Eltörött a foga

Az egyik kedvenc október végi, novemberi dekorációnk az a zöld ágakból álló csokor, amibe dekorgumiból, vagy színes papírból készült, hurkapálcikára ragasztott, mosolygó tököket, hollókat, denevéreket, seprűn szálló boszorkányokat tűzdelünk. Az ősz és a Halloween gazdag színeiben, a narancs-sárgától a feketéig.

Halloween. Több mint fél évszázada, gyerekkoromban, ilyenkor töklámpást faragtunk, pedig még csak gőzünk sem volt Halloweenről, és mostanában szinte már szokás-szerűen olvasgatom a vitákat, hogy milyen elvetendő, nem magyar szokás ez az újkeletű Halloweenezés, holott még a Wikipédia, ami a Google-hoz hasonlóan a barátunk, ha tájékozódni kezdünk valamiről, is ezt írja:

„Fénylik, mint a Salamon töke”

Visegrádi fogsága alatt, zárkájának (Salamon torony - nem azonos a ma láthatóval) ajtajait befalazták, ablakait letakarták, de, hogy este is biztonságban tudják az őrizetben lévő királyt, alaposan megvilágították a tornyot, erre a célra pedig töklámpásokat használtak. Más elgondolás szerint Salamon saját bűneit megbánva, úgy próbált vezekelni, hogy ablakában töklámpást égetve világított a Dunán hajózóknak. Megint mások szerint a kivilágított torony egyik „mellékhatása” volt a dunai hajósok segítése, és ők kezdték el emlegetni Salamon tökét.”

Miután Salamon nem sokkal az államalapítás után, 1063 és 1074 között uralkodott, tisztes hagyományként elmondható, hogy a töklámpásnak igenis jelentős, a Halloween itthoni divatját megelőző, évezredes, magyar gyökere is van!

Anélkül említem meg ezt, hogy magyarkodónak szeretnék látszani, annyian megteszik ezt helyettem! Én, saját magamat európainak, vagy még inkább a lehető legegyszerűbben, embernek, az emberiség tagjának tekintem. Ez csupán annyit jelent, hogy része vagyok annak a halmaznak, amelyben a keserűség, megaláztatás, kiszolgáltatottság és a szeretet, összetartozás, barátság, alkotókedv és tisztesség hálójában, közösen vergődünk, egyaránt sírunk, félünk, nevetünk, szeretünk, megbékélünk és harcolunk, 

Nincs különbség!

Visszakanyarodva a tökös csokorhoz, ez a dekorációnk azért is nagyon kedves nekem, mert Sárka lányom alkotókedvét tükrözi, ő vágta ki és ragasztgatta az év közben gondosan, csokorba kötve, zacskóba burkolva a dekoros polcon várakozó elemeket.

De minthogy a világ mostanában egyre inkább az unokáimról kezd szólni, Zita a közelmúltban tovább színezte ennek a dolognak az érzelmi színvilágát.

Mi hoztuk el a bölcsődéből, Sárka meg én, és az egy külön poszt témája lesz, hogy hogyan is sikerült ezzel a feladattal megbirkóznunk. Röviden: keservesen!

Itt, már némiképp felengedett Zitánk, színezünk, éneklünk és dobolunk:

De aztán lassan-lassan felengedett, nem zokogott tovább és nem hiányolta Mamit, majd már játszani kezdtünk, amikor egyesével kihúzgálta a csokorból a mi díszítéseinket, és megszólalt: „ajjaj Sárka, eltörött szegény körte foga!”.

Mit neki körte alakú sütőtök! Még nem látott ilyesmit, neki a körte alak, az a körte, amit már ismer! Mit neki szimbolikus ábrázolás, a fogsor az egyenes, ami ilyen cakkos, az csak törött lehet!

Azóta is vihogva nézünk a mi kis csokrunkra, és nincs alkalom, hogy ne jegyeznénk meg: eltörött a foga!

És ez bizony így is marad, amíg világ, a világ!