Sose hittem volna

Noha vallásos szellemben nevelkedtem, ameddig csak vissza tudok emlékezni az örök kétkedés, és nem a hit volt jellemző rám. Harcoltam magamban, a vallási elvek és az azokat cáfolni látszó ráció között kerestem a magam meggyőződését. Örömmel csaptam le minden olyan könyvre, cikkre, ami azt ígérte, hogy feloldja a tudományos, vagy inkább racionális és a vallásos gondolkodás közötti ellentétet, azonban sorra csalódtam.

Erősen és folyamatosan lázadtam a szerintem igazságtalan, vagy idejétmúlt vallási előírások, egyházi megközelítés ellen, valósággal a világból lehetett kiüldözni azzal, ha a büntető Istentől való félelemre apellálva akartak valamilyen magatartásra rákényszeríteni. Úgy voltam és vagyok ezzel, hogy mindenki jogosult a végső kegyelemre, és ha valakinek ezt kell vallania, az maga a végtelen bölcsesség, a mindent tudó, a Mindenható kell legyen! Lehet engem ezért megkövezni!

Minthogy a családom gyakorolta is a vallást, templomjárók voltunk, Édesanyámat haláláig vittem a vasárnapi misére. Számos papot hallgattam végig, prédikációikat, magyarázataikat, iránymutatásaikat, és egyre dacosabbá váltam. Agyon tudtam volna csapni azokat a papokat, akik miséi után nem Isten gyermekének, az isteni szeretet tárgyának, hanem valami örök bűntudatra ítélt, átmeneti lénynek kellett volna magam tekinteni, aki folyamatos főfoglalkozásként vizsgálja és ostorozza magát, és megértésért, megbocsátásért könyörög.

Tévedés ne essék, a napi „lelkiismeret-vizsgálat” ellen a világon semmi kifogásom, lehet, hogy éppen a vallásos neveltetés következtében (bár szerintem ezt minden lelkiismeretes ember így csinálja), máig is minden nap számot vetek azzal, hogy mit végeztem, mit csináltam jól, mire nem vagyok büszke, mit kell majd korrigálnom.

Amióta Édesanyám meghalt, talán kétszer voltam templomban, családi keresztelők alkalmával.

Most azonban egyre többször döbbent meg a mi jó pápánk, Ferenc.

Nagy rokonszenvvel voltam már II. János Pál pápa iránt is, az én szememben szent ember volt, aki szemmel láthatóan békében, kételyek nélkül, erős hittel élt együtt a Teremtővel, és ez az erős hit nagy irigységet és mély tiszteletet keltett bennem. Tudtam, hogy én még csak meg sem közelítem II. János Pál szellemiségének a peremét sem.

Ferenc, viszont az én szememben nem szent, hanem nagyon is emberi, mélyen empatikus, kétkedő és útkereső lélek, aki olyan falakat dön(tö)get, olyan tabukat emleget föl, olyan sokak számára eretneknek ható nézeteket pendít meg, amelyek közel állnak a saját gondolataimhoz.

Kicsit visszaidéztem egy-két megnyilvánulását, íme:

A válásról: "Vannak olyan esetek, amikor elkerülhetetlen a válás. Néha szükséges annak érdekében, hogy a gyengébbik nem vagy a kisgyermek ne sérüljön tovább az arrogancia, erőszak, megalázás, kizsákmányolás vagy akár a közöny miatt".

Az abortuszról: Ferenc megengedi a római katolikus papoknak, hogy „feloldozzák vétkeik alól azokat a nőket, akik átestek az abortuszon, de ezt a bűnüket megbánták és bűnbocsánatért esedeznek”. (Ez egyébként minden gyónás és feloldozás alapfeltétele J.) Szerinte az egyháznak nyitnia kell az abortált nők felé, őszinte szeretettel kell fogadniuk minden hívőt, aki vissza akar találni „a jó útra”.

A tudomány és a vallás kapcsolatáról: Ferenc pápa elismerte hogy az evolúció és az ősrobbanás elméletei valósak, és azt is hozzátette, Isten nem egy „varázsló varázspálcával”. A pápa a Pápai Tudományos Akadémián beszélt erről, és kifejtette, szerinte egyik tudományos elmélet sem összeegyeztethetetlen a Teremtő létezésével.

A homoszexualitásról: „Ha egy meleg Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem őt?”

Olykor az az érzésem, hogy még ennél is több kérdésben, még ennél is megengedőbben, megbocsátóbban fogalmazna, ha tehetné, de hát a pozíció kötelez.

Sose hittem volna, hogy Ferenc pápa, a szememben szeretetet, megértést képviselő vallási gyakorlata, a szívemben félévszázad óta nevelgetett dacot, ellenállást képes valamennyire megingatni.

Igaz, hogy Nagyanyám mindig azt mondta, hogy minden hetéra vénségére istenes asszony lesz, és hozzátette, hogy annak legalább van mit leimádkoznia a templomban. Az, hogy esetemben immár bekövetkezett a „vénségemre”, sajnos nem kérdőjelezhető meg, azonban éppen annyira vagyok istenes, mint amennyire fénykoromban hetéra voltam (néha sajnálom J).

Manapság már nem riaszt annyira, hogy megoldhatatlannak látszó problémáim, gondjaim esetén átfut az agyamon, hogy Teremtőm, rád bízom magam.

Sose hittem volna!