Ararátnyi papírhegyek

Annak idején, hajdanában-danában, művésznek születtem. Még nem vált el, hogy író leszek, vagy képzőművész, mert a már 10 évesen, korábbi indiai tartózkodásomról (1960-as években jártunk, India akkor távolabb volt egy magyar gyerektől, mint a Hold) szóló, folytatásos mesémet még a tanárnőm is elhitte, rajzolni meg alapból remekül tudtam. Nem is volt kétséges, hogy eljártam a Képző-és Iparművészeti Gimnázium előkészítő foglalkozásaira, ahol életemben először, élő modell után rajzolhattam szénnel, grafittal a képeket.

El is határoztam, hogy grafikus leszek, kerül, amibe kerül. Addigra már felhagytam a korábbi álmommal, hogy balerina leszek, mert, ahogy beiratkoztam az iskolai balett-tanfolyamra, 6 évesen, Anyu egy pofonnal és egy mondattal elrendezte, hogy azonnal hagyjam is ott: ahogy beiratkoztál fiam, úgy iratkozz is ki, szólt az anyai iránymutatás. És lőn!

Amikor túljutottam a felvételin a képzőművészeti gimibe, húgom emlékezete szerint ismét egy hatalmas pofon térített a „helyes útra”, erre én már nem is emlékszem, arra viszont igen, hogy a család egységes véleménye az volt, tisztességes, kereső szakmát kell választani, és minthogy ez csakis felsőoktatásban sajátítható el, egyelőre egy általános gimnázium, lehetőleg a jobbak közül, az egyetlen választható megoldás. És ismét lőn!

Aztán fazekas szerettem volna lenni, de addigra szegény Kovács Margit, akit mentoromul választottam, annyira beteg lett, hogy nem vállalt tanítványának, én meg ez alatt bevégeztem a főiskolát, és nekikezdtem az egyetemnek, persze közben érettségitől kezdve, mindvégig dolgoztam is, és lassan-lassan a hivatali ügyintézés átalakult a magam „művészi” környezetévé.

A feldolgozásra váró, ararátnyi papírhegyek átalakultak egy olyan dzsungellé, amelyben machete nélkül kellett utat találni (nem lehetett egyszerűen levágni az akadályokat, hiszen akkoriban, még tipikus volt a jogkövető magatartás, senkinek sem jutott, az esze ágába, figyelmen kívül hagyni egy-egy jogszabályi előírást, netán, a jelenkor mindennapi szokásainak megfelelően, a saját (anyagi) érdekének, leplezés nélkül megfelelő alakzatba rendezni a jogi környezetet). 

A vállalati mérlegek, amelyeknek elemzésébe nem kevés időm és energiám folyt bele, átalakultak regényekké, sorsdrámákká, hiszen a számok mögül, emberi, családi sorsok, az alkalmazottak és környezetük, olykor egy-egy kisváros, vagy falu élete, a gyerekeik esélyei, jövője bontakozott ki, a hiteltárgyalások egy-egy családregényt, vagy krimit tettek ki.

A bank, bankcsoport vagy egy vállalat struktúrája, olyan lett a szememben, mint egy nagyszerűen megkomponált szimfónia, és különösebb gondolkodás nélkül, szinte ösztönösen tudtam, hogy ha egy ponton belenyúlunk, az milyen rezonanciákat, harmóniákat, vagy diszharmóniákat, esetleg kakofóniát vált ki a „mű” egészében.

Néhány, mostanában is fel-felmerülő, időnkénti vállalat-szabályozási megbízatásaimban is, csak e-képpen látom a frissen megismert vállalkozásokat, szinte azonnal láthatóvá válnak a személyes, sanda szándékokra építkező „szervezési” javaslatok, a „fals akkordok”, és a harmónia, ami az egész javát szolgálja.

Most, hogy szabad embernek mondhatom magam, írok, ha kedvem tartja és van miről (és mindig van), amolyan, a lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle módon, magamra húzva szerepeket, melyek nem is a sajátjaim, csak a sorok közötti tanulság kedvéért.

A képzőművészeti vonzalmam az unokáimnak, a testvérem unokáinak készülő játékokban, a szomszédoknak, barátoknak készülő ajándékokban testesülnek meg, és amikor az a hat kicsi (a hetedik még csecsemő) egy-egy karácsonykor az ebédről is megfeledkezve, az én gyártmányaimmal játszik, na, ennél nincs is jobb dolog, a föld kerekén!

Örök barátom, Rejtő Jenő írja valamelyik regényében, hogy az igazság, mint a búvópatak, hosszasan rejtőzködhet, de előbb-utóbb a felszínre tör. Szerintem, ugyanez a helyzet a félévszázadokon át (családom történetében, generációkon át) elfojtott képességekkel is, előbb-utóbb, nem úgy, nem akkor, de utat törnek maguknak. Milyen öröm!