Az év tanára, avagy az élet, a szürke pulcsi után

Nem is olyan régen írtam arról, hogy milyen fogadtatásban volt része közvetlen szakmai környezete részéről, az év tanára díj egyik nyertesének, és hogyan kapcsolódott ez a szürke pulcsihoz?

Nos, úgy, hogy az év tanárának az anyja hirtelen nem tudott se írni, se olvasni, se más kedvenc időtöltéseiben nyugalmat találni, ezért a lehető leginkább mechanikus elfoglaltságot választva, egy hét alatt megkötött egy szürke pulcsit.

Szomorúan tudatom, hogy a pulcsihoz most egy mellény készül, az elejének kész az egyik fele és éppen a másik felének a közepén járok, de most már ez a tevékenység sem alkalmas arra, hogy a gondolataimat elterelje arról a folyamatról, ahogy teljes összefogással, csak ritka és pusztán összemosolygásra szorítkozó támogatás mellett hogyan éri el egy közösség, hogy – kimondom – egy rátermett, elkötelezett, igaz tanár komolyan latolgassa a pálya elhagyásának gondolatát.

Az hagyján, hogy az intézményvezető egy rövid kiosztásban, négyszemközt közölte a nyertes tanárnővel azokat a viselkedési normákat, amiket kötelező követnie, nem ölelheti meg a karjába rohanó tanítványait, nem engedheti meg ezt, nem támogathatja azt, és így tovább, ám végül azzal zárta a szentenciát, hogy egyébként ez az ügy is el fog csitulni, legyen a nyertes tanárnő türelemmel.

Ez lefordítva annyit jelent, hogy semmilyen formában nem áll a nyertes tanárnő oldalára, nem lép fel sem védelmező, sem támogató szerepben, hanem hagyja a folyamatokat, ahogy vannak, csörgedezzenek, azt’ majd csak elülnek!

Ennek a szellemiségnek megfelelően aztán bátran kiabál a nyertes tanárnővel férfi és női tanár, gyerekek és más tanárok előtt, bátran intézkednek a háta mögött, de bizonyos szempontból, a mai, immár tanítás- és adminisztráció-mentes munkanapjukon a tanári kar egyik tagja, történetesen a gyermekvédelmi felelős, magához szólította a nyertes tanárnőt.

Az egész tanári kar nevében vállalta fel – állítása szerint – hogy most aztán elmondja a tanárok egységes véleményét, a következők mentén:

·         ez az év tanára díj, egy vicc,

·         szégyen az egész tanári karra, ezért is nem jelentették meg az iskola honlapján,

·         az a baj, hogy a nyertes tanárnő komolyan veszi a díját, pedig nem jó tanár,

·         ne meséljen a gyerekeknek a saját életéről,

·         a nyertes tanárnő személyisége megosztja a tanári kart.

Na, itt álljunk meg egy szóra! Mi van? Az egész tanári kar nevében szólalt fel a gyermekvédelmis, ami azt jelenti, hogy a tanári kar véleménye egységes, vagy a nyertes tanárnő megosztja a tanári kart és akkor a gyermekvédelmi felelős mindössze a tanári kar egy részét képviseli? Ki hatalmazta fel erre? Mert, hogy nem járhat el, mint a munkáltatói jogok gyakorlója, akinek feladatkörébe tartozik a nyertes tanárnő munkavégzésének értékelése is, az nyilvánvaló, hiszen nem ő sem az igazgató, sem a helyettesek egyike.

Egyáltalán tanári végzettsége van? Vagy tanítói? Mert oktatási feladatokat nem lát el, legfeljebb néhanapján helyettesít, de ha elakad, (már rendszerint az óra legelején, annál a kérdésnél, hogy hol tartanak a tananyaggal) azonnal szaktanárt hív maga mellé, segítséget kérve. Ez egyben briliáns alkalom arra is, hogy a szaktanárral összenézve tegyenek egy-két becsmérlő kijelentést a helyettesített tanár munkájának minőségéről a tanítványok előtt, akik persze ezt széltében-hosszában elpletykálják, de ez a „tanári” magatartás-forma nem szúr szemet az iskolavezetés ezt minden figyelmeztetés nélkül eltűri, ez nem szégyen az egész tanári karra, igaz ez sem kerül ki az iskola honlapjára.

Szóval tanár-e egyáltalán? Rendelkezik-e azzal a képzettséggel, végzettséggel, ismerettel, (mert gyakorlattal úgy tűnik nem rendelkezik), amelyek alapján hitelesen értékelheti egy szaktanár teljesítményét?

Az objektív értékelést, az előnyök és hátrányok arányos mérlegelését már számon sem kérem, mert a reális értékelési szándék halvány gyanújának árnyéka sem vetülhet e kolléga eljárására!

Kedves Versenyszervezők! Kedves Egyetemi Tanárok! Kedves Szavazók! Vegyétek kérlek tudomásul, hogy az egész szervezői munkátok, előzetes értékelésetek, amivel a jelöltek közül, szakmai szempontok alapján kiválasztottátok azokat, akikre végül szavazni lehetett, a szakmai önéletrajzok, a szakmai kérdőívek, azok versenyeztetése és értékelés, mind-mind nem számítanak semmit, csak mórikáltátok magatokat, fölöslegesen, mert ez, az egész, csak egy vicc! Sőt, egyes iskolák számára már-már szégyen!

Szinte feleslegesnek tarthatnám annak kifejtését, hogy a tanár, saját életéből, gyerekkorából hozott példák, azok a történetek, amelyek arról szólnak, hogy a tanár is ember, ő is volt gyerek, ő sem volt és soha nem is lesz hiba nélkül való, mert mi emberek, eképpen vagyunk összegyúrva, de mindig törekedni kell a jobbra, a szebbre, egészen biztosan több segítséget jelentenek a tanítványoknak, mint egy jól felépített példamondat a munkafüzetben. Főleg kiskamaszoknak, főleg nem túl jó helyzetben lévő gyerekeknek, főleg bizonytalanoknak, főleg értékválságok között hányódó fiataloknak, főleg mindenkinek!

Miért?

Mert bizalmi hidat épít a magányos gyerek és egy felnőtt között, ami az alapja lehet (és az elmúlt évben erre volt is példa) annak, hogy a gyerek ne kövessen el végzetes baklövést, ostobaságot, fékezni lehet a durvaságot, az erőszakosságot, az együttműködés alapján lehet folytatni a puszta tanítás, tudás-átadás keretein messze túlnyúló, nevelői munkát.

Ja, hogy a slussz-poént el ne felejtsem, végső aduként a gyermekvédelmis előhozakodott azzal, hogy találkozott a nyertes tanárnő előző munkáltatójánál dolgozó tanárokkal, akik körbe röhögték a gyermekvédelmist, hogy na, nehogy má’ a nyertes tanárnő legyen az év tanára!

Ehhez annyi a hozzáfűzni valóm, hogy a régi tanári karból jóval többen gratuláltak a nyertes tanárnőnek, mint ahányan a jelenlegi kollégái közül. Egyébként meg nagyon könnyű találni olyan volt kollégát, aki nem fukarkodik a másik leszólásával, ha csak egy parányi inspirációt kap erre, mint azt jól tudjuk.

A nyertes tanárnő természetesen erről a megbeszélésről is referált az iskolavezetésnek, a reakció mindössze ennyi volt: na, ne sokkolj már, mindenki tudja, hogy milyen a gyermekvédelmis stílusa, engedd már végre ezt a problémát!

Hogy miért referált? Van ebben egy kis emberi csíny is, mert ha az iskolavezetés nem sajnált annyi időt szentelni a hozzá beszaladgáló más kollégák véleményének végig hallgatására, hogy abból össze tudja állítani azt a nyertes tanárnő, jövőbeni viselkedésére javalt, iránymutató listát, amiről már korábban beszámoltam, akkor elvárható, hogy a „másik fél” is elmondhassa a maga benyomásait, tapasztalatait.

Vagy mégse?

Jól értem, hogy ez a mondat azt jelenti, hogy mindenki tudja, hogy a gyermekvédelmis stílusa nem elfogadható, de már megszokták, és szokja meg más is? Jól értem, hogy ebben megbújik a hallgatólagos elfogadás, amihez ha a nyertes tanárnő nem igazodik, akkor magára vessen? Ez az ő baja, mert miért nem „engedi már végre el a problémát” (vagyis hunyászkodjék meg, és ne tegyen említést történjék bármi)?

Nem így válik megengedetté, támogatottá az, ami nem is az?

Vagy nem így alakul ki a kettős, vagy többes mérce, ahol az egyiknek kevesebb dolog megengedett, mint az egyikebbnek? Az egyiket mindenért pellengérre állítjuk, de legalábbis szó nélkül eltűrjük, némaságunkkal támogatjuk, hogy bárki más így járjon el, kirekesztjük, nem fogadjuk a köszönését, míg az egyikebbnek meg elnézzük az elfogadhatatlant, mígnem aztán közismert, rossz szokásaként könyveljük el azt?

Pillanatnyilag sovány vigasz, hogy szinte azonnal el tudna helyezkedni a nyertes tanárnő bárhol, kiemelkedő színvonalú iskola, a nyertes tanárnő szakmai elveit teljesen, sőt szinte túlzó módon kihangsúlyozó bemutatkozása után az augusztusra ígért döntését alig 4 óra alatt meghozta, és ősztől várja tanításra.

Sajnos mindez most nem képes enyhíteni a végtelen csalódottságot.

Bízom az idő múlásában, hiszen az már annyi mindent meggyógyított, és csak kötöm tovább a szürke mellényt.