Majdnem elégedetten

Remek pillanatokat élek át éppen most! Majdnem elégedett vagyok! Nem járja át a zsigereimet az a szinte állandó feszültség, ami egyébként, amit nem tudok sem azonosítani, sem megnevezni, csak annyit érzek, hogy noha éppen most „pihenek”, olvasok, vagy zenét hallgatva főzőcskézek, vagy teszek-veszek, de közben valami fontosat, halaszthatatlant kellene elvégeznem menten, íziben, azonnal, na, … de mit is?

Ez a folyamatos, zsigeri késztetettség – készenlét - szinte állandó kísérőm, ha most ezt és ezt nem végzem el menten, akkor biztosan feltorlódnak előttem a teendők, egészen az átrághatatlan kásahegy mértékéig, ezért aztán ritkán érzem úgy, hogy igazán elengedhetem magam, elégedett lehetek, gyöngyöző homlokomat megtörölgetve, békésen hátradőlhetek a karosszékemben és merenghetek, tétlenül.

De most, ha csak másodpercekre is, de elégedett vagyok! Majdnem!

Először is elkészültem végre a nyár végén elkezdett, barackszínű, kötött pulóverrel! Szerintem egész szép lett, bár – a sors fintora – amint elkészültem, Sárka lányomnak eszébe jutott, hogy hajdanán valami hasonló pulcsit vettem neki, amit nem szeret, nem találja saját magán csinosnak, és menten nekem ajándékozta, így szinte azonnal, két, színben és formában is roppantul hasonló pulóver boldog tulajdonosa lettem. 

 (Ilyenkor igazolva érzem azt a tézisemet, hogy az ember, ha valami ajándékot vásárol, mindig egy kicsit, saját magának is veszi azt a dolgot.)

Talán nem is barackszínű, majdnem narancsszínű a pulóver, így remekül passzol a „tökös dekorhoz”, amit végre rászabadítottam a lakásra. Idén semmi sem készült, csak ami az évek, évtizedek során felhalmozódott, abból válogattam, és dekoráltam, de nekem tetszik.

Amint elkészültem a kötéssel, előkészítettem a filceket, a színes hímzőfonalakat, és kikeresgéltem a gyűjtögetett ötleteket, a karácsonyi ajándékok gyártásához. Pillanatnyilag úgy néz ki a nappali, mint egy kézműves-műhely, tálcán a varrókészségek, ollók és gombostűs doboz (Apu hajdani pipadohányos fémdoboza), tűpárna ás gyűszűk, mérőszalag és gyöngyök, székeken a színes filchalmok, és dobozban a maradékok, Ha az unokáim érkezését várom, alig egy órácska, amíg mindent eltüntetek a szemük elől!

Idén, a gyerekes családok, egy-egy ádventi naptárt kapnak majd. Méghozzá csoki-mentes változatot. Az alapja, egy falra akasztható, nagyobbacska zöld háromszög, egy csupasz karácsonyfa. Erre lehet majd naponta ráakasztani egy-egy kézzel varrt, hímzett, gyöngyözött díszt, egészen december 24-éig, amikor a fácska tetejére kerülhet egy angyalka.

Tévedés ne essék, nem tartozom a csoki-ellenes fanatikusok csoportjába, én is imádom (imádnám) a csokoládét és mélyen megértem, hogy az unokáim is így éreznek, de decemberben a Mikulás és karácsony időszakában annyi a csoki-ajándékozó, hogy nem hiányzik még egy.

Szóval, elkészült a három széria ajándék első négy-négy darabja, és már szabom-varrom a következőket!

Ráadásul most volt Zalán unokám 10. születésnapja! A családi köszöntés ma lesz, de tegnap Zita nálam töltötte azt a fél délelőttöt, amíg Zalán és szülei egy közös ajándék-programon vettek részt.

Úgy vártam a megérkezésüket, hogy már hajnalban megsütöttem Zaza egyik kedvencét, a csokoládé-pudingos palacsintatortát (persze a legvégén egy kicsit belenyúltam az éppen lesimított tetejébe, de ettől nem lett kevésbé finom).

Zitám azzal tette teljessé a látogatást, hogy megépítette élete első (és biztosan tudom, hogy nem az utolsó, hiszen ezt már végig-élveztem Zalánnal is), akadály-pályáját a székeimből, párnáimból, miközben én, betegre nevettem magam, és – rendes szokásomtól eltérően – egy cseppet sem bosszantott a rendetlenség!

A nagymama-lét, már csak ilyen! Szerencsére!