Teljes foglalkoztatás

 

Ha már tegnap, Jolika kapcsán szóba került a teljes foglalkoztatás, meg a nem megfelelő munkatársaktól való egyedüli megszabadulási lehetőség, álljon itt egy megemlékezés Ilonáról is.

Ilonát „ajándékba” kaptam, első kisfőnők koromban.

Az összes többi munkatársammal akkoriban már évek óta együtt dolgoztunk, és álszerénység nélkül mondhatom, hogy mint Mátyást, a Duna jegén, az anyám-korabeli kolléganőim, a hivatalos kinevezésemet jóval megelőzően, maguk választottak meg engem szakmai vezetőjüknek. Akármiben is akadtak el, odaültek az asztalom mellé, és egy kis diskurálásnak álcázott bevezetőt követően jött a szakmai kérdés. Aztán úgy jártak el, ahogy én javasoltam.

Egyedül Ilus volt a kivétel, aki azzal hozott rendszeresen zavarba, hogy nem ült le az asztalomhoz, hanem feszes vigyázz-állásban, el-elpirulva elmondta a kérdését, majd megköszönte a választ, egy kis meghajlással, és leült a helyére. Ilus éppen egyidős volt anyámmal, a lánya, akit sírba vitt az 50-es évek, nagy gyermek-bénulás járványa, pedig éppen egyidős lett volna velem. Annyira szerettem volna Ilust csak megölelgetni, de merevségéből, soha nem engedett, egy jottányit sem.

Nem is volt közöttünk a kolléganőkkel semmi rivalizálás, féltékenység, valóban támogattak és elfogadtak, mint vezetőjüket, amikor végül hivatalosan is kineveztek.

Ilona azonban nem élte át velünk ezeket az éveket, jött, jól öltözötten, sejtelmes félmosollyal az arcán, mindentudó tekintettel, nem vett részt a beszélgetéseinkben, unottan bámult ki az ablakon, mint akihez nem ér fel az effajta, kicsinyes locsogás.

Magáról sem árult el semmit, számottevő távolságot tartott, és mindig azt éreztette, hogy … na, mit is?

Nehéz megfogalmazni, de a rejtett, ám mégis szembeötlő fintorokból, halk, lemondó „már megint” sóhajokból, az ernyedten az asztalra ejtett kézből, ami alig fedte el a legyintés gesztusát, mégiscsak (hogy mást ne mondjak) egy rongykupacnak érezte magát az ember. Ha rákérdeztem, hogy mi a baj, vagy mi az ötlete, a válasz rendre nem volt más, mint hogy „hát, nem is tudom”.

Ez így ment egy ideig, amíg végül, friss vezetői lehetőségeim egyikével élve, megnéztem Ilona roppant titkos személyi anyagát, az abban felhalmozott, korábbi minősítéseket, de ez sem vezetett semmire, hiszen csak jót írt mindenki, mindig, mindenkiről. Főleg arról, akitől mielőbb szabadulni akart.

Végül a mondat végére az tette a pontot, hogy visszahallottam egyet Ilona történeteiből. Mert voltak. Arról szóltak, hogy semmi munkát nem végzünk, ha mégis, az unalmas és fantáziátlan, ám ő, rájött a tutira, moziba jár napközben!

Volt akkoriban a bankhoz közel, valahol a Bajcsy-Zsilinszky úton egy bemutató mozi, és „hivatalosan” ügyfél-látogatást bejelentve, Ilonánk ott töltötte a délelőttjeit, amíg mi, helyette is végeztük a munkát.

Mit volt mit tenni, írtam egy nagyon kedvező minősítést, külön kiemelve a szorgalmát, kitartását, buzgalmát és felajánlottam kapacitását a személyzeti osztálynak!

Hol volt akkoriban állandó munkaerő-kereslet a bankban? Természetesen a gépi könyvelésen, ahol (valahol a hűthetetlen, fűthetetlen felső emeletek egyikén, egy nagy, közös, osztatlan teremben) folyvást zakatoló könyvelő-gépek mellett ültek az asszonyok és rögzítették a másodpercenként, papír-alapon beérkező bizonylatokat.

Ilona innen került a mi osztályunkra, és alig egy hét leforgása alatt, ide került vissza. Ismét megnyílt számára a lehetőség, az izgalmas és fantáziadús munka-végzésre!

Nem szakadt meg érte a szívem!

Máig sem viselem el azokat az embertársaimat, akik úgy emelnék ki önmagukat a többiek közül (vajon mi a fenének), hogy mindent lekicsinyelve, mindenkit lenézve éreztetik, hogy ők tudnák a helyes megoldást, az igaz utat, de minek szórnák gyöngyeiket a disznók (= embertársaik) elé!

A baráti, sőt ismeretségi körömből réges-régen kiiktattam őket! A frissen érkezőktől, most éppen egy ilyesféle szomszédasszony közeledett volna hozzám, amint tehetem, elzárkózom.

Kinek hiányzik, hogy a „mit főzöl” kérdésre adott válaszomra: vettem ennyi és ennyi darált húst, a feléből Stefánia-vagdalt lesz, a másik feléből pedig golyóka-fasírt valami főzelékkel, az legyen a reakció (égnek szegezett orral, helytelenítő fejrázással), hogy „kettőtöknek ?”, én egymagamnak is kétszer ennyi darált húst veszek, ha fasírtot készítek?

Miért érezzem magam kicsinyes, értelmetlenül spórolgató, ostoba, szűklátókörű, kispályás lúzernek, ha nem muszáj?

Világ Ilonái! Végképp megszabadultam tőletek!