak vonalát Zaza egyedül tervezte meg, és rajzolta rá a lufikra, meg az adott teknősök jellemző fegyverét is.

Akkor már sajnos jöttek Zazáért, úgyhogy komolyabb játékra nem kerülhetett sor, sőt el se vitték, mert vendégségbe mentek, a kocsiban meg a melegben biztosan kidurrantak volna a lufik. De amíg készült, még nézni is jó volt! Viccelődtek egymással, méltatták egymás kreativitását, elmélyülten tervezgettek.

Olyan kevés kellett hozzá! Egy valahai Tesco-s luficsomag két maradék darabja, egy alkoholos filc, némi színes papír, meg sok-sok jókedv. Néha olyan kevés is elég!

Aurora borealis

Olvastam a hírek között, hogy ha minden igaz, a mi egünkön is feltűnhet a hét végén az északi fény. Nagy kedvelője vagyok ennek a tüneménynek (is), holott csak fényképen volt szerencsém személyesen megnézni.

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy legfeljebb a Karapancsai kastélypark sötétjében lett volna esélyünk esetleg látni, de ez cseppet sem akadályozott abban, hogy Zalán unokámmal megtervezzünk egy késő esti égszemlélést a kertből. Elvégre aki nem hisz a csodákban, az nem is találkozik velük!

Viszont az igaz csoda az volt, hogy amikor elkezdtem volna mesélni Zazának az északi fényről, csak annyit mondott, tudom, Mami mesélte, olyan mint egy zöld, fátyolszerű felhő, de csak más országból látható. Nem is volt már más dolgunk, mint elbeszélgettünk az Északi Sarkról, a sarkkörről.

Megtanultuk az északi fény tudományos nevét, Zaza délutánra, úgy három-négy ismétlést követően hibátlanul mondta, a szépen hangzó tudományos nevet: aurora boreális.

Zalán egyszer csak így szól: ha már a Földről beszélünk, te tudod Mandi, hogy Ausztrália egy hatalmas sziget és egyben önálló kontinens?

Azonnal felmentünk az emeletre, ahol Zazás éjszakákon égve hagyjuk az ablakpárkányomon a földgömb-lámpát, csak hogy ha inna a kulacsából, vagy ki kell szaladnia a WC-re, lásson valamennyit, azon szépen végigvettük a kontinenseket, és örömmel állapítottuk meg, hogy végül is mindegyik sziget (ha úgy vesszük, és egybeszámítjuk Eurázsiát J).

A földgömb-lámpát egyszer, egy roppant búskomor időszakomban, amikor végképp és sehol nem találtam a helyem, Zsófimtól kaptam, hogy megtaláljam végre az én külön világomat.

Zazám következő meglepetése az volt, hogy miután megírtuk a hétvégére kapott (nem kevés) lecke javát, fél óra játékszünetben egyeztünk meg. Javában rendezgette a Star Wars legó-figurákat, és közben dúdolt. Mit dúdolsz Zazám – kérdeztem – mire jött a szabatos válasz: az Európai Unió himnuszát, Örömóda, Beethoven. Hozzátette, a Mamitól tanultam.

Elénekeltem szöveggel, nekiláttam a CD-k között megkeresni a IX szimfóniát, majd a gyorsabb eredmény érdekében, a számítógépen a YouTube-on, hogy zenekarral, eredeti német nyelven is meghallgassuk, de Zazám leintett: Mandikám, már eleget hallottam! Ezzel – gondolom - egyben az én interpretálásom kedves kritikáját is megfogalmazta, a kis büdös kölyök!

Azta! Mikor van Zsófinak Zita mellett ideje arra, hogy Zalánnal Örömódát hallgasson, északi fényről, Ausztráliáról, kontinensekről beszélgessenek?

Később az iskoláról, meg a lányokról is beszélgettünk. Zazám nagy rajongója a lányoknak, volt már felesége (több is), szerelme (számos, olykor párhuzamosan, egynél több), barátnője, csalódása, úgyhogy időről időre átvesszük, hogy most éppen mi a helyzet.

A párhuzamos szerelmekről mindig Janó unokaöcsém első szerelmes levele jut az eszembe, amit még az édesanyjának diktált óvodás korában, és így kezdődött: Drága egyetlen szerelmem, Zsófi és Kata J.

Zaza választottja most éppen Eszter, viszont Eszter azt állítja, hogy senkibe sem szerelmes.

Gondoltam megvigasztalom Zazámat, és elkezdtem magyarázni, hogy tudod Zaza, a lányok nem mindig azt mondják, amit igazán éreznek. Zazám közbevágott, tudom Mandikám, Apu már elmesélte.

Előttem a kép, amint szűkszavú vőm, Péter, megbeszéli a sors kérdéseit fiával, Zalánnal, mint férfi a férfival!

Túlcsordul a szívem! Sosem volt kételyem, de most annyira, de annyira érzem, Zazám nem járt rosszul a szüleivel!

Mozgalmas hétvége

Mozgalmas hétvége van mögöttem. Szombaton lementünk Ráckevére, hogy leszedjük az almát, öszeszedjük a diót, de legfőképpen egy idén először termő kései őszibarackra fájt a fogam.

Még Kató szomszédasszonyoktól kaptuk a csemetét. Ebben a mi kertünkben még soha de soha nem termett egyetlen barackfa sem.

Egyetlen nektarinfa hozott egyszer egy nagytálnyi gyönyörű termést, éppen Anna és Sándor őszi látogatására érett be, meg is ettük desszert gyanánt az ebédet követően, de a következő évre ez a fa kiszáradt.

Annával és Sándorral közös operabérletünk volt éveken kersztül, még a lányaim gyerekkorában, bár az Erkel-Opera kombinált bérletet a gyerekek jobban kedvelték, mert szerintük az Erkel Színházban jobb volt a konyha J. Az ottani szendvics, szörp, perec sokkal finomabb volt, mint az Operházban. A mi operalátogatásunk kész cirkusz volt. Először is csak olyan bérletet vehettünk, ahol Sándor a sor szélén ülhetett, mert hosszú lábai miatt máshol nem fért volna el. Mindig szépen sorban, egymás mellett ültünk, én a két gyerek között. Sárka végig félhangosan kommentálta az eseményeket, kérdezgetett: ez a karmaster? ez a hárfa? ez a hegedű? most öli meg a bácsi a nénit? hány felvonás van még? Aztán az ölembe hajtva a fejét elszunnyadt. Zsófi a vállamra borulva szunnyadozott, mindketten leejtették legalább egyszer a táskájukat, ami nélkül el sem indulhattunk színházba. Anna minden szünetben végigkérdezte, a maga kissé raccsoló, finom arisztokratikus hangján, mi zörögtünk-e a cukorka papírral, mi ejtettük-e le a táskát, mi négykézlábaztunk-e egy elveszett csatt miatt. A sok-sok igen válaszba belenyugodva megállapította, hogy hál’Istennek az előző évadhoz képest nincs sok változás.

Visszatérve Ráckevére, az őszibarackfék nálunk minden permetezése, metszés, ápolás dacára már kora nyáron begyűjtötték a világ minden levéltetvét, elvesztették a leveleiket, az egy-két zsendülő barackból pedig beérés előtt, kis aszalt szörnyecske lett, az is gyorsan lepergett. De idén, a bő termés súlyától földig hajoltak az ágak, hétről hétre fogdostam, szemlélgettem, hogy mikor lesz már leszedhető, most azonban a barackok hűlt helyét találtam, még egy pottyant gyümölcs sem lapult a fa alatt a magasra nőtt fűben.

Ki a fene lehet az, aki kerítést mászik pár kiló őszibarackért? Ugyanígy, egy fürt szőlő sem maradt a lugasban, s noha nem vagyok oda az Otelló szőlő fémes fanyar ízéért, pár fürtöt mindig lefagyasztok, mert télen a torták, sütemények tetejét nagyszerűen lehet díszíteni a szőlőszemekkel, amelyek a fagyasztásban átlényegülnek, édessé, kellemessé válik az ízük.

 Csak vidéki nagyvárosbeli ismerősöm, az örökös címzetes főjegyzőasszony kedvenc és gyakran hangoztatott átkozódása jut az eszembe, amit rubens-i testalkatát meghazudtoló, halk, csicsergő hangján közölt, hogy a karját töröm le annak, aki ezt tette.

Főjegyző asszony másik kedvenc büntetése sajnos nem aktuális Ráckeve esetében, ugyanis itt - lépcső híján - nem tudnék élni azzal a fenyegetéssel, hogy legurítom a városháza lépcsőjén.

Almafája ezek szerint van a kedves látogatónak, mert egy jó nagy zacskó almát, és egy kis ládányi diót azért sikerült összekapkodnunk rögtön az után, hogy bejutottunk a házba, mert otthon hagytuk a kulcsot. Sebaj, Magdi barátnőnknek van kulcsa a házhoz! Igen ám, de ő éppen a szokásos szombati piacozás okán a város másik végében volt, úgyhogy beugrottunk egy kávéra a testvéremékhez, amíg Magdi hazaér. Ez szívet melengetően kellemes volt, a hetekben hozzájuk menekült fekete kiscicájukkal is örök barátságot kötöttünk.

Csak mire a Szentendrei útra kanyarodtunk, már hazafelé, akkor jutott Sárka eszébe, hogy kora őszi osztálykirándulás idején az én táskámba tette át a kevei kulcsokat, hátha a távolléte alatt valamiért szükség lenne rá, és a kulcs végig ott is lapult az én táskámban. Felesleges volt várnunk, Magdit riasztanunk, testvérem vasárnapi ebédfőzését hátráltatnunk. Felesleges volt, de jó volt!

Sose hittem volna

Noha vallásos szellemben nevelkedtem, ameddig csak vissza tudok emlékezni az örök kétkedés, és nem a hit volt jellemző rám. Harcoltam magamban, a vallási elvek és az azokat cáfolni látszó ráció között kerestem a magam meggyőződését. Örömmel csaptam le minden olyan könyvre, cikkre, ami azt ígérte, hogy feloldja a tudományos, vagy inkább racionális és a vallásos gondolkodás közötti ellentétet, azonban sorra csalódtam.

Erősen és folyamatosan lázadtam a szerintem igazságtalan, vagy idejétmúlt vallási előírások, egyházi megközelítés ellen, valósággal a világból lehetett kiüldözni azzal, ha a büntető Istentől való félelemre apellálva akartak valamilyen magatartásra rákényszeríteni. Úgy voltam és vagyok ezzel, hogy mindenki jogosult a végső kegyelemre, és ha valakinek ezt kell vallania, az maga a végtelen bölcsesség, a mindent tudó, a Mindenható kell legyen! Lehet engem ezért megkövezni!

Minthogy a családom gyakorolta is a vallást, templomjárók voltunk, Édesanyámat haláláig vittem a vasárnapi misére. Számos papot hallgattam végig, prédikációikat, magyarázataikat, iránymutatásaikat, és egyre dacosabbá váltam. Agyon tudtam volna csapni azokat a papokat, akik miséi után nem Isten gyermekének, az isteni szeretet tárgyának, hanem valami örök bűntudatra ítélt, átmeneti lénynek kellett volna magam tekinteni, aki folyamatos főfoglalkozásként vizsgálja és ostorozza magát, és megértésért, megbocsátásért könyörög.

Tévedés ne essék, a napi „lelkiismeret-vizsgálat” ellen a világon semmi kifogásom, lehet, hogy éppen a vallásos neveltetés következtében (bár szerintem ezt minden lelkiismeretes ember így csinálja), máig is minden nap számot vetek azzal, hogy mit végeztem, mit csináltam jól, mire nem vagyok büszke, mit kell majd korrigálnom.

Amióta Édesanyám meghalt, talán kétszer voltam templomban, családi keresztelők alkalmával.

Most azonban egyre többször döbbent meg a mi jó pápánk, Ferenc.

Nagy rokonszenvvel voltam már II. János Pál pápa iránt is, az én szememben szent ember volt, aki szemmel láthatóan békében, kételyek nélkül, erős hittel élt együtt a Teremtővel, és ez az erős hit nagy irigységet és mély tiszteletet keltett bennem. Tudtam, hogy én még csak meg sem közelítem II. János Pál szellemiségének a peremét sem.

Ferenc, viszont az én szememben nem szent, hanem nagyon is emberi, mélyen empatikus, kétkedő és útkereső lélek, aki olyan falakat dön(tö)get, olyan tabukat emleget föl, olyan sokak számára eretneknek ható nézeteket pendít meg, amelyek közel állnak a saját gondolataimhoz.

Kicsit visszaidéztem egy-két megnyilvánulását, íme:

A válásról: "Vannak olyan esetek, amikor elkerülhetetlen a válás. Néha szükséges annak érdekében, hogy a gyengébbik nem vagy a kisgyermek ne sérüljön tovább az arrogancia, erőszak, megalázás, kizsákmányolás vagy akár a közöny miatt".

Az abortuszról: Ferenc megengedi a római katolikus papoknak, hogy „feloldozzák vétkeik alól azokat a nőket, akik átestek az abortuszon, de ezt a bűnüket megbánták és bűnbocsánatért esedeznek”. (Ez egyébként minden gyónás és feloldozás alapfeltétele J.) Szerinte az egyháznak nyitnia kell az abortált nők felé, őszinte szeretettel kell fogadniuk minden hívőt, aki vissza akar találni „a jó útra”.

A tudomány és a vallás kapcsolatáról: Ferenc pápa elismerte hogy az evolúció és az ősrobbanás elméletei valósak, és azt is hozzátette, Isten nem egy „varázsló varázspálcával”. A pápa a Pápai Tudományos Akadémián beszélt erről, és kifejtette, szerinte egyik tudományos elmélet sem összeegyeztethetetlen a Teremtő létezésével.

A homoszexualitásról: „Ha egy meleg Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem őt?”

Olykor az az érzésem, hogy még ennél is több kérdésben, még ennél is megengedőbben, megbocsátóbban fogalmazna, ha tehetné, de hát a pozíció kötelez.

Sose hittem volna, hogy Ferenc pápa, a szememben szeretetet, megértést képviselő vallási gyakorlata, a szívemben félévszázad óta nevelgetett dacot, ellenállást képes valamennyire megingatni.

Igaz, hogy Nagyanyám mindig azt mondta, hogy minden hetéra vénségére istenes asszony lesz, és hozzátette, hogy annak legalább van mit leimádkoznia a templomban. Az, hogy esetemben immár bekövetkezett a „vénségemre”, sajnos nem kérdőjelezhető meg, azonban éppen annyira vagyok istenes, mint amennyire fénykoromban hetéra voltam (néha sajnálom J).

Manapság már nem riaszt annyira, hogy megoldhatatlannak látszó problémáim, gondjaim esetén átfut az agyamon, hogy Teremtőm, rád bízom magam.

Sose hittem volna!