Zöldborsóleves és tejbegríz

Pontosan és megmásíthatatlanul biztos vagyok abban, hogy nincs a kerek világon boldogabb pillanat annál, mint mikor Zsófi lányommal folyó telefon-beszélgetésemet hirtelen kihangosítja Zita unokám, és ragyogó hangon belecsicsereg, hogy „Mandika”!

És ettől a pillanattól kezdve részese vagyok annak, ahogy éppen társasjátékoznak, valami felismerős játékot játszanak, és hallom Zitám kérdését, hogy „annak, akit te választottál van bajsza”, jó, ha nincs, akkor lecsukom azokat, akiknek van bajszuk!

Zitám rögvest belefog valami hosszas mesébe, amit én csak hellyel-közzel értek meg, szerencse a bajban, hogy ott van velünk, beépített fordító-programnak Zsófi-mami, aki eligazít, ha végképp elakadok. Ez nem írható kizárólag az én süketülésem kontójára (bár ez sem tagadható), mert Zitám is hadar.

A hadarás több évtizedes átok rajtunk, én magam is számtalanszor kaptam rosszabb osztályzatot irodalomból és történelemből, mert hadarva mondtam el azt a töméntelen dolgot, amit egyszerre szerettem volna, a lányaim is hadartak és most Zitám is, de ez csak az egyik ok, a másik az, hogy Zita, miközben játszik a mamijával és beszélget velem, még mozog, pördül, távolodik és közeledik az asztalon heverő telefonhoz, néha dalra fakad, belevág egy másik történetbe, de szerencsére Zsófi sorra-rendre kisegít és így, fő vonalakban, követem a mondanivalót!

A szokásos, hogy telt a nap, hogy vagytok, mi újság témakör mellett a jövő heti Zita-napom is téma. Kérdezem Zitámat, hogy mit főzzek neki, milyen ebédre vágyna, nem kell most rögtön válaszolnia, de gondolkodjon el, és aztán tudassa az eredményt! De Zitám máris tudja a választ, borsólevest kér tejbegrízzel!

Meghatódom! Amikor múlt héten nálam járt, akkor derült fény ama nagy titokra, hogy szereti a tejbegrízt. Tudtuk, hogy szereti a palacsintát, a piskótát, a vajas kalácsot, és még miegyebeket, de a tejbegríz, eddig titokban maradt. Megígértem neki, hogy legközelebb, ha jön, és szeretné, akkor főzök neki (bár én utálom, mint a csuda), és íme, emlékszik az én kis drágám, számon tartja az egyezségeinket!

Végül kiegyeztünk egy borsóleves – krumplis tészta ebédben és tejbegríz uzsonnában, közben tisztázzuk, hogy a „Kesztyű lakói” című mese, hajdanán, a mostani szülők gyerekkorában a Gőgös Gúnár Gedeon-ban, vagy a Mosó Masa mosodájá-ban volt-e, (mesenger-es segítséget Sárka lányom szolgáltat párhuzamosan) kiokosít Zitám, hogy nem egér lakott az egyik ujjában, hanem pocok, de mindahányan egyetértünk abban, hogy a kedvencünk, az öreg, rövidlátó hangya, Pomázról!

Ha ilyen, mértani haladvány szerint növekszik a szeretet, mint nagyszülők, szülők, társ (jó esetben több is), gyerekek, unokák, akkor biz’Isten, megcélzom azt a legendás 120-at, mert semmiért sem hagynám ki azt, amit egy dédunoka iránt érezhet az ember!

Most, úgy érzem, hogy amit az unokáim iránt érzek, az már nem fokozható, de ezt éppen így éreztem hajdanán a gyerekeimmel kapcsolatban is, születésük előtt más kisgyerekek iránt, és folytathatnám, de nem teszem, mert sietek főzni, ugyanis Zalán unokám, ma Sárka vendége lesz, és én szállítom az ebédet! Naná, hogy fogára valót!

A bors bűvöletében

Aki rendszeresen főz, az pontosan tudja, hogy azt az enyhén, vagy erősen csípős ízhatást az ételekben alapvetően két adalékkal érhetjük el, vagy borssal, vagy csípős paprikával. Persze csípős élmény érhető el még nagyobb mennyiségű majoránna hozzáadásával, és a gyakorlottak pontosan tudják, hogy ahány csípős fűszer, annyiféle íz! (Hagyjuk most figyelmen kívül a borsszerű, egyéb fűszernövényeket, mint például a borsika-füvet.) Nagyon másképpen csípős a chili, és friss zöldpaprika, a bors és az őrölt pirospaprika!

És nagyon másképpen csípősek a különféle borsok is!

Ha az ember csupán az aktuális főzőműsorokra és a sztár-séfekre hagyatkozna, az égvilágán semmi mást nem használna az ételeihez, mint a frissen őrölt, fekete borsot, holott én, kimondottan esküszöm, a púder-szerűre őrölt, fehér borsra! Fekete borsot, és abból is az egész, szemes változatot például ki nem hagynám a húslevesekből, a vadasból, a téli savanyú-káposzta ételekből, a kocsonyából, de ezekbe, már évtizedek óta, egy kiszolgált teatojásba potyogtatva teszem bele az egész, fekete borsszemeket, nem is túl takarékosan, és amikor az étel elkészült, a teatojást kihalászom belőle, fogyasztás közben így nem kell arra vigyázni, hogy félbe ne harapjunk egy bennfelejtett borsszemecskét.

De bizony, a fehér borsos tasakot kapom elő, ha húst pácolok, ha pörköltfélét főzök, ha tartármártást keverek, ha fasírtot készítek és fűszerezem a masszát, ha hosszúkás szeletekre szabott sárgarépát sütök (egyre gyakrabban) némi olajjal bepermetezve és sóval megszórva, végül rengeteg petrezselyemmel meghintve, sokkal-sokkal gyakrabban, mint ahogy a fekete-bors őrlőhöz nyúlnék. Nem is szólva, a színes-bors őrlőmről, ezt legfőképpen akkor veszem elő, ha fokhagymás uborka-salátát készítek. Hajdanán, Nagyi az uborkasaláta tetejére, párhuzamos sorokban pirospaprikát és fekete borsot szórt, majd nagy óvatossággal helyezte el a tálat spájzban, nehogy a mértani pontossággal kimért sorok összekavarodjanak. Én azonban, színes borsot őrölők a saláta tetejére, a színhatás nagyon hasonló a Nagyi-féle változattal, az ízéből pedig nekem legalábbis csöppet sem hiányzik a pirospaprikáé.

Mondanom sem kell, hogy ez az egész borsos dolog onnan jutott az eszembe, hogy a jövő hét végén megint előttünk áll egy hosszú hétvége, a háziasszonyok réme, az éhenhalás komoly veszélye, mert nyilvánvalóan éppen akkor hiányzik valami létszükséglet-szerű hozzávaló, amikor minden bolt zárva van. Ezért aztán gondosan végig kell venni, hogy mit akarunk főzni, mire lehet szükség, és felkészülni a világ végére! Lehetőleg úgy hogy közben ne kelljen elpusztulni a sok főzéstől!

Én is nekikezdtem kigondolni, hogy veszek, mondjuk egy jókora darab sertéstarját, annak a szépen szeletehető részeit bepácolom sóval, fokhagymával, paprikával, chilivel, mustárral, borssal és olajjal, majd szépen kisütöm. Jöhet mellé sült sárgarépa, meg pirított bacon-kockákkal és a kisült zsírjával elkevert, párolt kelbimbó és az elhagyhatatlan, tepsiben sült krumpli. Az is lehet, hogy inkább brokkolival készítem el második zöldséget, és meghagyom a kelbimbót (amúgy is csak fagyasztott változat van mostanában) télre, amikor annak lesz szezonja. Majd meglátjuk!

A tarja inkább kockázható részéből készülhet egy jó kis rizses-hús némi salátával, aztán a végképp apró darabok még mindig jó alapot szolgáltatnak egy kis brassóinak, és már kész is háromnapi élelem, a negyediken meg majd csak történik valami! Valami kis tésztás étel, vagy leveske és palacsinta, esetleg lángos, majd kiderül!

Na, innen, erről a tervezgetésről kanyarodtak el a gondolataim a borsok felé, mert közben azt is elkezdtem a jó kis bevásárló-cetlimre szépen felsorjázni, hogy mi mindent kell majd a napokban bevásárolnom, még jó időben, a szokásos bevásárló roham előtt!

És most, hogy a bors gondolatától már szinte prüszkölök, el is köszönök, szép hétvégét kívánva!

Mézeskalács

A visszarévedés útjai kifürkészhetetlenek, noha mindenki ezen a kerek világon ismeri azt az élményt, amikor a múlt, a gyerekkor mélységes mély bugyraiból egyszer csak, váratlan elevenséggel, szinte ízlelhető, tapintható valósággal felrémlik egy-egy réges rég elfelejtett élmény!

Most, éppen ilyen elevenséggel a mézeskalács bukkant föl a régmúltamból.

Egy rövid szakaszon vissza tudom követni az emlék feléledésének útvonalát, mert éppen azon merengtem, hogy idén ősszel, egy szép délelőttön, talán megkísérlem azt a kirándulást, hogy a Kolosy térről, a 65-ös busszal fölmegyek a végállomásig, és lassú sétával lecsordogálok, ameddig tudok, mint hajdanán, Apuval, megkeresem a „kisrétet”, a mézeskalács-házat, szedek egy jókora csokor virágot, ágat-bogot, s innen már csak egy bakarasznyi távolságra van az emlék, a hajdani, nyarankénti, templomi búcsútól.

Persze ez a terv is számos akadályba ütközik, itt van mindjárt az én velem-élő kísérőm, a jó COPD, ami a levegővétel tekintetében olykor elég komoly kihívásokat támaszt, de amíg vannak sokkal jobb napok is, addig nincs is semmi komoly baj!

De azok a búcsúk!

Alulról nézvést, a Szépvölgyi út jobb oldalát véges-végig ellepték az apró, vásári bódék, egészen a „Kis Kápolnáig”, addig a pontig, ahol a Szépvölgyi út és a Zsigmond térről induló, ki tudja milyen (talán Ürömi) utca által határolt tortaszelet csúcsán, ott áll a kápolnácska, egyetlen, szinte csupasz oltárát, nyaranta a hegyi kirándulók virágcsokrai díszítik, és közvetlenül mellette, a „Pléh Krisztus” nevezetű kocsma. Ahol ez az ismeretlen nevű utca egybeolvad a Szépvölgyi úttal, már csak pár lépésnyire van a Daubner, a világ legfinomabb fagyijával, süteményeivel.

Ez már 60 éve is pont így volt, bár alighanem a Pléh Krisztusnak immár csak a hűlt helye található.

A búcsú fő attrakciója a számomra a hajóhinta volt, amelyre soha, de soha nem szálltam föl, pedig annyira szerettem volna, ha egy fiatal férfiember az akkori, hat-hét-nyolc éves, masnis, sütővassal bodorított hajú kislányban is meglátja a királylányt, és meghintáztat, egészen az átpörgésig, amire csak a legbátrabbak vállalkoztak, de sajna, ez a felfedezettség, mindmáig várat magára! Amúgy, meg Anyu soha meg engedte volna, hogy töredéke-ilyen kockázatos dolog közelébe kerüljek! 

Maradtak a szolidabb „örömök”, így például kaptam vattacukrot, ami a harmadik falat után, már büntetés volt inkább, mint ajándék, minden évben vettünk egy a nevemmel gravírozott, füles üvegpoharat, ami aztán – ahogy kell – a következő búcsúig el is tört, és persze kaptunk valami mézeskalácsot is.

Mézeskalácsból ott voltak a roppant színes, tükrös közepű, mézeskalács-szívek, különféle méretekben, egy-egy huszár, és sok-sok mézeskalács-lánc, sárga és bugyirózsaszín, kerek lapocskákból, a végükön egy-egy mézeskalács szívvel.

Bárcsak tetszett volna ez nekem! Bárcsak szerettem volna a mézeskalács ízét! De sajnos, ez nem így volt! Egészen biztosan kaptam láncot, amit meg is lehetett volna enni, és nagy könyörgésre, olykor egy-egy apró szív is került, de ezt soha meg nem ettük, tartogattuk elporladásig.

Eleve utálom a mézet! Na, ezzel nem leszek túlzottan népszerű, de nincs mit tenni, utálom!

Nagy szerepe lehet ebben annak is, hogy beteges, köhögős gyerek lévén, Nagyi nagy gyakorisággal támadott és gyógyított engem a forró, mézes, hagymatea nevű (hánytatásra jóval hatékonyabb) csodaszerrel, ha többször elköhintettem magam. Ez maga volt a rémálom!

Szóval ez a tea-íz keveredett a por ízével, a száraz, túl édes és fojtogató, kőkemény „csemege” rágcsálásakor és nyögve-nyelésekor, de a mézeskalács úgy hozzátartozott a búcsú, a nyár gyönyöreihez, mint az ujjunk a tenyerünkhöz, ezért harcolni kellett érte, és tisztességgel rágcsálni kellett, még a hányinger árán is!

Teltek, múltak az évek, már magam is anyává váltam, és egyre jobban terjedő szokássá vált az otthoni mézeskalács-sütés, kiváltképp ünnepek táján, közös mézeskalács-sütés a gyerekekkel karácsony táján, és persze én sem maradhattam ki a sorból.

Főleg, mikor valami közeli, ausztriai kiránduláskor egy „odaáti” áruházban príma, hozzávalókat találtam, tubusos, színes ételdíszítőket, mézeskalács-fűszerkeverékeket, ételfestékeket, apró, színes cukor-gyöngyöket, csoki-faleveleket, megannyi itthon elérhetetlen, mese-csodát!

Sütöttem is mézeskalácsot, sokszor és sokféle recept szerint, de az a csoda, hogy a tepsiből kőkeményen kikerülő „sütemény” idővel megpuhul, és szájban olvadó, ízes csodává lényegül, na, ez a csoda velem soha nem történt meg! Ami kőkemény volt, az az is maradt! Jobb esetben szép, mutatós, de ehetetlen! Pedig egyszer még egy komplett mézeskalács-ház előállítására is vállalkoztam, de az is inkább dekorációnak volt megfelelő, semmint ételnek!

Úgyhogy egy életre feladtam!

Manapság nálam, már csak egyetlen módja van a méz roppant ritka felhasználásának, néha sütök mézes-mustáros oldalast. Az alaposan besózott, borsozott oldalasra egyenletesen fokhagyma-szeletkéket teszek, majd néhol sertészsír csimbókokkal megpöttyözve, alufólia alatt puhára sütöm, lassan-lassan. Amikor már jó puha a hús, foszlik le a csontocskákról, akkor párszor megkenem egy-két kanál méz és egy-két kanál mustár keverékével, magasabb hőfokon rápirítok, míg kellemes, barnás kéreg képződik a hús felszínén.

Na, ennyit a mézeskalácsról!