Nem tagadhatom

Szégyenkezem (parányit), de nem tagadhatom, rásóztam az unokám fenekére, akár dramatizálhatnám tovább akképpen, hogy „ni csak, verem az unokámat”!

Az úgy történt, hogy az én Zitámnak gondjai vannak az esti elalvással. Délután, a legváratlanabb helyeken nyomja el az álom, vagy ha sikerül ágyba dugnom, elég egy-két percnyi hát-simogatós mese, és már úgy szuszog, hogy az szinte már horkolás! Arról is órákat lehetne mesélni, hogy a lakás legszűkebb réseibe bepréselődő, álmában, mázsás súlyúvá nehezedő gyereket hogyan lehet gyöngéden kivarázsolni a szunnyadó-helyéről, gyorsan pelenkát húzni rá, mert álmában még korántsem biztos az a bizonyos szobatisztaság, sírós-zokogós felébresztés nélkül, de ezt minden anya és nagyanya pontosan ismeri, kár is vesztegetni rá a szót!

Este azonban, a végtelenségig képes magát újra és újra felébreszteni a félszendergésből (mint Petőfit a Tisza), és ezzel engem is felver abból az áldott átmenetből, ami az ébrenlét és alvás között húzódik, elmosódó határvonal mentén.

A gyerekekkel alvók pontosan tudják, hogy az – esetünkben – kétszer kétméteres franciaágyon egykettőre kialakul az a terület-felosztás, amely szerint a felnőtt a fülcimpájával és a lábujjaival is csimpaszkodik az ágy egyik szélén, a számára fennmaradt alig húsz centin, míg az alig egy méteres apróság, vígan bitorolja az ágy fennmaradó, teljes territóriumát! Azt meg sem kell említeni, hogy a kétméretes paplanból az embernek mindössze egy kicsi csücsök marad, amivel jószerével a deréktáj fedhető be némiképpen, a többit sikerül a kis vasgyúrónak úgy maga alá és köré bugyolálni, hogy az már mozdíthatatlanná válik.

Ez így rendben is volt, de legalább megszokott mindaddig, amíg Zitám úgy nem döntött, hogy célirányos rúgásokkal, a maradó részt is elfoglalja!

Na, pont itt lett vége a türelmemnek, és amikor már sokadszor rúgott belém apró, ám erős lábacskáival, hirtelen rásóztam a pelenka-nadrágba burkolt fenekére! Rá bizony!

Ráadásul még azt is hozzáfűztem – erősen féltve az alattam és felettem alvók éjszakai nyugalmát - hogy: meg ne próbálj sírni Zitám, most már csitulj!

Mi sem természetesebb, mint hogy Zitám, tőlem egy kicsit elhúzódva halk, majd egyre hangosabb hüppögésbe fogott, hangolt a sírásra, de váratlanul elcsöndesedett, és mielőtt mélységes mélyen elaludt volna, csak annyit mondott: „Ez nem volt szép, Mandi”!

Teremtőm! Csak ne lenne annyira igaza a kis háromévesnek!

Minden pillanatban tanulhatunk tőlük!

Végezetül egy ébredés utáni összebújós kép: