Egy kis csapongás…

Vannak napok, hetek, amikor egyszer csak felpörög az ember élete, történnek, és megtörténnek régen várt és váratlan dolgok, és most, éppen egy ilyen szakasz tart lendületben pörgésben, forgásban!

Évek óta árulom az ódon ráckevei házat, aminek fenntartásához, felújításához elfogyott a szuflám és a fedezetem, finoman szólva!

Mindeddig sikertelenül, ám tegnap estefelé, végre aláírtuk a szerződést, és ami a legeslegszebb az egész dologban, hogy az ingatlan végül is családon belül marad, másod-unokaöcsém és menyasszonya újítják fel – ha és amennyire lehetséges – a legenda szerint, négyszáz éve a család tulajdonában álló, öreg vályogházat.

Mese!

Ma hajnalban, épp egy - velem izguló - jó barátommal levelezgettem arról, hogy milyen érzések kísérnek egy-egy ilyen lépést, és itt sem tudom pontosabban leírni, mint hogy a tegnap esti, még felkavaró érzéseket mára a megnyugvás boldogsága váltotta fel, egy permanens aggodalommal kevesebb!

Nem kell azon aggódnom, hogy betörnek-e, beázik-e, hogy elcsúszik-e bárki a lehullott avaron, vagy ónos síkosságon, telente a havon éppen a ház előtt, kapok-e a jó önkormányzattól egy újabb felszólítást, hogy vágjak le minden kihajló ágat-bogat a kerítés mentén, kisarjad-e a parlagfű a kertben, kapok-e valakit, aki hajlandó lekaszálni mindazt, ami nőttön nő, burjánzik, és még millió dolgon, ami egy ilyen öreg házzal együtt járhat, ha az emberből már elfogy az erő és az energia a kétlaki élethez, a két háztartás fenn- és karbantartásához. Belőlem kifogyott, jó ideje!

Egészen más horderejű öröm, de boldog vagyok attól is, hogy ismét gazdagodott néhány üveggel az idei befőttjeim állománya. Jóllehet, folyvást fogadkozom, hogy na, ez aztán végképp a legutolsó, mindig sodor az élet valamit az utamba, ami aztán megváltoztatja ezt a döntésemet. Most történetesen hajdani szomszédasszonyom járt felém, és kilósra gömbölyödött birsalmáiból hozott néhány darabot. A birs, egyébként egyáltalán nem tartozik a család kedvelt gyümölcsei közé, de ha egyszer van, akkor ugye hasznosítani kell, mert soha, semmit nem dobunk ki, ha nem feltétlenül szükséges!

A birsből és a hűtőben éppen túlérőnek indult, mesés szilvákból végül valami igazán pazar ízű lekvár született, ráadásul olyan mese-rózsaszín árnyalatban, hogy ez szerintem Zita unokámnak roppant módon tetszeni fog!

A harmadik, hajnali örömöm az lett, hogy kitaláltam, milyen ínyencséget fogok mára főzni! Van itthon egy szép darab sertésmáj, azt felszeletelem, és egy kis mustárral kevert, reszelt fokhagymával összemaszatolom. Azután, a szeleteket megforgatom őrölt pirospaprikával és fehérborssal összekevert lisztben és hirtelen kisütöm. Minden szelet májra kerül egy-egy, füstölt szalonnából sütött-pirított kakas-taréj, és alá, vajban puhított-párolt almaszelet.

Petrezselymes krumplival tálalom, bár talán a krumplipüré jobban illene hozzá, viszont ezen a héten azt már főztem, és félek, unalmas lenne!

Ami ebből elő-, vagy elkészíthető, annak lassan-lassan neki is látok, csak előtte még egy kávé és némi olvasgatás az aktuális könyvből, amit éppen felkínált az immár csaknem kiolvasott könyvtár. Ha minden igaz, az idő is valami remek lesz, talán remekebb, a kelleténél, szóval indulhat a nap! Szépséges pihenőnapot kívánok mindenkinek!

A birsalma, avagy a befőzés sose ér véget…

A legutóbbi befőzős posztomnál azt ígértem, hogy itt a vége, idén aztán többet nem főzök be semmit, kivéve, ha …

Nos, éppen tegnap következett be az első kivétel, éppen a szokásos, egyik vízmentes nap kellős közepén (valami javítás-szerelés-csere okán reggel 9 és délután 4 között nem volt víz, a tervek szerint, de persze jóval korábban elkezdett csordogálni a csapokból a szépségesen rozsdabarna víz), Éva szomszédom megosztotta velem a maga birsalma és szőlő ajándékát.

Itt álltam 5 darab, tipikus birsalmával! Tipikus? Mindenki tudja, hogy a birsalma a barnuló rothadásra leginkább fogékony gyümölcs, kerek-e világon! Természetesen ebből az öt szemből három máris erősen barnulásnak indult a csutkából kiindulóan, de nem volt mit tenni, vízmentes napon még nálam is elképzelhetetlen a befőzés, úgyhogy hagytam az egészet, mára.

A birsalma egyébként is erősen megosztó gyümölcs. Az íze, finoman szólva sajátos, fanyar és kesernyés, az állaga száraz és kásás, a kezelhetősége pocsék, nehéz szétvágni, hámozni, tisztítani, a főzése macerás, mert irtó nehéz elkapni-elcsípni azt a töredék-másodpercet, amikor a birsalma a kőkeményből átkerül a pempős állagba, szóval csak a macera és a szégyen jár vele!

Emlékszem, hogy gyerekkorom, gyümölcshiányos időszakaiban, s az ötvenes években ez nem volt annyira ritka, a bátrabbak, köztük én is, azt vallottuk, hogy még nyersen is szeretjük a birsalmát. Dörzsölgettük bolyhos, bársonyos felszínét, harapdáltuk fanyar, csersavas húsát, és pocsék volt, bárki, bármit is mondjon, de gyümölcs volt, és mi meg bátrak voltunk! Aztán a birsalma helyébe lépett, már iskolás koromban, a pár forintért kapható mirelit szilva, amit a suliból kilógva vettünk meg, és bármennyire is savanyú, fagyos és kemény volt, élvezettel rágcsáltuk még a leghidegebb télen is.

Szóval, birsalma, ha már itt van …

Kidobni őket nincs szívem (I <3 Bródy), a birsalmasajt kizárt, mert annyi cukrot igényelne, amennyi a földön nincs, marad a befőtt, amúgy is itt árválkodik négy szem almám, amelyek amúgy külsőre szépek, ám az ízük távol esik az igazitól, úgyhogy pompás kísérői lesznek a birsalma cikkeknek!

Még alig pitymallott, amikorra végeztem a hámozgatással, és büszkén mondhatom, hogy mindössze egyszer vágtam el a balkezem, és az is alig-alig, épp egy percig vérezgetett, ici-picit!

Aztán a szokásos fűszerekkel, mint szegfűszeg és fahéj, némi biocitrom-héj, már mehetett is a tűzre az egy lábosnyi gyümölcs, miközben ezredszer is átmostam a kiszemelt üvegeket, és leborogatva szárítgattam azokat, és lestem az ideális pillanatot, amikor tökéletes a gyümölcs!

Hát, sajna, nem pontosan csíptem el a tökéletes pillanatot, akadnak a pempősödés peremén lebegő szeletkék, szép számmal, de három üvegnyi csemege azért elkészült, és most szépen pihennek, a száraz dunsztban és várják a holnapot, amikor az üvegek falára kerül a befőzés évét, a gyümölcs nevét tartalmazó, is rajzzal ellátott címke, és mehet a polcra!

Jaj, de hova ….

Apró abszurditások

Juszt se használom – a helyesírás-ellenőrző tanácsa dacára – a magyar megfelelőjét ennek a szónak, úgy mint képtelenségek, mert szertefoszlik az alliteráció varázsa!

Ennek a hétnek mindössze két napja ment el arra a két feladatra, hogy kiváltsam életem első vízhajtó gyógyszerét, meg annak járulékait, és befizessem a havonta esedékes csekkjeimet.

Ugyanis az történt, hogy az első kísérletem totális kudarcba fulladt! A patikában szembesültem azzal, hogy nem működik a kártyaleolvasó rendszer, csak kézpénzzel fizethetek, amivel sajna, nem rendelkezem rendszerint.

Abban a kivételes szerencsében van ugyanis részem, hogy közel 40 évnyi banki munkavállalásom, és időszakosan elég meredeken felfelé ívelő karrierem folyományaként, mint hajdani VIP ügyfél, még most is jutalékmentes a számlám, ezért kártyát használok, ahol csak lehet, mert amúgy, úgy pereg ki a kezemből a készpénz, mint a homok. Tudjátok, a suszter, meg a cipője, a tanár, meg a saját gyereke, a bankos, vagy nagyzolóan bankár és a saját pénzügyei…

Ennek a jutalékmentességnek is megvan a maga kontrapunktja, például a hitelkeret kamata meghaladja az évi 40 %-os mértéket, és akkor még szó sem esett a THM-ről, a teljes hiteldíj-mutatóról, szóval – mint rendesen – az előny kézenfogva jár a hátránnyal, de most nem erről szerettem volna mesélni!

A patikában még azt gondoltam, hogy könnyedén megoldom ezt a dolgot, úgy is a posta volt a tervezett második állomás, majd ott a csekkek mellett felveszek némi készpénzt is, visszajövök a patikába és befejezzük a megkezdett üzletet. Ezért aztán a receptjeimet otthagyva, mentem a postára.

Ott már – rutinosan – fóliázott, nagybetűs, nyomtatott kiírással találtam szemben magam, hogy átmenetileg nem lehet kártyával fizetni.

Persze, még itt sem adtam fel, gondoltam a földszinti ATM-nél felveszek annyi készpénzt, ami az immáron két, meghiúsult tranzakció teljesítéséhez szükséges, de itt ménkű hosszú sorral, és egy segítségért fohászkodó fiatalasszonnyal találtam magam szemben, ennek – szegénynek – éppen elnyelte a kártyáját az ATM, amikor megszakadt a pénzfelvétele.

Azt még megvártam, amíg szegény biztonsági őr, erősen „pingvinezve”, azaz karjait szabadkozó mozdulattal, le-fel lengetve magyarázta, hogy ő aztán ebben semmit sem tud segíteni, majd elkönyveltem, hogy ez, nem az én napom (és nem is szegény kártyavesztett hölgyé), és dolgom végezetlenül hazatértem.

Kicsit elfáradva.

Ma, újra nekifutottam! Rutinosan azzal kezdtem, hogy az otthonomhoz legközelebb eső ATM-ből - für alle Fälle – annyi pénzt vettem fel, ami bőségesen elég volt minden tervezett művelethez.

Most mondjam, hogy fölöslegesen? Minek!

Tudom, most az önkormányzati választás hetében, ez apróság, semmiség, éppen csak ahhoz elég, hogy az amúgy is feszült, ideges hangulatomat még egy kissé felspannolja! Sikerült!