A szürke pulcsi

Akik arra vetemednek, hogy nyomon követik írásaimat, már (bőven) tapasztalhatták, hogy időnként elhallgatok. Most aztán nyilvánosan is színt vallok: ilyesmire csakis akkor kerül sor, amikor éppen valami nehezen elviselhető történik a számomra fontos személyek körében. A jelenséget persze sorra-rendre kimagyarázom azzal, hogy fölös időmet, éppenséggel egy másik, kedves kedvtelésemnek szentelem, de az igazi ok, többnyire az, hogy éppen – roppant nehezen - emésztem a történteket, vagy azt, amit a történtek alapján elém vetít a fantáziám.

Most például azon töprengek, hogy – tegyük fel – a tanár gyerekedet a tanítványai jelölik egy kevéssé közismert, középiskolai portálon, az „Év tanára” díjra. Tegyük fel, a jelölést elfogadják, és idővel szavazás indul meg a jelölés kapcsán. Tegyük fel, hogy csodával határos módon, mert nem külhoni magyar, nem milliós ismeretségi körű celebritás, hanem „csak” egy hétköznapi tanár, mégis nyer! Megnyeri azt a két éjszakás wellness szolgáltatást, amit egyébként, a tanári fizetésből nem kockáztatna meg, s bár nem ez az első helyezettje a bakancslistájának, de – kétségtelen – nagy az öröm!

Mígnem aztán hirtelen, megfagy körülötte a levegő. A mintegy negyvenfős tanári karból akad három ember, aki gratulál neki. Az iskola vezetője, aki a jelöléskor még úgy kezelte a helyzetet, hogy ez jót fog tenni az iskola megítélésének, nincs a három fő között.

Majd egyik nap, egy egyébként köztudottan iszákos férfi osztályfőnök kolléga egyik tanulója lehetetlenül viselkedik, átsírja a napot, kirohan a tanítási óráról. A díjazott tanárnő jelzi a problémát az osztályfőnöknek, nem ad intőt, nem szalad megrovásért az igazgatóhoz, nem csinál cirkuszt, de a megszólított osztályfőnök mégis rondán leüvölti (a tanáriban, kollégák előtt), hogy foglalkozzon csak a saját osztályával, ezt a problémát majd ő kezeli és megoldja!

A tanári kar egységesen a férfi osztályfőnök mellett hallgat, míg egyetlen kolléganő kéri ki magának és a díjazott tanárnőnek egyaránt a hangnemet. Senki sem csatlakozik.

Aztán a következő napon, egy idősebb testnevelő kolléganővel tört ki a parasztgyalázat, a műfüves pálya körül. Az iskolában van ugyanis egy körülkerített, zárható, műfüves pálya, amit a sportolók, meg a délután bennmaradó napközisek használhatnak, de kötelező bezárni, használat után.

A sportolók éppen kifelé tartottak, amikor a díjazott tanárnő napközis csapata bement volna. A tanárnő kérte, hogy hagyják nyitva az ajtót, mindjárt szalad a kulcsért, hogy majd a végén bezárhassák az „őrzött objektumot”. Így is lett, de a díjazott tanárnő arra ért vissza, hogy három testnevelés szakos éppen a diákok előtt taglalja nagy hangon, hogy mennyire időszerű volt már a megfelelően kemény hang használata „ezzel”, akinek „végre jól megmondta valaki”!

A díjazott tanárnő csak annyit mondott, hogy igazatok van, mi mindig bezárjuk a pályát, mire érkezett a nagyhangú – hangsúlyozom, tanítványok előtt elhangzó – kioktatás, hogy ebből elég, te ne is szólj egy szót se, ne is beszélj a tesiseimmel, majd a diadalmas elvonulás!

Ja, azt ki is felejtettem, hogy – tegyük fel – a díjazott tanárnő, félnapos osztálykirándulásra vitte az osztályát, az Állatkertbe. Azért fél napra, mert a néhány SNI-s gyereke mellett, van egy gyógyszeres kezelés alatt álló, asperger szindrómás, és egy inzulinos, diabéteszes gyereke (a laktóz és egyéb érzékenyeken kívül), akik esetében a hosszasabb kirándulás komoly gondot jelent.

Valami miatt visszatelefonált ez a jelölt tanárnő a pedagógus asszisztensnek, hogy jönnek ebédre vissza az iskolába, amikor kiderült, hogy a gyerekeknek nincs ebéd, hiszen a tanárnő lemondott a hideg élelemről. Az iskolatitkár is kiabálva közölte a jelölt tanárnővel, hogy rosszul intézkedett!

A tanárnő a tízóraira gondolt, az iskolatitkár a meleg ebéd helyetti, hideg csomagra, mert úgy hitte, hogy egész napos lesz a kirándulás.

Fatális félreértésként könyvelném el az esetet, ha másnap, nem kap azért igazgatói számonkérést a jelölt tanárnő, mert nem ért vissza időben az iskolába a félnapos kirándulást követően és a napközis tanár, hiába várt a gyerekekre! Akkor mi van? Fél nap iskolai, meleg ebéddel? Egész nap, ebéd nélkül, feleslegesen várakozó napközis tanárral?

Mindenképpen kérdés azonban az, hogy egy iskolatitkár, honnan veszi a bátorságot arra, hogy telefonon kiabáljon egy tanárral, vagy bárki, bárkivel?

Ne is feszegessük azt a szintén teoretikus kérdést, hogy hogyan oldotta meg a jelölt tanárnő a saját zsebére utalva, hogy szeletelt kenyérrel, szalámival (mert az nem romlik meg a 30 fokos melegben), kilóméteres gyaloglással a gyerekek megetetését, mert megoldotta, hiába volt már nagyon sokadika, mikor rendszerint „vissza nem térítendő, anya-hitel” számos kiadás fedezete.

Tegyük fel, hogy mindez, pusztán csak bevezetése a rémálmomnak, amit persze a tárgyalás követ, és még ismeretlen, hogy mi is lesz a befejezés!

Mert tegyük fel, hogy másnap, egyszer csak hívatja az igazgató a jelölt tanárnőt, és négy rövid bekezdésbe foglalható ügyben rendezi vele a helyzetet.

A következőkben idézem azt az – elméletileg - megírt levelet, amit a jelölt tanárnő írt volna, ha rémálmaim valóra váltak volna:

„1.       Ne avatkozzak be más osztályok ügyeibe

Nem tettem mást, mint ami rendszeresen velem is előfordul, nevezetesen az én osztályommal kapcsolatban is intézkednek tanár kollégáim. Én ezt eddig természetesnek tartottam és minden alkalommal megköszöntem annak, aki kisegített és tájékoztatta az osztályom tagjait, vagy szaktanári munkámat helyettesítőként ellátva végezte el az én feladatomat. Csak a hétről egy példa, amikor osztálykiránduláson voltam, egy szakórámon matematika szakos tanár helyettesített. A gyerekek nem tudták pontosan megmondani, hogy hol tartanak a tananyagban (jelzem a füzetükből ez egyértelműen megállapítható lett volna), ezért egy magyar szakos tanár segítségét kérte, aki munkafüzetben kijelölt feladatot oldatott meg a gyerekekkel, és a gyerekek előtt, negatívan értékelte az én tanári munkámat (a feladat-megoldások ellenőrzését megelőzően). Korábban egy magyar szakos helyettesítő tanár kolléga átnézte a tanítványaim füzeteit, végig elemezte, hogy ő hányas érdemjegyet adott volna a teljesítményükre szemben az én értékelésemmel, és természetesen azt is a gyerekek előtt fejtette ki, hogy mennyire nem értékeli a tanári munkámat.

Én soha nem szidom egyetlen kollégámat sem a tanulók előtt, sőt arra sem nyitok lehetőséget, hogy ők kritizáljanak tanárokat, ezt mindig rövidre zárom.

Van olyan kollégám is, aki szinte naponta bejön az osztályomba, s miközben én ott vagyok és beszélek a gyerekekkel, elrendezi a tanulókat, hogy hova tegyék a táskájukat, mit pakoljanak el a padjukról, és nekem még eszembe sem jutott, hogy Nálad tegyek emiatt panaszt, úgy véltem, hogy ebben a tanári karban megszokott dolog, hogy ott segítjük ki egymást, ahol tudjuk (még ha ez például nekem, olykor meglehetősen kényelmetlen is).

Ha az az álláspontod, hogy mindenki a saját osztályával, tanítványaival foglalkozzon, és ne avatkozzon bele a másik tanár dolgaiba, akkor kérem, hogy a számomra is légy szíves biztosítsd a zavartalan tanítást, és osztályfőnöki munkát, és kérlek még arra is, hogy a tanulók előtti negatív vélemény-nyilvánítást más tanárok munkájáról szüntettesd be. Köszönöm.

2.         Rövidebb óra megtartása

Gondolom, hogy egy a napokban megtörtént, konkrét alkalom az alapja ennek az általános formában megfogalmazott állításnak, hogy én 10 perc alatt lezavarom az órát és utána lógnak a gyerekeim. Az adott napon az én órámat megelőzően testnevelés órája volt ennek az osztálynak, amelyen a tűző napon fociztak és iskola kört futottak a gyerekek. Ezt követően több gyereknek is fejfájása, hányingere volt az osztályteremben, amelyben szintén nagy volt a forróság. Ezért, nagyjából 30-35 perc alatt adtam le az aznapra tervezett tanagyagot, majd tényleg kivittem a gyerekeket az árnyékba, a szabad levegőre, mindez 6. órában volt, amikor már egyébként is nagyon fáradtak a gyerekek forróság, futás és nehezen szellőztethető tanterem nélkül is. Abból a gyakorlatomból, hogy figyeljek a gyerekek általános egészségi állapotára is, fáradtságukra, leterheltségükre, rosszulléteikre, nem szeretnék engedni. Szerintem ez éppúgy a pedagógiai munka része, mint a tananyag megismertetése.

3.         A saját egom a legfontosabb, az a célom, hogy szeressenek

Nem ez a célom! A célom az, hogy a gyerekek örömmel, kíváncsisággal, idővel felébredő tudásvággyal vegyenek részt az óráimon! Ennek – ha jól végzem el a munkámat – nem célja, hanem következménye az, hogy sokan megszeretnek. Persze mindig vannak, lesznek olyan tanítványaim is, akik nem szeretnek, de ez így természetes.

Te, nálam sokkal jobban ismered az iskola tanulóit, azt a környezetet, amely körülveszi őket, a körülményeiket, és hiszem, vallom, hogy a tananyag merev és szigorúan számonkérő leadásán túl az is a feladatom, hogy a már szinte reménytelen helyzetbe került gyerekekkel is – akár többszörös ismétléssel, például a verstanulási határidő többszörös kiterjesztésével – legalább addig jussak el, hogy olvasni tudjanak, ismerjenek néhány verset, legyen legalább egy könyv, amit elolvastak, és igen, ehhez én a szép szó, a türelem, a nevetés és a közös játék eszközeit veszem igénybe, nem a poroszos szigort.

Szívből remélem, hogy ez a szín éppen úgy elfér az iskola tanári palettáján, mint megannyi más szín és árnyalat, amelyek némelyikével nagyon nem értek egyet, de tudok róluk.

4.         Ne tegyem közzé a Facebookon a megbeszélésünk tartalmát

Attól tartok, hogy e mögött az a facebookos közelmúltbeli levélforgalom húzódhat meg, amely az év tanára jelölésem kapcsán következett be, ahol barátaim, volt tanítványaim és kollégáim is kommentálták a posztomat.

Aki valóban nyomon követi a facebookos aktivitásomat, és nem csak ezen a jelölésemen és az ehhez fűzött véleményeken háborog, az pontosan tudhatja, hogy soha, semmilyen iskolai eseményt, atrocitást, jó, vagy rossz véleményt nem jelenítek meg, nem írok meg, a kutyámról, a családomról szólnak a bejegyzéseim, és ezt így is szeretném folytatni!

Köszönöm, hogy soraimmal felkereshettelek!”

Azt a rémséges gondolatot, hogy – tegyük fel – az is felmerült ezen a beszélgetésen, miszerint tarthatatlan az a gyakorlata a jelölt tanárnőnek, hogy öleléssel, simogatással fogadja az amúgy ötödikes diákjait, ha azok éppen ezt igénylik, és ezt haladéktalanul szüntesse meg, mert ez, kimeríti a gyerek-molesztálás fogalmát, már meg sem említem! Ugyan valóban felmerült a múltban, az iskola történetében, hogy egy tanár, egy nyolcadikos lány-tanítvány simogatásával túlment a megengedett határon, de az, hogy a jelölt tanárnő hátára ugrott egy tanítványa, egy nevetős helyzetben, talán mégsem analógia! Vagy van olyan lélek, akinek a számára ez ugyanolyan? Van, akinek az anyáskodó gesztus, az anyai dédelgetés, amire a gyerekeknek igénye lenne, egyenértékű a gyermekmolesztálással? Ezek szerint van!

Nekem, meg már nincs is mit mondanom!

Hacsak azt nem, hogy: „Kedves Tanár, vagy Tanárnő! Ha véletlenül, egy elvetemült diákod jelölne az év tanárának, eszedbe ne jusson kitölteni azt a kérdőívet, amit megküldenek neked! Ha fontos a munkaköröd, akkor ne vegyél részt a sorsoláson, és lapíts, és csak legfeljebb titokban legyél emberséges a tanítványaiddal, mert különben molesztáló hírébe keveredsz!

Azt hittem még alig egy perce, hogy itt a vége, semmi mondandóm sem lehet. De ez – persze – nem így van!

Pedagógus napra, a nyolcadik osztály nyomtatott egy pólót a jelölt tanárnőnek, „hol van már egy izlandi pasi” felirattal. A felirat története a következő: a gyerekek nézik a foci VB-t, meg más sportműsorokat is. A tanárnő soha! Kivéve az idei évet, amikor éppen egy olyan meccsbe nézett bele a jelölt tanárnő, amelyben az izlandi válogatott játszott, bárkivel. A másnapi óraindítás témája volt, hogy mi történt az előző napon a VB-n. A tanárnő megemlítette, hogy noha churchilli elveket vall a sportokat illetően, de az izlandi válogatott focistái, igazán megnyerőek, vonzóak voltak! Az osztály tudta, hogy a jelölt tanárnő nem férjezett, sőt egyedülálló, és ezért kapta ezt a szellemes pólót ajándékba. (Hagyjuk, hogy a másik tanár, aki szintén kapott egy pólót, büszkén – és főleg össztanári elmarasztalás nélkül -  viselheti a „B…d ki Dávid” feliratot, de ez kit érdekel! Megjegyzem, hogy nekem ez is a meghitt tanár-diák kapcsolat jele! Egyszer majd a „csúnya szavak kulturált használata, avagy a tanár is ember” címmel sem lenne hiábavaló stúdiumot indítani!)

Na, egy szó mint száz, örömmel tölt el, hogy az igazgatóban maradt bőséggel emberség, mert azzal zárta ezt az újabb (mai) fejezetet, hogy nyugi, majd ez is elül, meg az is, hogy ez sokkal „emberségesebb”, mint az előző iskolában történtek, ahol össztanári létszám előtt, egy nyugdíjba vonuló (neki már minden mindegy) kolléga kezdeményezésére szedték ízekre a jelölt tanárnőt, a „túlzott gyerek-imádata” miatt, több alkalommal, esetenként több órán keresztül. Onnan el is üldözték, ha tetszik. Én így éltem át.

Én, egészen biztosan nem azokra a tanáraimra emlékezem vissza, akik a puszta tananyag leadására korlátozták oktatói tevékenységüket. Ha igen, legfeljebb elrettentő példaként, hogy miért maradt ki az életemből a földrajz, vagy a fizika. Ellenben életre szóló példaadómként emlékszem Vilire, aki talán egy leckével járt előttünk az orosz nyelvben, de az Amfiteátrumban tartott magnós óráinak emléke, ahol az „ötök” valamelyikének zenéjét játszotta le orosz óra helyett, örökre megmarad! Zalatoj vek ruszkoj kulturi!

A fenébe is, egészen messze elkalandoztam attól, hogy hova vezet az a szemlélet, aminek eredményeként, a jelölt tanárnő most azt mérlegeli – tegyük fel – hogy vállaljon-e egész napos munkát annál a szórakozó-helynél, ahol hétvégente – jövedelem-kiegészítésképpen – már évek óta pultozik, vagy békéljen meg a recepciós, telefonkezelő feladatkörrel, akárhol bárhol, egy multinál? Hova vezet ez?