Könyvtári könyvek II.

Mint tudjuk, most már talán közel egy évtizede könyvtári tag vagyok. Pontosabban nem én, hanem mindenkori meghatalmazott könyvtári nagykövetem, Sárka lányom, mert előbb-utóbb mindenhol elérjük, hogy a kötelező, talán 6 kötetnyi felső limiten messze túl, jóval több könyvet hozzunk el egy-egy alkalommal, és a teher-cipelő képességem némiképp megcsappant az idők során, Sárka meg hozza-viszi – némi zsörtölődéssel és fájó izmokkal – meg az autóval az erre rendelt, hosszúfülű szatyrot. (Ezek az alkalmak úgy legfeljebb kéthetenként ismétlődnek, mert olvasni soha nem lehet eleget!)

Meg valljuk be, már jó ideje én sem feltétlenül az Isteni színjátékot, vagy filozófusok alapműveit keresem, hanem – amint mondani szoktuk – azokat a búfelejtő, a figyelmet könnyen lekötő, agymosó meséket, amelyekkel oly megnyugtató, pihentető elfelejtkezni mindarról, amitől az ember elalvás után közvetlenül, vagy hajnali pillanatokban, lórúgás-élménnyel, totál éberen és némi hideg verítékkel a hátán penderül ki az ágyából, álmából.

Réges-régen letettem arról is, hogy a legújabb könyv-slágereket, vagy a legtöbbet felemlített újdonságokat feltétlenül megszerezzem (mint tettük hajdanán), hiszen amit el kell olvasnom, az előbb-utóbb, valahogyan, úgyis a kezembe kerül!

Már egy másik alkalommal megírtam, hogy mennyire bosszantanak, sőt bőszítenek azok a könyvtár-társaim, akik színes szövegkiemelővel jelölik a lapszámon, hogy éppen hol tartanak, szamárfüleznek, azonos okból, leeszik, leisszák a könyveket, meg az aláhúzogatók, a nagy javítók, nyelvtani és egyéb hibák bekarikázói, és meg sorolhatnám. Most, például azt a bekezdést találtam ceruzával aláhúzva: hogy „A bűn szubjektív dolog. Némelyikünk számára nem a nagy parancsolatok megszegését jelenti, hanem olyan kis tapintatlanságokat, amelyek szüntelenül kísértenek bennünket.”

Túl azon, hogy rögvest feszengeni kezdtem, mert egy-két múltbeli, elfelejteni tervezett tapintatlanságom gyomorfacsaró érzése azonmód működésbe lépett, nem is maga a vétkem jutott eszembe, hanem csak az érzet öntött el, és ezt nem szeretem, az is foglalkoztat, hogy vajon ki és miért húzkodja alá, a neki fontos gondolatokat?

Nevelné a következő olvasót?

Vagy ha ismét kivenné, és emlékezne – netán – hogy na, ebben a könyvben is volt legalább egy gondolat, ami magával ragadott, akkor azonnal és tévedhetetlenül meglelje?

Nem sanszos!

Miért nem írja le inkább egy noteszkébe, és gyűjtögeti magának, felidézésre, tovább gondolásra vagy másokkal megosztásra, ha egyszer annyira fontosnak találta, hogy plajbászt, sokszor tollat ragadjon és megjelölje?

Sose fogom se kitalálni, se megérteni!

Néhány hónapja elkezdtem gyűjtögetni a könyvtári könyvekben bennfelejtett, az előző olvasó-társaimnak könyvjelzőként szolgálatot tevő mindenféléket, azzal a titkos szándékkal, hogy talán majd egyszer ezekből kikerekedik egy történet, de most, hogy éppen nyári, könyvtári szünet van, éppen kerek három hétig, elővettem az itthoni könyvek közül egy régen olvasott kedvencet, és abban felleltem egy saját „könyvjelzőt”.

Takarítást vállalok! Ez áll a hajdani postaládánkba bedobott, kis, nyomtatott cetlin, de nem is ez a lényeg, meg az azonmód felgomolygó gondolatok, hogy vajon éppen nem volt takarító segítségem, vagy éppen elégedetlen voltam vele, mikor is lehetett, alighanem a Hunor-utcai korszakunkban, a 160 négyzetméterrel, hanem sokkal jobban megkapott a ráírt megjegyzésem: „Sárgi kelcs 07,30”.

Na, ez már az időszakot is behatárolja, mert akkoriban keletkezhetett, amikor Sári lányom még nem nyerte el végső becenevét, még nem Sárka névre hallgatott, hanem az időtájt, amikor Zalán beszélni tanult, és próbálgatta a neveinket így-úgy kimondani (Ellágyult pillanatokban ugyanezért máig is Vózsi-nak tituláljuk Zsófi lányomat.) De édes volt (most is az, csak másképpen), sajna már Zita unokám is lassan túlnő ezen a korszakán!

A „kelcs”, meg a szokásos játszódásaink egyike, és a „kelteni, ébreszteni szükséges”

Máig is előfordul, hogy Sárka kelcset rendel tőlem, ha esélyes az elalvása.

Na, íme, a fellelt könyvjelzőkből egy kis gyűjtemény!

Vajon ki utazhatott a 10 kilométeres, Hév kiegészítő jeggyel, aki azt a pár percet is könyvvel a kezében töltötte, amennyit egy ilyen távolság megtétele – akár Hévvel is – kitehet?

Kinek hiányzik a könyveléséből, ez a kivehetetlenül apró betűkkel írt nyugta, vagy esetleg egy hivatalos elszámolás immár örökre hiányzó bizonylata lett volna?

Kinek a gyereke-unokája számára vásárolták ezt a mászójegyet, és ki az, aki a gyereket felügyelte, hogyan volt képes olvasni, amikor az a gyerek éppen a falat mászta, amikor én például egészen biztosan elpusztultam volna a féltéstől-félelemtől? Irigy vagyok a nyugalmára!

A két olvasójegyhez – eddig – nem tudok mit hozzáfűzni, de lehet, hogy idővel, akár azok is sodornak majd valamit magukkal. Ki tudhatná?

Színe és fonákja

Még éppen csak befejeztem (helyesen: abbahagytam az előző gondolataim leírását, mert befejezés, na, az aztán nincs, ahányszor újra gondolom, átolvasom, bővíteném, szűkíteném, kiegészíteném és egyszerűsíteném, amit előzőleg leírtam, úgyhogy rájöttem, az a legjobb, ha úgy hagyom, amint van), máris, egy párhuzamos, vagy talán éppen elágazó élmény kerített a markába!

Az az emlék, hogy mennyire, de mennyire imádtam azt az időszakot, amelyet – hanyagul – úgy nevezek, úrinő koromban.

Igen, voltam úrinő – jelentsen bármit is – amikor megvehettem, amire vágytam, elérhettem, amit akartam, élhettem, ahogy szerettem volna, még, ha rövid ideig is tartott! Pontosan akkor kezdődött, amikor elváltam, és megszűnt a korábbi kapcsolat-rendszer, mindent lerabló kényszere, és még volt – jól fizető – munkám.

Nem kellett olyasfajta döntéseket meghozni, hogy mi célszerűbb, (vagy inkább: mire futja) megkeresni az alig száz forintos lisztet valahol és abból meggyúrni a mindennapi kenyerünket, vagy inkább venni néhány jól-rosszul megsütött zsömlét, és még sorolhatnám, de minek!

A hiányzó, kerti-virág csokrokról és az azokat árulgató nénikékről kanyarogtak el a gondolataim ahhoz az időszakhoz, amikor a heti-napi virág-szükségletemet, Kata-virág boltjából vett csoda-csokrokkal gyógyítgattam.

Bizony, akkoriban hetente zarándokoltam el a Bécsi út és Pacsirtamező utca kereszteződésének, az Árpád Gimnázium és az Óbudai Amphiteatrum feletti, földszinti épületében lévő virágboltba, Bevíz Kata, hajdani árpádos diák virágboltjába, és köttettem a válogatott virágokból álló, meseszép csokrokat.

A tenyérnyi kis bolt javát a virágok foglalták el. Ha egy vevő bement, akkor kettőnek ki kellett jönnie, jobbára a keskeny járdán várakozott, aki vásárolni szeretett volna. A plafonról hatalmas kalicka csöngött, fűzfából fonva, fehérre festve, és egy igencsak jóllakott, békés és boldog gerlepár lakott benne, burukkolások, tollaszkodásuk megédesítette a várakozás perceit.

Kata nem volt különösebben barátságos, vagy mosolygós ember, sőt, mondhatnám, hogy szinte arisztokratikusan távolság-tartó személyiség volt, bár idővel megkedvelt engem és a családomat is, főleg Zsófi lányomat, és sokat nyomott a latban az a tény is, hogy Katát, Szluha Vili, hajdani, közös tanárunk jóvoltából ismertem meg. (Szép emlékét márványtábla őrzi a közeli, Pacsirtamező utcai lakóháza falán.)

Kata helyet adott keramikusoknak, akik mesés kaspókat, bödönöket állítottak ki a parányi boltban, meg kőfaragóknak, akik kisebb kerti szobrocskákat helyezhettek el a virágok között. Így került hozzánk Lucy, a kőből faragott, térdeplő leányka, aki a vállán hurcolt kis edénykében némi pozsgás növény elhelyezésére adott lehetőséget, ma Sárka „birtokán” nő benne a kövirózsa.

De így vált lakásunk díszévé évente, jónéhány különleges dísztök, díszkukorica, Katától vásároltuk meg minden évben azt a hatalmas fagyöngy-csokrot, vagy inkább ágat, gömböt, amelyet a bejárati ajtónk fölé lógattunk karácsony tájékán.

Micsoda pazar élvezet volt a heti csokromhoz kiválogatni azt a három-négyféle virágot, amit aztán Kata, majd később roppant tehetséges tanítványai (nem túl sokan) kötöttek, mindenféle zölddal, ággal, bogyóval, kiegészítővel kerek csokorba! Nem kértem papír-körítést, se celofánt, se semmi fölösleges cafrangot, és az utolsó pillanatig élveztem még az idővel elnyíló, hervadó csokor maradványinak újra-kötözgetését, felhasználását is.

Már jó ideje annak, hogy nem vásároltam náluk, de ha arra visz az utunk, el nem mulasztanám, hogy lelassítva, ne nézzek emlékező szemmel, hálásan a boltra!

Hová tűntek azok a csokrok

A gyerekkorom évei, de további életem legnagyobb része is, bizonyos virágcsokrok évenkénti, visszatérő reményében, megszerzésében, élvezetében, majd a következők utáni vágyakozásban teltek. Ez a ritmus, sajnos úgy tűnik, végérvényesen elenyészett.

Kezdjük rögtön a tél végétől egészen a nőnapi köszöntésig terjedő hóvirág szezonnal. Amióta a hóvirág is beverekedte magát a védett növények egyre bővülő csoportjába, teljesen eltűntek az apró, félmaroknyi hóvirágcsokrok, amelyeket többnyire borostyánlevelekkel körbe véve árult boldog és boldogtalan, mindenfelé.

Ha hinni lehet a sajtónak (bár tudjuk, nem lehet), már az is büntetendő, ha a saját kertedből szedsz néhány szálat egy apró, keskeny-szájú, filigrán vázácskába.

Pedig – úgy tudom - minden hagymás növénynek csak a hasznára válik, ha a virágot időben kitörik, és nem hagyják, hogy a hagymák magok növelésére használják el az energiájukat, mert ez a hagyma halála, míg ha a virágok nem fejlődnek terméssé, akkor úgy gondoskodik a növény a faj fenntartásáról és elszaporításáról, hogy sarj-hagymákat növeszt, és ezzel többszörözi meg az egyedszámot. De már évtizedek óta nincs így, hisz tiltott a virágszedés, és sok időnek kell még eltelni ahhoz, hogy kiderüljön, mi lett volna a helyes megoldás!

Ne is ejtsünk szót a kökörcsinről, aminek lila virágait a hó alól kotorgattuk elő a Mátyás-hegy tetején, és fagyott ujjainkkal szorongattuk egészen hazáig! Már a gyerekeimnek sem jutott ebből az élményből.

Aztán jött az ibolya, szerencsére ez a kivételes túlélők közé tartozik, kertekben, kerítések mentén, napos domboldalakon máig is szabadon fellelhető és élvezhető a szépsége, az illata, a törékeny varázsa addig a pár napig, amit egy vázácskában kibír.

A téltemető tőzike, a korai kankalin, aminek csokrait szorgos nénikék árulták a buszmegállók mentén, később a Metró-megállók környékén, már mind csak emlékek.

Ha jól rémlik, ezt követte a jácint-nárcisz időszak, amikor a szimpla virágú, kerti jácint csokrokat árulták piac- és város-szerte, nem ezeket a növényházban termesztett, dupla-tripla virágú csodákat, amiket manapság cserepesen vásárolhatunk, hanem azokat, az áganként két-három virágot növesztő, ám végtelenül illatos kis kerti változatot, szoros csokorba kötve.

Úgy rémlik, ilyentájt nyílt a fürtösfejű gyöngyike, vagy kígyószisz, amit a Schmidt kastély környéki, Kálvária-dombra jártam csokorba szedni, néhány elkésett, lila ibolya mellett.

Nagyim kedvence volt a gyöngyvirág nefelejccsel. A szezonjában, csokorszámra vásárolta (pedig amúgy roppant takarékos volt, és kétszer is meggondolta, hogy ilyes butaságokra kiad-e akár egy forintot is), az egész lakást átjárta a gyöngyvirág illata.

Azt figyeltem meg, hogy mintha egy évtizede már nem is egyidőben nyílnának a gyöngyvirág, meg a kék-nefelejcs, mintha a nefelejcs már bőven elvirágozna, mire a gyöngyvirág megjelenik.

Majd jöttek a nőszirmok, vagy íriszek, amelyeket csak bimbós állapotban volt érdemes csokorba szedni, és vigyázni kellett, hogy időben törjük le a már elvirágzott fejeket, mert azok bizony, soha ki nem mosható, lila foltot ejtettek a váza alatti terítőn.

A pünkösdi rózsa, a maga fenséges, bíborvörös, hatalmas virágaival, maga volt a csoda! Idén csak rózsaszín és fehér változatokkal találkoztam.

És akkor, jött az ismételhetetlen gazdagság, rózsa, minden mennyiségben, de körömvirág és kerti szegfű, verbéna és szarkaláb, dísz-csorba és korai liliom, viola és csillagfürt, török szegfű és digitálisz, margaréták és kokárda-virágok, napsárga cickafark és lila gömbfejű díszhagyma, mesés öregasszonykák, nénikék üldögéltek úton, útfélen és potom áron árulgatták a maguk kötötte vegyes-virágú csokrokat, és közben az egész életüket is elmesélték, ha úgy hozta a kedvük.

Ilyenkor már megjelentek az egynyári őszirózsa csokrai, a rózsaszíntől mélyliláig terjedő színességükben, a nagy- vagy kis-fejű dáliák, a maguk káprázatos színeivel, aztán a kertekben növelt krizantémok, de mostanában, csak az üvegházakban termesztett virágokkal találkozom.

Lehet, hogy „rossz” helyeken mozgok, de bizony sem az Óbudai piac környékén, sem a szombatonkénti, Vörösvári-úti piacon nem lelem ezeknek a hajdani csokroknak még csak a nyomát sem! Meg – sajnos – az anyókákat sem.

Vagy a kertek szűntek meg, vagy nincs, aki gondozza a virágokat, vagy már mindenhol társasházak épültek-épülnek a hajdani virágoskertek, hűlt helyén, a kötelező (ám hamar kipusztuló) tuja sövényekkel, virágok nélkül.

Nincs semmi bajom a virágbolti csokrokkal, a mindenféle áruház-láncokban kampányszerűen megjelenő bokrétákkal, de hiányoznak és egyre jobban, ezek a hajdani csokrok!

Nyugtassatok meg, hogy legalább Ráckevén, ott Református Templom melletti, meredek feljáró mentén, ahol ki lehet jutni a piac forgatagából a Fő utca még nagyobb, immár autós-biciklis-motoros forgalmába, legalább ott, még üldögélnek azok az asszonyok, akik jóízű tere-fere közben árulják kertjük virágait!