Életem nagyobbik
felében, hányszor, de hányszor hallottam, némi rosszallással és megvetéssel ezt
a megjegyzést, magamra vonatkozóan!
Éretlennek,
alkalmatlannak, beavatatlannak éreztem magam, akitől még távol vannak a világ,
mások által már megtapasztalt, megismert titkai, csodák, amiknek, még csak a
nyomában sem járok! Folytonos frusztrációval, megfelelési kényszerrel töltött
el ez a megjegyzés, míg, immár 65 évesen, éppen mostanában, be nem következett
a megváltó megvilágosodás!
Az, aki éretlen,
az későbben is öregszik (vagy talán soha nem teszi ezt), mint hajdanán irigyelt, „érett” társai!
A magam részéről,
immár 65 évesen, még mindig éretlennek tekintem magam, amennyiben állnak még
előttem a teremtett világnak fel nem fedezett mélységei, csodái, titkai,
amelyek rám, csakis rám és kizárólag rám várnak, legyenek mégannyira aprók,
vagy mások számára jelentéktelenek is, de meg kell azokat valakinek fejteni,
vagy akár csak ismételten felfedezni, hogy ne merüljenek, végérvényesen
feledésbe!
Lapuljanak ezek a
titkok a virágok mélyén, a rovarok röptében, a főzési szokásainkban vagy
feszültség-oldó hímzéseinkben, a zenében, vagy a könyvek lapjai között, gagyi
filmek mélyén megbújó, igaz mondatokban, vagy mesékben, figyelni kell rájuk,
fel kell azokat ismernünk, idéznünk, meg kell említenünk!
Drága Szülők,
akiknek „éretlenek” a gyerekei! Szeressétek őket, legyetek rájuk büszkék, mert
ők hordozzák a fényt, a soha ki nem alvó kíváncsiságot, az éber figyelmet,
akkor is, ha rettentő kihívásos elviselni az időt, amíg felnőnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése