2017. november 29., szerda

Eldugdosott ajándékok





Amióta világ, a világ, pontosabban amióta szokássá vált a karácsonyi ajándékozás, minden tisztes családnak volt egy dughelye, ahova a gondos szülők, már jó hónapokkal a jeles nap előtt, megkezdték az ajándékok gyűjtögetését, és elrejtését.

Természetesen ez nyílt titok volt, minden gyerek pontosan tudta, hogy hol lesheti meg időnap előtt, hogy mi vár rá, és szintén természetesen ez a hely az évek-évtizedek során nem változott.

Nálunk, gyerekkoromban, a hálószobai kombinált szekrény kalaptartó polca volt a rejtekhely, ahol egy letűnt életmód, soha ki nem dobható, ám soha nem használt relikviái mögött bújtak meg a titkos javak.

A kombinált szekrény!

A 900-as évek első fél évszázadában nem volt olyan menyasszony, vagy friss feleség, aki ne ábrándozott volna, könnyes szemekkel, egy remek, hálószobai kombinált szekrényről, amely a maga háromajtós méltóságával egyrészt elfoglalta a hálószobák legnagyobb, szabad falfelületét, és „jó esetben” lehetővé tette az oldal-sasszé folyamatos gyakorlását, mert a dupla ágyak és a szekrény között legfeljebb ezzel a technikával lehetett keresztüljutni.

Másrészt az ajtókat is legfeljebb félig-meddig lehetett kinyitni, ezzel hamarost el lehetett érni az ágyak lábrészénél azokat a soha nem reparálható lepattogzásokat, bemélyedéseket, amelyek a szekrényajtók és az ágyvégek ütközésétől óhatatlanul megjelentek.

Harmadsorban, a szekrények megszokott beosztása, kétajtós akasztós, egyajtós polcos, mindenre jó volt, csak a holmik elhelyezésére nem, mert ebben az időszakban senkinek sem volt annyi beakasztható ruhája, amivel tele lehetett volna pakolni az akasztós részt. Még akkor sem, ha abban lapult az érettségi öltöny, a menyasszonyi ruha, a már soha, senkire sem jó báliruha, nálunk a szerzetes nagybácsi reverendája (később Anyunak készült a finom, fehér gyapjúszövetből egy komplé), és még sok, egyéb soha nem viselt ruhadarab. Ezzel szemben, a polcos rész soha nem volt elég semmire, ágyneműre, asztal- és ruhaneműre, ezért az akasztós aljában is voltak pulóverek, amelyek persze mindig eldőltek.

Na, ennek a kombinált szekrénynek az akasztós része felett húzódott egy mély, kalap-polc. Volt is ott néhány, még a háború előttről megmaradt, soha nem viselt kalap, ott volt Anyu 50-es évekbeli, ocelot tok-kalapja (a fej melegítésre teljesen alkalmatlan volt, de oly bájosan göndörödött ki alóla a hullámokba rendezett, divatos frizura), Anyu táskái, pontosabban retiküljei, és mögöttük, a kutatásra csábító ajándékok!

Valami ehhez hasonló volt a kalapka:




(Persze szőrme-boája nem volt Anyunak, fénykorában sem, viszont még én is hordtam a lánykorából megmaradt, fekete, háromnegyedes  csikóbundáját.)

Szerintem a világon nincs olyan gyerek, aki egyszer-kétszer neki ne veselkedett volna az ajándékok felderítésének.

Olyan 14 éves lehettem, legfeljebb egy évvel idősebb, amikor Thackeray könyve, a Hiúság vására is ott volt a meglepetéseim között. Miután mi gyerekek, elég sokat voltunk egyedül (mármint felnőtt felügyelete nélkül) otthon, könnyű volt az első kötetet egy széken állva kiolvasnom. Mindössze arra kellett ügyelnem, hogy Anyu ne érkezzen haza hamarabb, mint hogy visszarendezek mindent, remélhetőleg az eredeti rendbe, és a helyére teszem a széket, amin álltam.

Ez a kiadás volt:



Alig vártam, hogy végre megkapjam – hivatalosan is – a karácsonyi meglepetéseket, hogy neki tudjak esni, a második kötetnek,

Csak azzal nem számoltam, hogy karácsony után Anyu folyamatosan kérdezget majd, hogy na, itt tartasz-e már, vagy mutasd, hol jársz a történetben, és ezért, kénytelen-kelletlen, és roppant nagy türelmetlenséggel, ismét el kellett olvasnom az első kötetet.

Én, manapság, egy keskeny, polcos szekrény-részben rejtegetem a meglepetéseket, sajna, éppen most fogyott el minden hely, kell keressek valami tágasabb dughelyet, Zsófi lányom – senkinek ne mondjátok meg – egy üres ágynemű-tartót használ ilyen célokra, Sárka meg mindig talál, valami „jó helyet”, aztán folyik a kutatás, hogy hol is lehet az eldugott jószág!

2017. november 26., vasárnap

Hogyan írok





Az egyik (a legjobb jóbarátok egyike) barátnőm a minap megkérdezte, hogy hogyan írok. Úgy képzelte – amint elmondta – hogy felkelek, köztudottan hajnalok hajnalán, és leírom a mondandómat.

Senkit sem szeretnék kiábrándítani, de sajnos nem, nem így írok!

A mindennapjaimban teszek-veszek, mint mindenki más, főzök, takarítok, mosok, vasalok, barkácsolgatok, és közben jár az agyam. Felötlenek gondolatok, vissza-visszatérnek, nem hagynak nyugton, míg le nem írom azokat. Sok hibával, hiszen sohasem tanultam meg tisztességesen gépelni, amolyan „jogász-pötyögéssel”, 4-5 ujjal, és korántsem vakon gépelgetek, javítgatom az elütéseimet, aztán félreteszem a leírtakat. Érlelem. Egyiket-másikat csak alig egy-két napig, de sokat ezek közül, hosszasan.

Át-átolvasgatom, találok megfelelőbb kifejezést, szófordulatot, észreveszek egy-egy szóismétlés, vagy hasonló frázist, keresgetem a találóbb kifejezést, aztán kijavítom, néha eszembe ötlik, hogy talán nem érthető a mondandóm, akkor egy-egy félmondattal kiegészítem. Ha még tízszer olvasnám át, ugyanannyiszor találnék finomítani, csiszolni valót!

Néha rádöbbenek, hogy mennyire önző, kicsinyes, valaki számára bántó, amit írtam, és az egészet elvetem. Aztán itt húzódnak a tiltott területek: a jelenlegi család, aminek az – amúgy is bonyolult – kapcsolatrendszerébe semmi szándékom nincs belekontárkodni, erről nem írok! Vagy itt a politika, amiről nem írok! Vagy itt vannak a párkapcsolatokról, a szerelemről, ilyesféle vergődésekről az emlékeim, amit szívesen megosztanék, de az érintettek, na, meg a gyerekeim természetes szemérmessége miatt, ezekről sem írok!

Fojtogat, de megállom, élőkről, vagy jót, vagy semmit!

Szóval, sokszor át-átolvasom, érlelem, mérlegelem, javítom, átfogalmazom az első megfogalmazást.

Most is, úgy négy-öt már leírt, „érlelés alatt álló” és számos (vagy számtalan), még csak a fejemben körvonalazódó, gomolygó mondanivaló vesz körül, amikből vagy lesz valami megosztani-való, vagy nem! Hacsak, időközben, a sors nem sodor az utamba valamit, amiről azonnal szólni kell!


2017. november 23., csütörtök

Egy szokatlan könyvajánlás






Tudjátok, némelykor, ha különösen megfog egy-egy könyv, nem átallom ezt megosztani és ajánlom ezt, vagy azt a könyvet a figyelmetekbe.

Most azonban úgy jártam, hogy éppen csak átrágtam magam egy sokak által méltatott könyvön, Flora Thompson, Candlefordi kisasszonyok című művén.

(Örök vitánk, hogy mi a fenének folytatom egy olyan könyv olvasását, ami nem igazán tetszik, miért nem teszem félre. Én azonban makacs vagyok, ha tetszik, kitartó és szeretném megadni annak az esélyét, hogy majd csak jobbra fordul a dolog, hátha, akár a legvégén is, sikerül elcsípnem azt az érzést, hangulatot, mondandót, ami miatt mások méltatásra érdemesnek tartották a művet. Nem mindig járok sikerrel.)

Lehet, hogy csak rosszkor vettem ezt a könyvet a kezembe, de a helyszín, vagy a szereplők azonossága okán, éppen csak kapcsolódó történetek laza szövevénye nem ragadott magával.

Pedig szeretem az angol vidéki életről, a hajdanvolt mindennapokról szóló, enyhén romantikus, múltidéző történeteket, elvarázsolnak, megnyugtatnak, többnyire úgy tűnik, hogy szinte minden túlélhető.

A könyv kapcsán kiderült az is, hogy annak alapján filmsorozat készült, azonos címmel. 





Általában úgy járok, hogy a könyvek sokkal jobban tetszenek, mint az azok alapján készült filmek.

Most ennek éppen az ellenkezője történt meg velem! Rákerestem egy internetes filmcsatornán erre a sorozatra, és ugyan még csak a 4 évad első epizódját néztem meg, de csudára tetszett!

A könyvben, a novella-füzér szerűen építkező esemény-folyamban olykor elakadtam, a számos szereplő összekavarodott a fejemben, mint mondani szokás, azt sem tudtam, hogy „ki kivel van”.

A filmben visszaköszöntek a könyv szereplői, történetté állt össze amit olvastam, a film szép, érdekes, karakteres figurákkal, sok kellékkel, mesés környezettel, szívből ajánlom, de csak kifejezetten a romantika barátainak!