Eldugdosott ajándékok

Amióta világ, a világ, pontosabban amióta szokássá vált a karácsonyi ajándékozás, minden tisztes családnak volt egy dughelye, ahova a gondos szülők, már jó hónapokkal a jeles nap előtt, megkezdték az ajándékok gyűjtögetését, és elrejtését.

Természetesen ez nyílt titok volt, minden gyerek pontosan tudta, hogy hol lesheti meg időnap előtt, hogy mi vár rá, és szintén természetesen ez a hely az évek-évtizedek során nem változott.

Nálunk, gyerekkoromban, a hálószobai kombinált szekrény kalaptartó polca volt a rejtekhely, ahol egy letűnt életmód, soha ki nem dobható, ám soha nem használt relikviái mögött bújtak meg a titkos javak.

A kombinált szekrény!

A 900-as évek első fél évszázadában nem volt olyan menyasszony, vagy friss feleség, aki ne ábrándozott volna, könnyes szemekkel, egy remek, hálószobai kombinált szekrényről, amely a maga háromajtós méltóságával egyrészt elfoglalta a hálószobák legnagyobb, szabad falfelületét, és „jó esetben” lehetővé tette az oldal-sasszé folyamatos gyakorlását, mert a dupla ágyak és a szekrény között legfeljebb ezzel a technikával lehetett keresztüljutni.

Másrészt az ajtókat is legfeljebb félig-meddig lehetett kinyitni, ezzel hamarost el lehetett érni az ágyak lábrészénél azokat a soha nem reparálható lepattogzásokat, bemélyedéseket, amelyek a szekrényajtók és az ágyvégek ütközésétől óhatatlanul megjelentek.

Harmadsorban, a szekrények megszokott beosztása, kétajtós akasztós, egyajtós polcos, mindenre jó volt, csak a holmik elhelyezésére nem, mert ebben az időszakban senkinek sem volt annyi beakasztható ruhája, amivel tele lehetett volna pakolni az akasztós részt. Még akkor sem, ha abban lapult az érettségi öltöny, a menyasszonyi ruha, a már soha, senkire sem jó báliruha, nálunk a szerzetes nagybácsi reverendája (később Anyunak készült a finom, fehér gyapjúszövetből egy komplé), és még sok, egyéb soha nem viselt ruhadarab. Ezzel szemben, a polcos rész soha nem volt elég semmire, ágyneműre, asztal- és ruhaneműre, ezért az akasztós aljában is voltak pulóverek, amelyek persze mindig eldőltek.

Na, ennek a kombinált szekrénynek az akasztós része felett húzódott egy mély, kalap-polc. Volt is ott néhány, még a háború előttről megmaradt, soha nem viselt kalap, ott volt Anyu 50-es évekbeli, ocelot tok-kalapja (a fej melegítésre teljesen alkalmatlan volt, de oly bájosan göndörödött ki alóla a hullámokba rendezett, divatos frizura), Anyu táskái, pontosabban retiküljei, és mögöttük, a kutatásra csábító ajándékok!

Valami ehhez hasonló volt a kalapka:

(Persze szőrme-boája nem volt Anyunak, fénykorában sem, viszont még én is hordtam a lánykorából megmaradt, fekete, háromnegyedes  csikóbundáját.)

Szerintem a világon nincs olyan gyerek, aki egyszer-kétszer neki ne veselkedett volna az ajándékok felderítésének.

Olyan 14 éves lehettem, legfeljebb egy évvel idősebb, amikor Thackeray könyve, a Hiúság vására is ott volt a meglepetéseim között. Miután mi gyerekek, elég sokat voltunk egyedül (mármint felnőtt felügyelete nélkül) otthon, könnyű volt az első kötetet egy széken állva kiolvasnom. Mindössze arra kellett ügyelnem, hogy Anyu ne érkezzen haza hamarabb, mint hogy visszarendezek mindent, remélhetőleg az eredeti rendbe, és a helyére teszem a széket, amin álltam.

Ez a kiadás volt:

Alig vártam, hogy végre megkapjam – hivatalosan is – a karácsonyi meglepetéseket, hogy neki tudjak esni, a második kötetnek,

Csak azzal nem számoltam, hogy karácsony után Anyu folyamatosan kérdezget majd, hogy na, itt tartasz-e már, vagy mutasd, hol jársz a történetben, és ezért, kénytelen-kelletlen, és roppant nagy türelmetlenséggel, ismét el kellett olvasnom az első kötetet.

Én, manapság, egy keskeny, polcos szekrény-részben rejtegetem a meglepetéseket, sajna, éppen most fogyott el minden hely, kell keressek valami tágasabb dughelyet, Zsófi lányom – senkinek ne mondjátok meg – egy üres ágynemű-tartót használ ilyen célokra, Sárka meg mindig talál, valami „jó helyet”, aztán folyik a kutatás, hogy hol is lehet az eldugott jószág!