Ott jönnek a porok

 

Zita unokám a legutóbbi, három nálam töltött hétvége mindegyikén egyszer csak bejelentette, hogy juj, ott jönnek a porok, és ijedten bújt hozzám, mígnem a legutolsó alkalommal azt is hozzá tette, hogy és én azoktól félek!

A „porokhoz”, meg a félelemhez is van hozzáfűzni-valóm!

A félelemhez: évekkel ezelőtt olvastam egy tanulmányt arról, hogy miért is kezd el félni, még a legnagyobb szeretettel nevelt kicsi gyerek is, élete egy bizonyos pontján. A tudományosság igényének halvány kísérlete nélkül összefoglalva a tanulmány mondanivalóját, a lényeg az, hogy a félelem is egy tanulni való élmény, amit a gyerek, ha kimondottan okosan és nyitottan neveljük is, megkeres magának. Ezt az érzést is meg kell tapasztalni, meg kell tanulni a kezelését. A tanulmánybeli kisfiú történetesen egy utcai trafóház zümmögő hangjától kezdett el félni, amely a bölcsődébe menet került a család útjába. Zitám, viszont a poroktól kezdett el félni.

A porhoz: örömteli együtt-járója a panellakó életmódnak az a felfedezés, hogy a nyolcadik emeleten nincs por! Nincs a fenét, de zömmel a méregdrága panelprogram keretében a házba beépített, napelemmel működtetett, motoros szellőztető-rendszerrel ellátott helyiségekben, a fürdőszobában és a WC-ben! Ott, aztán van por, derekasan újratermelődik hétről hétre, lerakódik a kád peremén, a sarkokban, de ez felismerhető és könnyen orvosolható, mert zárt helyiségekről van szó, ám az egyéb szobákban, konyhában, mondhatom, hogy egy év alatt gyűlik össze annyi por, mint amennyi a közkedvelt, közvetlen kertkapcsolatos eddigi lakásaimban egy-két hét alatt! A kertes lakásokban, amint befejeztük a takarítást, kezdhettük volna elölről! Szinte azonnal elhomályosított minden fényesre pucolt felületet a leheletnyi, opálos, matt porréteg. Ezért aztán a kertes lakásaimat szinte naponta takarítottuk. Ebben a jól szigetelt, és príma ablakokkal ellátott panelben, bőven elég a kéthetenkénti takarítás, ha nem jön közbe semmi egyéb esemény (mint vendégség, morzsahegyek, unokák, barkácsolás).

Azért természetesen itt is van a takarítás szempontjából gyenge pont, itt akár hetente lehetne ablakot pucolni! Magam, nem vagyok híve, a mindenféle, jól reklámozott, szóró-palackos ablaktisztító csodaszereknek, az a tapasztalatom, hogy ezek a vegyszerek, idővel nehezen lemosható, szinte olajos réteget alkotnak az ablakok felületén, úgyhogy a leghagyományosabb, ecetes, forróvizes módszert preferálom. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem úgy helyezkednének el az ablakok kis lakásomban, hogy minden létező eső, jöjjön bármely irányból is, akkurátusan be ne borítaná az ablakaimat azokkal a gombostű-fej, bors-, vagy borsószem nagyságú, száradás után is megmaradó pöttyekkel, amelyek aztán a legfrissebben mosott ablakot is elcsúfítják, és az megszáradt esőfoltok, az ilyen napfény-járta lakásban, játékos árnyakat vetnek a padlóra. 

Kern András dalszövegét:

„Esik mocskosul az eső

Mennyit esik, piszkosul esik”

akár úgy is írhatta volna, hogy mocskosan és piszkosan esik – legalább itt, felettem biztosan, mert olyan nehezen lemosható nyomokat hagynak az esőcseppek, amelyek miatt duplán utálom az ablakpucolást, pedig szimplán sem volt a kedvencem, soha!

Ezeket a foltocskákat hívná poroknak Zitám?

Lehetséges az is, hogy miután Zitám éppen abban a nagy felfedező korszakában jár, amelyben nincs olyan eldugott zug, sarok, csücsök, ahova be ne mászna, és itt talál az én immár háromdioptriás szemem elől elrejtőző „porokat”?

Esetleg a lakásba betűző, sugaras napfényben keringő, aranyló és kiküszöbölhetetlen porszemeket látja, és ezektől fél? Mert ha így van, akkor sürgősen megosztom vele a saját gyerekkori élményemet, én ugyanis a tündérek aranyló varázsporát láttam a naptól megvilágított, ragyogó porszemekben, ez azért talán nem annyira félelmetes.

Vagy, ki tudja, Zitámon kívül?

Egyelőre azt az utat járom, hogy mega-takarítást tartok az unokák érkezése előtt, és – természetesen – a távozásukat követően, ugyancsak!

Végül is elég jól jártunk, annyi mindentől nem fél ez a kis drága gyermek, nem fél a víztől, szeret úszni, nem fél a vihartól, a villámoktól, a dörgéstől, vagy csak egészen kicsit, szeret harcolni, fegyverekkel játszani a bátyjával, nem fél az emberektől, csak egészen kicsit fél a kutyáktól (kivéve Marcit, tőle egyáltalán nem fél), szereti a sárkányokat, a dínókat, az oroszlánt és az elefántot, természetes dolognak tartja a csontvázat, jó barátságban áll a szellemekkel, szóval – mint mondtam - egészen jól jártunk a porokkal, mint félelmetes dolgokkal!

Egy tál dödölle

A mostani hétvégére kacsát terveztem sütni, már friss, idei vörös káposztából készült, párolt káposztával. A terv eddig a legnagyobb rendben is volt, ám a megszokott krumplis garnírungok egyikéhez sem volt igazán kedvem.

A krumplipüré csapnivaló újkrumpliból, mivel az jóval nedvdúsabb a téli krumplinál, és ezért az ebből készült krumplipüré hígabb, ízetlenebb, nem az igazi!

A hagymás-tört krumplival is hasonló a helyzet, nem szólva arról az el nem hanyagolható mellékkörülményről, hogy kosztos-társam, lányom Sárka nem igazán van oda érte, végszükségben ugyan megeszi, de ha tehetné, egy életre felejtené el.

A tepsiben sült újkrumpliból, vagy fűszeres szteak-burgonyából meg már nekem van elegem, annyiszor sütöttem, az újkrumplihoz fűződő, olthatatlan vonzalmam miatt, hogy most lett belőle elegem, de teljesen!

Na, és akkor eszembe villant, hogy mi lenne, ha dödöllét csinálnék a kacsasülthöz? Természetesen dödölléből sem készíthetem a legismertebb verziót, mert az is dinsztelt hagymával készül, de egy kicsit megbolondítva, más fűszerezéssel finom lesz, már érzem is a számban, a várható ízeket!

A kacsát, most a legegyszerűbben, csak sóval és majorannával fűszereztem, szép barnára és jó puhára sült!

A dödölléhez megfőztem sós vízben a lehámozott, felkockázott krumplit, majd a főzőleve kisebb részével lepaszíroztam, fehér borssal és szerecsendióval fűszereztem, és még azon forrón, annyi liszttel kavartam össze, hogy még közepesen lágy masszává álljon össze.

A masszát a kacsa zsírjába mártogatott nagykanalakkal jókora galuska nagyságúra formáztam, és egy tepsiben szépen lerakosgattam. A tetejét is alaposan megkentem kacsazsírral, és ropogósra sütöttem.

Meg is kóstoltam, azon frissiben, még forrón és mondhatom, hogy éppen olyan lett az íze, mint amilyennek elképzeltem! A pecsenye-zsírban is érezhető majoránna, a szerecsendió és a fehérbors remek harmóniában, enyhén csípős utóízzel egyszerűen remek! Szívből ajánlom! 

Nem tagadhatom

Szégyenkezem (parányit), de nem tagadhatom, rásóztam az unokám fenekére, akár dramatizálhatnám tovább akképpen, hogy „ni csak, verem az unokámat”!

Az úgy történt, hogy az én Zitámnak gondjai vannak az esti elalvással. Délután, a legváratlanabb helyeken nyomja el az álom, vagy ha sikerül ágyba dugnom, elég egy-két percnyi hát-simogatós mese, és már úgy szuszog, hogy az szinte már horkolás! Arról is órákat lehetne mesélni, hogy a lakás legszűkebb réseibe bepréselődő, álmában, mázsás súlyúvá nehezedő gyereket hogyan lehet gyöngéden kivarázsolni a szunnyadó-helyéről, gyorsan pelenkát húzni rá, mert álmában még korántsem biztos az a bizonyos szobatisztaság, sírós-zokogós felébresztés nélkül, de ezt minden anya és nagyanya pontosan ismeri, kár is vesztegetni rá a szót!

Este azonban, a végtelenségig képes magát újra és újra felébreszteni a félszendergésből (mint Petőfit a Tisza), és ezzel engem is felver abból az áldott átmenetből, ami az ébrenlét és alvás között húzódik, elmosódó határvonal mentén.

A gyerekekkel alvók pontosan tudják, hogy az – esetünkben – kétszer kétméteres franciaágyon egykettőre kialakul az a terület-felosztás, amely szerint a felnőtt a fülcimpájával és a lábujjaival is csimpaszkodik az ágy egyik szélén, a számára fennmaradt alig húsz centin, míg az alig egy méteres apróság, vígan bitorolja az ágy fennmaradó, teljes territóriumát! Azt meg sem kell említeni, hogy a kétméretes paplanból az embernek mindössze egy kicsi csücsök marad, amivel jószerével a deréktáj fedhető be némiképpen, a többit sikerül a kis vasgyúrónak úgy maga alá és köré bugyolálni, hogy az már mozdíthatatlanná válik.

Ez így rendben is volt, de legalább megszokott mindaddig, amíg Zitám úgy nem döntött, hogy célirányos rúgásokkal, a maradó részt is elfoglalja!

Na, pont itt lett vége a türelmemnek, és amikor már sokadszor rúgott belém apró, ám erős lábacskáival, hirtelen rásóztam a pelenka-nadrágba burkolt fenekére! Rá bizony!

Ráadásul még azt is hozzáfűztem – erősen féltve az alattam és felettem alvók éjszakai nyugalmát - hogy: meg ne próbálj sírni Zitám, most már csitulj!

Mi sem természetesebb, mint hogy Zitám, tőlem egy kicsit elhúzódva halk, majd egyre hangosabb hüppögésbe fogott, hangolt a sírásra, de váratlanul elcsöndesedett, és mielőtt mélységes mélyen elaludt volna, csak annyit mondott: „Ez nem volt szép, Mandi”!

Teremtőm! Csak ne lenne annyira igaza a kis háromévesnek!

Minden pillanatban tanulhatunk tőlük!

Végezetül egy ébredés utáni összebújós kép: