Tepsiben sült fasírtgolyó

Tagja vagyok egy zárt FB csoportnak, a „Legfinomabb cigány ételek és receptek” nevűnek, és mondhatom, hogy remek tippeket, érdekes megoldásokat tanulok, nap, mint nap!

Nálunk ugyanis visszatérő dilemma, hogy egybesült, vagy fasírtgolyó készüljön a főzelékek mellé. Főképpen az az érv sorakozik az egybesült verzió mellett, hogy sokkal kisebb macera az elkészítése, mint a fasírtgolyóké, na, meg zsiradék-takarékos is ráadásul, ám Sárka lányom ennek a változatnak mindössze a ropogósra sült kérgét kedveli, hiába töltöm meg kemény-tojásokkal, néha sajtrudakkal, a kéreg a kedvenc, a lágy belső résznek meg - gyanítom – Mari kutya a haszonélvezője!

De, ha annyira utálok a forró olajjal zubogó lábas felett állni, és forgatgatni a fasírtgolyókat, hogy minden felületüken kellően megpiruljanak, és belül se maradjanak nyersen!

Így aztán kapva kaptam az említett, főzős csoport egyik posztján, amely szerint a szakácsnő, a tepsiben sütötte ki a fasírtgolyókat!

Mit volt mit tenni, ma hajnalban eldöntöttem, hogy kipróbálom!

Sütőpapírral béleltem egy kis, kerek tepsit, és már pörgettem is a prézliben a golyóbisokat, amikor úgy gondoltam, hogy talán nem ártana a sütőpapírt enyhén átkenni némi olajjal, hogy az egymás mellé rakosgatott golyóbisoknak, legfeljebb az oldalai tapadjanak össze, és ne nagykanállal kelljen majd kieszegetni a kész fasírtot a tepsiből!

De – láss csodát - nem tapadtak össze sem oldalvást, és talán az olaj-kenetnek köszönhetően, alul sem!

Az igaz, hogy egyszer-kétszer ezeket is forgatni kellett, ami remek alkalom volt az ellenőrzésre is, de egészen csinos lett a végeredmény!

Ízre, átmenet a bő olajban sült fasírtgolyó és az egybesült fasírt között, a felszíne ropogós, a belseje lágy, de rugalmas, finom, noha kicsit másképp fűszereztem, mint egyébként, egy kis chili-pelyhet is tettem a masszába, nem csak pirospaprikát, borsot, meg a szokásos egyebeket, úgyhogy leheletnyit csípős lett.

Azt hiszem, hogy nagyon finom lesz a fokhagymás, tejfölös, habart zöldbab-főzelékkel, Sárka örök kedvencével! (Amit tudvalévőleg, kizárólag elsózva vagyok képes előállítani, de már megszoktuk így.)

A fasírtgolyókból kisült, finom, fűszeres szaft, pedig remek reggeli lesz, beletunkolt félbevágott zsömlével, paprikával, paradicsommal!

Reménytelen társkereső

Ezt a bejegyzésemet, csak a blogon teszem közzé, egyéb felületen nem. A blogot (közvetlenül) amúgy is kevesen keresik fel, így a bejegyzés éppen úgy látható, ahogy én is, félig-meddig rejtőzködve,félig megmutatkozva, ahogy élek, ahogy félek élni.

Így, 67 évesen, keresem azt a társat …

Aki, hozzám hasonló! Akivel öröm, a közös idő eltöltése. Aki… aki… aki

Akit nem zavar, hogy a fizikumomon visszafordíthatatlanok a változások. A bőröm, mint a pergamen, száraz és törékeny, milliom folt, flekk, véraláfutás és barna pigmentfolt tarkázza, és ha estelente a kezemben tartom a könyvemet, olyan ráncokat és redőket vet, mint egy évezredek óta esőt nem látott sivatag. Tapintásra: mint a bársony, mint a selyem, látványra, mint a  végítélet. Ja, és engem sem zavar, nem bénít le az, hogy ezt, valaki más is látja!

Akit nem zavar, hogy a soha nem volt keblem még annál is csököttebb, mint a gyerekeim születése előtt volt! Nem segített a helyzeten az a daganat-műtét sem, amely jelentősen megcsappantotta, amúgy is szerény méretét. Már csak a kellően kipárnázott melltartóknak köszönhetem, a nőiesség, halvány látszatát. Nem gond a számára, az a néhány terhességi csík, ami megmaradt, sem a fizikum folyamatos kopása.

Aki elhiszi, vagy emlékezik még rá, hogy valaha Közép-Európa legszebb lábának nevezték a lábaimat, ám mostanára az izmok sorvadozása, a bokák dagadó duzzadása miatt, ez bizony már csak emlék! De szép emlék!

Aki szeret együtt főzőcskézni, és kísérletezni (na, meg enni is) a konyhában, de elfogadja, hogy soha, semmi nem olyan finom, mint amit hajdanán, a Nagyi főzött, és amit soha, senki nem képes megismételni.

Aki szeret néha zenét (csaknem kizárólag komolyzenét, kivéve az unokák kedvenceit) hallgatni, néha meg a csendet, szeret olvasni nagyszerű, és csapnivaló könyveket, amiket már csak azért is végig szenvedek, mert belekezdtem! Mi másért? Józan ember, eltenné jó mélyre és soha ki nem nyitná újra, de én …

Aki tudja (és zsörtölődés nélkül el is fogadja), hogy a család, abszolút prioritás! Ha bárkitől hívás, jelzés érkezik, minden egyéb program menten feledésbe megy, új jelszó érkezett: nyergelj, fordulj, és máris a feje tetejére áll a világ, de ez így van jól!

Aki, mint én, takarékosan bánik minden lélegzet-vétellel, mert ez a fránya COPD (tüdőtágulat), meghatároz mindent, a világon! Azt, hogy milyen időben (túl magas páratartalom, túl poros szél, túl meleg, és még ki tudja, mi minden minősül kizáró oknak) indul az ember vásárolni, hogy a lassúnál is lassabban sétál, hogy már néhány lépcsőfok is gondot okoz, hogy minden vegyszer, váratlan oxigén-hiányt okozhat, még egy kutya-közönséges mosogatószer is, hogy ritka a gondtalan, végig-szunnyadt éjszaka, mert elfogy a levegő, hogy…

Aki, mindennek ellenére elfogadja, hogy az igazi, szenvedélyes dohányos, az bizony még COPD mellett is elszívja a maga cigi-adagját! Az „igazi” nem sopánkodik, nem prézsmitál, nem példálódzik, nem fintorog, elfogadja, hogy a szenvedély, az bizony nagyon nagy hatalom! Esetleg, maga is dohányzik…

Akinek, van saját otthona, és oda haza is tér! Na, nem mindig, de azért nem is ritkán!

Akivel lehet együtt szunnyadozni, délutánonként, vagy akár éjszaka is, de imádja, ha egyedül alhat, csak éppen úgy, mint én!

Akinek megmutathatom kedvenc helyeimet, a Kőbányát, a Kálvária dombot, Ráckevei sétáim útvonalát, és aki nekem is megmutatja, a saját kedvenceit, és ennek közösen örülünk, lassacskán vánszorogva, bimbózó, vagy bogyós ágakat vagdosva, vadvirág-csokrokat, üres csigaházakat, elhagyott, folyami-kagyló héjakat, tobozokat és makkot, uszadék-fa darabokat, színes kavicsokat szedegetve, a madarakban, a vízben, a tájban gyönyörködve, megfáradva, kávézgatva, diskurálva.

Aki szeret vihogni, sőt, harsányan nevetni, összenézni, mások furcsaságain és saját gyengeségeinken, akivel olykor szavak nélkül is értjük egymást.

Akivel működik az a bizonyos kémiai szikra (akár minden természettudományos szabály ellenére is).

Ja, hogy ilyen személy nincs is?

Gyanítottam! Vagy inkább már tapasztaltam is?

Egy „mérsékelten zöld” anya siralmai

Magamat szoktam a „mérsékelten zöld” jelzővel illetni, ami az ökológiai lábnyomom, a Földünket fenyegető ökokatasztrófa, a környezettudatos életvitel kérdéseihez kapcsolódó, személyes magatartásomat illeti.

Az csak természetes, hogy szelektíven gyűjtöm a hulladékot. Már ha eltekintek attól a parányi kétségtől, amit a közelmúlt szemétszállítási jelenségei támasztanak e kérdéskörben, na, meg arról a sanda pletykától, hogy a szelektíven gyűjtögetett lakossági hulladékok, milyen ismételt átnézést igényelnének ahhoz, hogy valóban szelektíven lehessen azokat hasznosítani.

Az csak természetes, hogy már évtizedek óta nem vásárolok mosószert, mert magam főzöm reszelt mosószappanból a mosógélt, és roppant elégedett vagyok ezzel a módszerrel. Persze, ha teljesen következetes lennék, akkor a mosószappanok biológiai lenyomatának is utána-nézhetnék, de valahogy itt, elakadtam.

Az már természetes, hogy szintén évtizedek óta nem használok a takarításhoz, ablakmosáshoz semmilyen méregdrága és fennen hirdetett tisztító- és takarítószert, hanem visszatértem nagyanyáim ecetes-mosószódás takarítási módszeréhez, a legnagyobb elégedettséggel, az igaz viszont, hogy változatlanul használok bolti fertőtlenítőszert, Domestost vagy Flóraszeptet, a szaniterek takarításához, mert valahogy itt, elakadtam.

Az csak természetes, hogy óvatosan bánok a papírral! Bevált rendszer a családban az „üzenőcetli”, minden, egyik oldalon használt nyomtatványt (na, meg az évtizedek alatt felhalmozott, „fontos lehet még egyszer” iratokat is) négyrét vágok, és a tiszta oldalára írogatom a bevásárlólistáimat, a tennivalóimat, az üzeneteket a családomnak. Arról a mellékkörülményről nem teszek említést, hogy micsoda időutazásokra, visszaemlékezésekre ad lehetőséget, egy-egy negyed-oldalnyi, múltbeli irat! Például havonta termelődik egy rahedli remek alapanyag ehhez, a csekkek mellékleteként érkező elszámolásokból, bár – szelektíven gyűjtve – a szemétbe kerül az az évente kilónyi reklám, hirdetmény, boríték, ami a csekkek mellett érkezik!

Az is természetes, hogy lehetőleg „felelős forrásból származó papírt” papírzsebkendőt vásárolok. Keresem a WC-papíron is az „FSC” emblémát, ami ezt a felelős forrásból származó papír mivoltot igazolja. Papírtörlőt már régen nem veszek, mosható, mikroszálas törlőkendőt használok, bár ez is műanyag. Akkor mégsem csökkentettem a biológiai lábnyomomat?

Az csak természetes, hogy nem használok, soha nem is használtam divatos krémeket, kencéket, testápolókat és olajokat, arckrémet is csak úgy a 40-es éveimtől kezdtem használni, kezdetektől patikai krémet, kezdetben hidratálót, manapság már zsírosat, mert az első bolti krémes kísérletemnél kiderült, hogy irritál, csíp és viszketést okoz a legfinomabbja is, de a patikai keverésű, az bevált! Viszont szemfestéket használok és ez így is marad, kiváltképp, amióta megőszült a szempillám és a szemöldököm is, és némi sminkes rásegítés nélkül, éppen úgy nézek vissza a tükörből, mint egy bárgyú birka. Ugyancsak képtelen vagyok lemondani a dezodor, a hajlakk, a kölni, a sampon és hajbalzsam használatáról, és ez alighanem, már csak így marad! Akkor mégsem csökkentettem a biológiai lábnyomomat?

Takarékosan bánok a vízzel, hetente egyszer áztatom magam a kádban, ez egybeesik a hajmosás szertartásával, a többi napokon a mosdást, gyors zuhanyozást választom. Ennek a bőröm is nagyon örül, mert időközben száraz-viszketős lett szegény, és aligha élném túl „ép bőrrel”, a naponkénti ázást. Persze, ki tudja, hogy a leggyorsabb zuhanyozás is mennyi vizet pocsékol el?

De erről sem tudok lemondani. Akkor mégsem csökkentettem a biológiai lábnyomomat?

Élelmiszert a legritkábban dobok ki. Áldottkezű Nagymamám számtalan praktikájának köszönhetően remek maradék-hasznosító vagyok, pörköltből gulyásleves, maradék krumplipüréből lángos, és sorolhatnám, ráadásul idény-szerint főzök, tavaszi, nyári és téli ételeket, lelkes vásárlója vagyok a helyi piacoknak, a nagy bevásárló-központok helyett. Ezzel elégedett vagyok!

Természetesen nem vásárolok nejlon-zacskót. A táskámban mindig ott lapul szám szerint három, hosszúfülű bevásárló-szatyor, szépen összetekerve, abba pakolom a vásárolt javakat. Egészen más a helyzet azonban, az apróbb tasakokkal, zacskókkal, hiszen semmit nem tudok venni, még egy kiló krumplit, vagy hagymát sem, nejlon zacskó, vagy nejlonzsák nélkül, nem szólva a tejtől-vajtól kezdve, a sajton keresztül a pékáruig, a fogkrémtől a mosogatószerig, a fagyasztott javaktól a felvágottakig, mindenről, akármiről, bármiről, ezek mind-mind nejloncsomagolásban várnak ránk. És ha nem? Akkor papírcsomagolásban, ajjaj, őserdők! Itt látom a leginkább kilátástalannak a helyzetet!

A „legtisztább” fűtéssel melegítem az otthonomat, távfűtéssel. Na, de a távfűtő-műveknél is égetnek valamit ugye? Legfeljebb azt mondhatom el, hogy nem én végzem a „piszkos munkát”, így a melegvízzel, a fűtéssel kapcsolatban nem én, személyesen szennyezem a környezetemet, hanem a szolgáltatóm! Ha úgy nézem, sovány vigasz!

Jólfelfogott, saját érdekemben takarékosan bánok az elektromos energiával is, helyi megvilágítások, asztali és állólámpák, lekapcsolható elosztók (az előző tulajdonos örömteli hagyatéka), ha nem így tenném, azt a pénztárcám erősen bánná! De nem élhetek elektromos energia nélkül!

Mindeközben rémülten szemlélem a műanyagoktól elpusztult állatok tetemeit, olvasom a rémisztő hírmondásokat, átélem az éghajlat-változás immár tisztán érzékelhető tényét, és rettegek a folyamat rapid gyorsulásától, mint mindenki, kiváltképp az utódokkal rendelkezők.

Mikor kezdődött ez a rémes folyamat?

Mert a környezetünket, amióta mi emberek megjelentünk, szennyezzük. Amiképpen minden élőlény, lásd a szarvasmarhák metán kibocsátásának, a hírekben gyakran felbukkanó esetét. Szennyezzük folyamatosan, kisebb-nagyobb mértékben, inkább egyre nagyobb mértékben. Talán az ipari forradalmat követően gyorsult fel? Talán a műanyagok megjelenésével? Amennyire visszaemlékezem, az én gyerekkoromban a bakeliten és a linóleumon kívül, nem igazán voltak műanyag tárgyak a mindennapi életben. Valamikor az 50-es, 60-as években, az orkán-kabátok és nejloningek időszakában szabadult el a pokol, még én finanszíroztam a jó TVK-t, a Tiszai Vegyi Kombinátot, valamikor a 70-es évek elején, amikor a PE fólia gyártását megkezdték, a (mindig kiszakadó) tejes-zacskókhoz.

Mikor mutathatták be „Az Istenek a fejükre estek” című filmet, amiben még csak nem is műanyag, ám egyetlen üvegpalack, akkora mulatságot szerzett minden filmszerető embernek, és a film hiteles volt, vicces, de korántsem anakronisztikus?

Visszafordítható-e legalább részben ez a folyamat, vagy legalább az üteme mérsékelhető-e egyáltalán?

Miközben igazi, mélységes aggodalmat érzek, kinézve az ablakomon (műanyag), valami ragyogóan szép, bár ködösen sejtelmes kép fogad, a házak között, sárgálló lombozatú, kopaszodó fák, még most is zöldnek látszó hegyvonulatok, az ablakpárkányokon és kis előkertekben még színesen pompázó virágok, a füvet borító levélhalmok, és ismét hinni kezdek a természet öngyógyító erejében. Vagy legalább, nagyon szeretnék hinni benne!