Álompasik

Réges-régen kaptam az első meghívókat a Facebook-ra, de akkoriban még elkötelezett iwiw-es ként, eszem ágában sem volt a csatlakozás.

Időtlen időkön keresztül ellenálltam, míg végül, egy borongós délutánon, csak játékból, Sárka lányom segítségével, jócskán elkésve én is csatlakoztam.

Most, már a magam „magazinjaként” tekintek erre a dologra, összejött, ha lassacskán is az a csekély számú ismerősből, csoportokból, felületekből álló kör, amelyben az érdeklődésemnek megfelelő hímző, kötő, horgoló, főzőcskéző, irodalmi, zenei, képzőművészeti hírek, szinte mindig adnak valamilyen érdekes újdonságot, tovább gondolásra, vagy megvalósításra érdemes impulzust.

Csak példaként mondom, hogy tagja vagyok a Legfinomabb cigány ételek és receptek csoportnak is, és ha valami újdonságot főzök, csak megkérdezik, hogy na’ ez is a cigányoktól van-e, és bizony – nem is ritkán – valóban onnan származik, legalább az alap-ötlet.

Csak kivételesen jelölök vissza ismeretlen embereket, de miután kíváncsi vagyok, azért megnézem, hogy ki is lehet a jelölő, hátha csak elfelejtkeztem arról, hogy valaha ismertem. Persze mérsékelt sikerrel járok ilyenkor, hiszen a jelölőkről, szinte semmi sem tudható meg addig, amíg nem igazoljuk vissza, de egy-két morzsa azért adódik.

Mostanában meglehetősen sok „álompasi” jelöl. 60-as, őszes, zömmel tengerentúli, leszerelt katonatiszt, vagy nyugdíjas mérnök, csupa álom-egyetemi diplomával, láthatóan egyedülállók, legfeljebb egy, csaknem felnőtt leszármazott szerepel a fényképeken, némi szomorkás villanással a szemükben, ragyogó mosollyal.

Ez lehet megannyi elmagányosodott, idősödő, de még itt-ott mozgolódó, álmokat szövögető, a kimaradt nagy élmények kései megvalósításának lehetőségéről álmodozó, az egyedül-létet nehezen kezelő hölgy vágyálma.

De ez a hölgy, nem én vagyok! Én nagyon is szeretem az egyedül-létet! Ami álmom volt, azt sokszor tetejestül beteljesítette az élet (olykor nem akkor, nem azzal, nem úgy, ahogy ábrándozva vágytam rá), ami kimaradt, azért régen nem fáj már a szívem, nem vagyok magányos, erről (szerencsére) terjedelmes családom és szűkkörű, ám annál szerethetőbb, baráti köröm gondoskodik, nem unatkozom, erről én gondoskodom (meg a sors is).

Ami pedig a párkapcsolat területét illeti, amikor az utolsó, évtizeden bőven túlnyúló, (egyre lazuló) kapcsolatom még tartott, már eldöntöttem, hogy ha az véget ér, lezárom életemnek ezt a szakaszát, újabb kapcsolatot legfeljebb barátság formájában engedek meg magamnak és bárkinek.

Tudjátok, ahogy Kosztolányi írta, „bizony ma már hogy izmaim lazulnak”, elég nekem egyedül, kellő-illő humorral elviselni az élet ezen szakaszával együtt járó, mindenféle változást, nem kérek ehhez asszisztenciát!

Na, meg régen nem vagyok, talán soha nem is voltam annyira naiv, hogy személyes vonzerőmnek tulajdonítani mertem volna egy ilyesfajta érdeklődést, mint az „álompasik” jelölése.

Nyilván véletlen, hittem, amikor sorra-rendre elutasítottam a jelöléseket.

A legutolsó alkalommal azonban véletlenül, valamivel több információt találtam a jelölő adatlapján, ugyanis valahol baloldalon, az érdeklődési kör, vagy hasonló rovatban, egy amerikainak látszó férfi bemutatkozó felületén, ott sorjáztak a létező, magyarországi politikai formációk, szinte valamennyi.

Tudvalévő, hogy nyilvánosan nem politizálok, mint mondani szokás, kizárólag agyban. És már ez is politizálás! Ez persze nem jelenti azt, hogy az ismerőseim sem politizálnak, és bizony szinte mindegyik megnyilvánulásukat, beleértve a kapcsolódó hozzászólásokat is elolvasom, és szinte kivétel nélkül megállom, hogy ne fűzzek hozzá még egy mosolyt, vagy dühös ikont se, néha-néha eljár a kezem, de ez rettentő kivételes. Azt sem titkolom, hogy aki annyira távol áll a nézeteimtől, hogy az már bosszant, annál bizony beállítom a „nem követem” opciót, és mérgelődés helyett kiiktatom az életemből a számomra bőszítő gondolatokat.

Mi ez? Szonda?

Már annyiszor szerettem volna másoktól megkérdezni, hogy velük is előfordul-e hasonló, de soha nem szántam rá magam.

Most sem teszem. Legfeljebb Sárka lányommal vihogunk egy jót, mielőtt elutasítanám a jelölést.

Mindössze két, utolsó gondolat merül fel bennem mindezzel kapcsolatban, az egyik Huszty Andris egyik gyakran fölemlített kedvence, hogy „akinek üldözési mániája van, azt nem biztos, hogy nem üldözik”. A másik pedig a régi korok apróhirdetései egyik kedvenc zárómondatának, a „kalandorok kíméljenek”-nek, módosított változata: álompasik kíméljenek!