A Márton napi liba kapcsán

Noha sokkal jobban szeretem a kacsát, de egyszer már sütöttem libát is. Gondban voltam vele, mert annyi zsír sült ki belőle, hogy alig tudtam kimerni a tepsiből, miután sikerült a jószágot bevarázsolni egy hagyományos sütőbe, némi közelharc, meg a teljes sütő belsejének, iszonyú összemaszatolása árán.

A vendégeknek, meg a családnak viszont jól esett, befalták, nem is szólva az igazán méretes májáról, ami a libazsírban megsütve, két alkalommal is elégséges vacsora volt sokunknak.

Az igazi liba emlékeim azonban nem ehhez az étkezéshez kötődnek, sokkal régebbi időkre nyúlnak vissza.

Gondolnátok, hogy városi lány létemre, kisgyerek-koromban én is tömtem libát?

A ráckevei házban akkor már hossz ideje egyedül élt Terus néni, apai nagymamám húga, aki a havi 70 forintnyi TSZ nyugdíjából legfeljebb éhen halni lett volna képes, ha nem lett volna olyan unokaöccse, mint Édesapám, és nem ügyeskedett volna.

Ilyen ügyeskedés volt például, hogy libákat tartott, na, nem sokat, 4-5 libát legfeljebb, és azokat hizlalta eladásra.

Kaptak szegények a kertben bőven megtermő csalánból, konyhai hulladékokból elég zöldet, kukoricadarát tálban, de napi feladat volt a libák tömése.

Ez úgy zajlott, hogy Terus néni elkapott egyet közülük, leült a ház hátsó tűzfalához biggyesztett, fából ácsolt padláslépcső legalsó fokára, a lába közé szorította a libát, egyik kezével hátra feszítette szegény jószág fejét, kinyitotta a csőrét és elővette a tömőt. 

Ez egy szélesebb csövű, tölcsér-szerű készség volt. Ezt kellett óvatosan letolni a liba gégéjén, egészen a begyéig, majd szépen, szemenként beletuszkolni sokkal, de sokkal több kukoricát, mint amennyit a liba örömmel megevett volna.

 Időnként ki kellett húzni a tömőt, és lemasszírozni a nyelőcsőben akadt szemeket.

Terus néni némelykor megtapogatta a liba begyéét, és amikor megfelelőnek találta a feszességét és tömöttségét, útjára engedte a szegény megkínzott libát, és jöhetett a következő!

A már megtömött liba, meg csak hápogott, totyogott, vélem, hogy innen ered a fáradt embert jellemző mondás: kivan, mint a liba!

Terus néni nekem is megengedte, hogy adagoljam a kukoricát szegény libák torkába, én meg kapva-kaptam a lehetőségen!

A másik emlékem már a lányaim gyerekkorához kötődik.

Aki ismeri Ráckevét, az pontosan tudja, hogy a kevei piac, a szerdai is, de a nyaraló-tulajdonosokra is építő szombat, de pláne, világszám!

Minden kapható!

A piac másik végén, persze sokaknak az a kezdete, szóval a kevei Árpád-híd lábához eső szélén, tavasszal a napos jószág árusok ülnek a víz felőli oldalon. Méretes ketrecekben nyüzsögnek és csipognak, sápognak a sárga pihés csibék, kacsák, libák, édesek és büdösek.

Nincs kisgyerek, aki ne álldogálna hosszasan a pihés csodák előtt, és ne nyafognának, hogy legalább egyet vegyen nekik a felnőtt, akivel a piacot járják. Én mindig ellenálltam, nem úgy a világ legjobb nagypapája, Édesapám, a mi Papónk.

Papó mindig annyi unokával ment a piacra, ahányat csak össze tudott gyűjteni, történetesen ezúttal csak az én két lányom kísérte el, némi ajándék, játék, akármi-bármi vásárlás, nassolás jogos reményében Aput.

A sors szeszélye folytán ezen a napon a fő szám három kis liba volt, amit megvettek, és annak rendje módja szerint, hazahoztak.

Apu azonnal elkerített a libáknak egy szélesebb sávot, a fáskamra és a kerítés között, már vágtuk is a csalánt, hoztak kukorica-darát, amit némi vízben kicsit megfőzve tálaltunk fel a libáknak, még egy régi, lepattogzott zománcos lavórt is beásott a földbe, vízzel telemerve, hogy legyen hol úszkálni a libáknak.

Hétközben Misi bácsi, vagy Feri bácsi – már nem emlékszem, hogy akkor ki is volt Apu állandó megbízottja – feladata lett a libák ellátása is, a locsolás, kuka-kihordás, kapálás (ez többnyire furcsa módon mégis rám maradt) mellett.

A libák matuzsálemi kort éltek meg, mert senkinek sem volt lelke levágni és megenni az immár baráttá vált, méretes libákat. Végül Misi, vagy Feri bácsi vitte haza a jószágokat.

Sárka libakalandjának ismételt leírását, mint harmadik libás élményemet, nem ismétlem meg, mert már amikor először elmeséltem, akkor sem vette igazán jó néven!