Újabb könyvajánlás

Amióta a kedvenc, csillaghegyi könyvtárunkat bezárták, és áttelepültünk egy környékbeli, másik könyvtárba, mint rendszeres (10 naponkénti, kéthetenkénti) látogatók, döntő szempont lett, hogy lehetőleg terjedelmes könyveket válaszunk, mert kedvenc törzshelyünkkel szemben, ahol némi szabadságunk volt a kölcsönözhető könyvek számát illetően, itt szigorúan betartják a darabszám korlátozást. Azért terjedelmesebbeket, hogy a lehető legritkábban legyen szükség, a könyvtár meglátogatására. Amúgy (Zalán unokám, kedvenc mondatkezdő szavával élve) a könyvtáros kisasszonyok barátságtalan, sótlan, kedvetlen és elutasító népség, úgyhogy reménykedünk, hogy előbb-utóbb mégis helyreállítják a régi, kedvenc könyvtárunk épületét, és újra a baráti, kedves, mosolygós, bennünket (és sokakat) névről ismerő könyvtáros-barátunkhoz járhatunk!

Örömmel láttam, hogy az „Óbuda ma, ahogy mi látjuk” csoportban, Dietmar Hartmann posztolt egy fényképet a könyvtárról!

Korábban már véletlenül elcsíptem egy filmet, nagy kedvencem, Meryl Streep játszotta benne Julia Child szerepét. Kifejezetten élveztem ezt a filmet, a magasra nőtt és nem igazán fiatal, amerikai lány alakját, aki férjhez megy és élete főművén, a szakácskönyvén dolgozik, megszállottan. 

Most viszont olvasom az „Életem Franciaországban” című könyvet, ami azon kívül, hogy bemutatja, amit minden főzőcskéző háziasszony ismer, még akkor is, ha nem ír szakácskönyvet, a kísérletezés, elszúrás, utánajárás fázisait, kitűnő korrajz az 50-es évekről. (Már ha az ember túl tudja tenni magát azon, hogy szakadatlanul ismeretlen francia frázisokba, kifejezésekbe, ételnevekbe botlik, ami nekem legalábbis mindig gondot okoz. Ami a fordítás nélküli beszúrásokat illeti, a némettel, olasszal, orosszal, angollal még elboldogulok valahogy, de a francia, az bizony kifog rajtam!)

Azt hiszem természetes, hogy azonnal átkapcsol az elme egy jóval később készült, idevágó filmre, a „Julia és Julie-„re, amit szintén láttam és rettentően tetszett. Elolvasni, a „Julie & Julia - Kalandjaim a konyhában - 365 nap, 524 recept” című könyvet még nem sikerült, de rajta vagyok!

Lebkuchengewürz

Itt van az év utolsó negyede, és dől mindenfelől, Pinteresten, Facebook csoportokból, magazinokból az őszi, téli és ünnepi díszítés, készülődés, sütés-főzés megannyi, színes és többnyire érdekes lehetősége.

WC-papír gurigától kezdve, kiürült PET-palackig, tejfölös bödöntől ólomüvegig, fa korongoktól vattapamacsig, mindenből készítenek valamit az ügyes kezek, és erről eszembe jutnak a 60-80-as évek, amikor a Fürge Ujjakon és a Nők Lapja egy-egy oldalas esetenkénti ajánlásán kívül, a boldog kiválasztottaknak, akik ehhez is hozzájutottak, legfeljebb a Burda magazin német nyelvű, agyon lapozott és féltve őrzött, nehezen kölcsönkérhető őszi-téli számaiból lehetett ötleteket szerezni.

Ott azonban volt minden, mi szem-szájnak ingere, ajtódísz és kötésminta, recept és szabásminta, csak éppen alapanyagot nem igazán lehetett idehaza beszerezni hozzá.

Emlékszem, valami fondorlat folytán egy német kisvárosba kellett talán 3 napra elmennem egy kiállítás és vásár megtekintésére, hivatalos útra, és még ennek a kisvárosnak az eldugott áruházában is egy falat töltöttek meg azok az egységcsomagok, amikben színes filcek, gyapjú hímzőfonalak, fejek, lábak, zsenília kiegészítők voltak összekészítve, leírással, egy-egy figura elkészítéséhez, fillérekért. Egy boszorkányt és egy Pumukli-bábúhoz valót meg is vettem, és irtó jó játék volt a lányaimmal összefabrikálni a figurákat.

Itthon azonban ha néha-néha el is csípett az ember egy helyt, ahol filcet, vagy egyebet talált, az elérhetetlen volt, hogy mint mainapság, a szivárvány minden színében és mindenféle minőségben turkálhassunk az alapanyagokban.

Szerencsés voltam, mert a családunk férfi tagjai munkájuk miatt, nagy utazók voltak, lehetett nekik megrendeléseket adni, de hát férfiak voltak, és ez olyan genetikai szűrő, amin nem lehet sorozatos csalódások nélkül átpréselni a színek és anyagok, hozzávalók és kiegészítők ismereteit, nem is szólva arról, hogy még nem találkoztam férfiúval, aki az áruházakban bolyongást és válogatást, igazi jó lélekkel, morgás nélkül túlélte volna. Ezért aztán néhány kísérletet követően, fel is hagytunk a megrendelésekkel.

Kivéve, a lebkuchengewürz esetét.

Szintén a Burdában láttam egy varázslatos mézeskalács-házat, és eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, megsütöm a lányaimnak Mikulásra, ez lesz a nagy meglepetés és egyben a desszert is, az ünnepi vacsora végén.

Korábban egyszer már sütöttem mézeskalácsot, mit mondjak, ölni lehetett vele! Az én mézeskalácsom esetében az Újszövetségi javaslat, hogy aki megdob kővel, dob vissza kenyérrel, vagy helyette mézeskaláccsal, atavisztikusan inkább az Ószövetség, szemet szemért, fogat fogért elvére utalt vissza. Pedig betartottam minden előírást, amit a magyar szakácskönyv tartalmazott, és erősen bíztam abban a népi hiedelemben, hogy a mézeskalács majd idővel megpuhul, hát egy frászt, csak még keményebb lett, viszont szépen mutatott, hála Apunak.

Apu ugyanis hozott akkori bécsi útjáról egy kis tubus-csomagot, ami öt színben, színezett cukormasszát tartalmazott, amit a mézeskalács díszítésére lehetett felhasználni, némi kísérletezés és ügyetlenkedés után. A tubusok helyes kis hegyes csőréből, vékony csíkban ki lehetett nyomni a festett cukormasszát, pöttyözni lehetett vele, úgyhogy ehetetlen karácsonyfadíszeket gyártottam, finom, puha, ehető édesség helyett.

De a Burda nehezen lefordított receptjében újra megbíztam, és azt hittem, hogy ez a bizonyos lebkuchengewürz az a bizonyos, titkos hozzávaló, amitől lágy és selymes, a szájpadláson finoman elolvadó, élvezetes lesz a mézeskalács-házikóm.

A mai eszemmel persze már tudom, hogy ez csupán egy - szintén nem nélkülözhető - fűszerkeverék, de akkor még ifjú voltam, naiv és bohó, hittem a csodákban, és mindenkit megkértem, hogy hozzon egy csomaggal. Nagy nehezen, meg is érkezett a titkos csodafegyver, meggyúrtam a mézeskalács tésztáját, ragadt minden, kiszabtam a lapokat, megsütöttem, szép világos aranysárgára, és sűrűre főzött cukorsziruppal elkezdtem a házikó összeállítást, félőrákig tartogattam, zsibbadó karokkal az elemeket, míg végre, így-úgy, de állt a ház!

Hámozott mandula szeletekkel imitáltam a cserepeket, tojásfehérje-hab és porcukor keverékéből lettek a hópelyhek, készült két fenyőfa, azokra zöld cukormáz került, összességében elég szép lett, és szerencsére egyben maradt!

Ilyesmire hasonlított:

 

Messze nem váltott ki akkora ovációt, mint amekkora felhajtással járt az elkészítése. Kivált, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy csakis a nagyon nehezen elalvó lányaim éjszakai pihenése alatt készítgettem, és minden neszre, riadtan rejtegettem, nehogy leleplezzenek.

És akkor jött a keserű tanulság, hiába vetettem be a nehezen beszerzett, titkos csodafegyvert, ez is kőkemény lett, viszont tartós!

Na, itt végeztem egy életre a mézeskaláccsal, viszont kitörölhetetlenül megtanultam egy fűszerkeverék német nevét.

Bársony és keserű mandula

Kedves Mindnyájan! Ez bizony, megint egy könyvajánló. Még csak talán a negyedik novellánál tartok Joanne Harris, Bársony és keserű mandula című könyvében, de máris merem ajánlani! 

Ide tartozik, hogy nem a kedvenc műfajom a novella, mert – miután egybefüggően és hosszasan, mint mondani szoktam, ipari mennyiséget olvasok – a novella műfaja olyan érzelmi, gondolati ugrándozást igényel és vált ki, ami egy hömpölygő, lassan bontakozó regény esetében fel sem merül, ez utóbbi olvasásakor az ember, mint egy lágyan mozgó tenger felszínére, csak rátelepszik egy-egy hullámvonulatra, és az adott érzetben mind mélyebbre merül.

A novella rövid, frappáns, valami csattanóval, vagy kérdőjellel zárul, és azonnal indul egy következő, más érzelmi frekvencián rezgő történet, s hacsak az ember nem akarja félbehagyni a kellemes, olvasós egy-két óráját, kénytelen azzal számolni, hogy némi idő elteltével tíz évre is sok, intenzív érzés kavarog benne.

 

Na de ez a könyv, megéri!

Eddigi kedvencem a Csúnya nővér című novella, ami a klasszikus Hamupipőke történetet a csúnya, vagy legalább is jelentéktelen nővér szempontjából mutatja be. Mit mondjak, a történet elmesélése, megismétlése nélkül? Hogy adjam át a szépre, jóra, szerelemre, elismerésre, csodálatra vágyó, de végzetesen a csúnyasága kelepcéjébe zárt, esélytelen nővér gondolatait, érzéseit?

Szerencsére erre nincs is szükség, hiszen megtette a könyv szerzője! Szívből ajánlom!