A pofonok

Az én gyerekkoromban, még megszokott és gyakorta alkalmazott eszköze volt az elfogadott gyereknevelésnek, a jól irányzott, „időben érkező” pofon.

Kaptam én is jócskán, bár alig néhányra emlékezem mindössze, húgom többet tud felidézni, és én csak hallgatom, hogy ez tényleg megtörtént?

Már megszületésemet nem sokkal követően is, engem vágott a sezlonra, az amúgy szerfelett béketűrő és szerető nagyapám, mert Anyu melle, a sok tejtől begyulladt, meg is operálták, és rettentő fájdalommal járt a szoptatásom. Senki nem hibáztatta Anyut, akinek gőze sem volt a szoptatásról és a fejésről, mint járulékos tevékenységről, vagy Nagyit, aki erre nem tanította meg a lányát, vagy az orvost, vagy a védőnőt, de a két kilósra sikeredett, csenevész, életképtelen csecsemőt (a kórházi zárójelentés szerint), azt a díványhoz lehetett vágni, hiszen ez a béka tehetett mindenről!

Egyébként is szokásos volt az a megítélés, hogy mindenről a gyerek tehet, tehát időben és alaposan meg kell büntetni, mert mire jutna a világ, ha ennyi rosszaság maradna fenn, minden megtorlás nélkül!

Később is, a kisebb-nagyobb ügyek rendezésének bevált és gyakorta alkalmazott eszköze volt a pofon, minél nagyobbat csattant, annál jobb volt, minél jobban kirajzolódott a pofozó tenyérlenyomata a barack-puha gyerekarcon, annál hatásosabb!

Na, meg a gyerekek képes fele, amint már állva közlekedett a pulya a nagyvilágban, mégis csak jobban kézre állt, mint feneke, vagy a keze, az arcot lehajolás nélkül elérte a nagyanyai, anyai kéz, és nem került, az amúgy is igénybe vett asszonyi derekak lehajlásába, fájdalmába a nevelés!

Apám ritkán alkalmazta ezt a nevelési eszközt, ahhoz, hogy a gyerek felpofozására ragadtassa magát, szükség volt Anyu szívós és kitartó közreműködésére, órákon átívelő, szakadatlan lamentálására, perlekedésére, bujtogatására, amire Apu – minthogy egy nőt mégse lehet megütni, egy magára valamennyit is adó férfinak – végül is meglegyintette a szidott gyereke (szinte mindig én voltam az) arcát.

A testvérem nem részesült annyi pofon-áldásban, mint én, mert még járni sem tudott, amikor az orrára került a született szemtengely-ferdülés korrekciójára elrendelt, fél szemén leragasztott szemüveg. Innen kezdve Anyu örök aggodalma az volt, hogy a szemüveg eltörik, és kiszúrja, vagy végzetesen megsérti az amúgy sem tökéletes szemecskét, ezért aztán millió dolog tilos volt, közöttük a testvérem pofozása is. (Ezt én nagyon-nagyon ritkán nem tartottam tiszteletben, bár kezdetektől előnyben részesítettem a lebirkózást, vagy a verbális agressziót!)

Ha jól emlékszem, életemben egyszer pofoztam meg valakit, egy randalírozó részeget, aki úgy 16-17 éves koromban, színházból hazajövetelünk közben, az Árpád fejedelem útján belénk kötött, és én – ijedtemben - felképeltem.

Azt nem mondhatom, hogy a lányaim megúszták testi fenyítés nélkül, mert ez nem lenne igaz. Elcsattant néhány fejbe kólintás, szigorúan a tarkót érintő, egy-egy fenékre verés, kézre-csapás, vertem szilánkokra fakanalat az asztalon, és kiabáltam, főként, amikor rájöttem egy másik családban tapasztaltak alapján, hogy ez hatásos is lehet.

Sőt! Zalán unokám kezére is rávertem – legnagyobb megrökönyödésére - amikor az anyját kezdte öklözni, alig egy-két éves korában, és Zitám kezét is lefogtam már, amikor szintén gyötörte valami karmolással az anyját. Innen gondolom, hogy az emberben lakozó anyatigris erősebb, mint a később kifejlődő nagyanyai változat.

Még felnőtt, mondhatnám nagykorú életem kezdetén is kaptam egy-két pofont, éppen Aputól, egyszer, amikor semmiképpen sem akartam, hogy megvegye nekem azt a meseszép, mohazöld velúr kabátot, aminek az ára – szerintem – bőven meghaladta anyagi lehetőségeinket, és amibe egyébként beleszerettem, egyszer a választható egyetem miatt, egyszer, amikor gimnáziumi szerelmemet, Lacit, az érettségi szünetben méltatlanul megbántottam (szakítottam vele).

Lehet, hogy volt ott több is, majd megkérdezem a húgomat!

De én nem pofoztam meg senkit, és már nem is fogok, talán ez a legmaradandóbb lenyomata a kapott pofonoknak.