Reménytelen társkereső

Ezt a bejegyzésemet, csak a blogon teszem közzé, egyéb felületen nem. A blogot (közvetlenül) amúgy is kevesen keresik fel, így a bejegyzés éppen úgy látható, ahogy én is, félig-meddig rejtőzködve,félig megmutatkozva, ahogy élek, ahogy félek élni.

Így, 67 évesen, keresem azt a társat …

Aki, hozzám hasonló! Akivel öröm, a közös idő eltöltése. Aki… aki… aki

Akit nem zavar, hogy a fizikumomon visszafordíthatatlanok a változások. A bőröm, mint a pergamen, száraz és törékeny, milliom folt, flekk, véraláfutás és barna pigmentfolt tarkázza, és ha estelente a kezemben tartom a könyvemet, olyan ráncokat és redőket vet, mint egy évezredek óta esőt nem látott sivatag. Tapintásra: mint a bársony, mint a selyem, látványra, mint a  végítélet. Ja, és engem sem zavar, nem bénít le az, hogy ezt, valaki más is látja!

Akit nem zavar, hogy a soha nem volt keblem még annál is csököttebb, mint a gyerekeim születése előtt volt! Nem segített a helyzeten az a daganat-műtét sem, amely jelentősen megcsappantotta, amúgy is szerény méretét. Már csak a kellően kipárnázott melltartóknak köszönhetem, a nőiesség, halvány látszatát. Nem gond a számára, az a néhány terhességi csík, ami megmaradt, sem a fizikum folyamatos kopása.

Aki elhiszi, vagy emlékezik még rá, hogy valaha Közép-Európa legszebb lábának nevezték a lábaimat, ám mostanára az izmok sorvadozása, a bokák dagadó duzzadása miatt, ez bizony már csak emlék! De szép emlék!

Aki szeret együtt főzőcskézni, és kísérletezni (na, meg enni is) a konyhában, de elfogadja, hogy soha, semmi nem olyan finom, mint amit hajdanán, a Nagyi főzött, és amit soha, senki nem képes megismételni.

Aki szeret néha zenét (csaknem kizárólag komolyzenét, kivéve az unokák kedvenceit) hallgatni, néha meg a csendet, szeret olvasni nagyszerű, és csapnivaló könyveket, amiket már csak azért is végig szenvedek, mert belekezdtem! Mi másért? Józan ember, eltenné jó mélyre és soha ki nem nyitná újra, de én …

Aki tudja (és zsörtölődés nélkül el is fogadja), hogy a család, abszolút prioritás! Ha bárkitől hívás, jelzés érkezik, minden egyéb program menten feledésbe megy, új jelszó érkezett: nyergelj, fordulj, és máris a feje tetejére áll a világ, de ez így van jól!

Aki, mint én, takarékosan bánik minden lélegzet-vétellel, mert ez a fránya COPD (tüdőtágulat), meghatároz mindent, a világon! Azt, hogy milyen időben (túl magas páratartalom, túl poros szél, túl meleg, és még ki tudja, mi minden minősül kizáró oknak) indul az ember vásárolni, hogy a lassúnál is lassabban sétál, hogy már néhány lépcsőfok is gondot okoz, hogy minden vegyszer, váratlan oxigén-hiányt okozhat, még egy kutya-közönséges mosogatószer is, hogy ritka a gondtalan, végig-szunnyadt éjszaka, mert elfogy a levegő, hogy…

Aki, mindennek ellenére elfogadja, hogy az igazi, szenvedélyes dohányos, az bizony még COPD mellett is elszívja a maga cigi-adagját! Az „igazi” nem sopánkodik, nem prézsmitál, nem példálódzik, nem fintorog, elfogadja, hogy a szenvedély, az bizony nagyon nagy hatalom! Esetleg, maga is dohányzik…

Akinek, van saját otthona, és oda haza is tér! Na, nem mindig, de azért nem is ritkán!

Akivel lehet együtt szunnyadozni, délutánonként, vagy akár éjszaka is, de imádja, ha egyedül alhat, csak éppen úgy, mint én!

Akinek megmutathatom kedvenc helyeimet, a Kőbányát, a Kálvária dombot, Ráckevei sétáim útvonalát, és aki nekem is megmutatja, a saját kedvenceit, és ennek közösen örülünk, lassacskán vánszorogva, bimbózó, vagy bogyós ágakat vagdosva, vadvirág-csokrokat, üres csigaházakat, elhagyott, folyami-kagyló héjakat, tobozokat és makkot, uszadék-fa darabokat, színes kavicsokat szedegetve, a madarakban, a vízben, a tájban gyönyörködve, megfáradva, kávézgatva, diskurálva.

Aki szeret vihogni, sőt, harsányan nevetni, összenézni, mások furcsaságain és saját gyengeségeinken, akivel olykor szavak nélkül is értjük egymást.

Akivel működik az a bizonyos kémiai szikra (akár minden természettudományos szabály ellenére is).

Ja, hogy ilyen személy nincs is?

Gyanítottam! Vagy inkább már tapasztaltam is?