A Zsolnay-kód

Most tettem le Tolvaly Ferenc, A Zsolnay-kód című könyvét. Zsófi lányom egyik karácsonyi ajándéka volt. Családunk több ponton kapcsolódott Pécs városához, és különösen a Zsolnay Porcelángyárhoz.

Ezeket 2015 júniusában írtam, és tettem közzé a blogomon.

Dédapám, ifjabb Hübner Rudolf, Silbernagel Elíz férje, 9 gyerek apja, festőművész ambíciókkal megáldott ember volt. Így aztán ipariskola rajztanár lett belőle. Nem maradt utána egyetlen festmény sem, csak néhány fényképfelvétel a képeiről.

A pécsi Zsolnay Porcelángyárban tervező volt, és a porcelánfestők tanára. Korán, 45 évesen halt meg, 16 év házasság után.

Azon kívül, hogy szép, álmodozó szemű művészember volt bohém frizurával, sok emléket nem hagyott a még élő családtagjaimra, unokái (Édesanyám és húga) soha nem láthatták, gyerekei sem meséltek róla túl sokat.

Fiatalon:

 

Ő volt – eddig – az utolsó a családban, aki a tehetségéből élhetett meg. A családnak ezt az ágát a zenei és a képzőművészeti tehetség jellemzi. Hol itt, hol ott bukkant fel az adottság, amit szisztematikusan elfojtottak a szülők. A Nagyapám, legifjabb Hübner Rudolf, tehetségesen hegedült (őrizzük, az elemi részeire szétesett hegedűjét), de természetesen nem mehetett zenei pályára, ipariskolát kellet végeznie. Édesanyám, Hübner Rudolf unokája, szintén tehetséges zenész volt, a zongoratanárnője könyörgött a szüleinek, hogy tanuljon tovább, de az édesapja, a zenei pályáról letiltott hegedűs, nem engedte, az ő lánya nem választhatta a zenészek erkölcstelen életét, engem nem engedtek a Képzőművészeti Gimnáziumba, mert tisztességes szakmát kell tanulni, amiből meg lehet élni. Ez a két diplomámmal többnyire sikerült is, de nem mindig.

Talán a következő generációknak megadatik, hogy éljenek az adottságaikkal. Talán Dórink, a húgom roppant tehetségesen rajzoló, festő lánya, vagy Zalán unokám, akinek a rajzát rajzversenyre küldik, ki tudja!

Dédapám még báróként tartotta számon magát (bár Nagyapám, sőt Anyuék generációja is észben tartotta ezt a származást). Egyszer, dédapám valamelyik nagybácsikájának parte-céduláján, ahol a gyászolók igen részletes felsorolása szerepelt (persze németül), nyomon tudtam követni, majd a Gothai Almanach-ban le is ellenőriztük, hogy igaz-e a bárói származás, akkor igaznak tűnt, de ha agyon csapnának, akkor se tudnám megismételni ezt a nyomozást.

Dédapámtól nem maradt tárgyi emlék, csak a Nagynéném lakásán, az ebédlő falán van két hatalmas (talán 60 cm átmérőjű) porcelántál, életképekkel (városkák, falvak), a legenda szerint ez Dédapám keze munkája, de erre nézve semmilyen bizonyítékunk nincs.

Dédapámtól őrzök egy levélnehezéket, amit ő készített, az egyik sarkában ott van a monogramja, és az évszám: 1884., ezt a pécsi munkája során készítette. Amikor Pécsett dolgoztam, a drága gyári emberek szakszerűen megjavították a lepattogzott sarkait, és kikutattak a mintatárból két további rajzot, amit feltehetően ő tervezett (a stílus és az időszak alapján).

Abban az évben minden gyerek kapott ebből egy-egy másolatot, az ükapjuk keze munkáját láthatták.

Ami a Tolvaly könyvben csalódást okozott az, hogy dédapám neve megemlítésre sem kerül. Erről valószínűleg nem a szerző tehet, de akkor is fájdalmas, hogy a mi családunkban oly szeretettel őrzött emlékezetű dédapa, aki korai halálát, a családra (meg a korra) jellemző tüdőgyengeségének köszönhette, aminek bizonyosan súlyosan ártott a gyár és környékének légszennyezettsége, semmilyen a családon túlnyúló nyomot nem hagyott maga után.

Amikor Pécsett dolgoztam. Ez pontosan a Pécs2010, Európa Kulturális Fővárosa projekt x-edik fejezete volt, ahol én voltam a program és egyben az uniós támogatás feladatainak ellátására létrehozott társaság főigazgató-helyettese.

Soha feszítettebb időszak nem volt az életemben, 16-18 órákat dolgoztam, soha ellenségesebb, elutasítóbb közegben nem léteztem, pedig a fővárosi léten kívül, bőséggel volt vidéki városi tapasztalatom is. Ott találkoztam a gyütt-mentek megvetésének gyakorlatával, és csak a tüke-pécsi számított embernek, akinek már a nagyapja is pécsi volt, és volt szőlője a város környékén. Talán ezek voltak a kritériumok, de ki emlékszik már?

Amilyen gyorsan belecsöppentem a munkába, éppen olyan sebességgel ki is kerültem belőle. Délután még részt vettem a helyi önkormányzat közgyűlésén, és másnap reggel már jöhetett is értem a család, hogy hazaköltözzem, Budapestre. Megbecsülésről, elismerésről az ott töltött idő alatt még csak szó sem eset.

Pécsi élményeimet tekintve üdítő kivétel volt az a hat év, amely alatt elvégeztem a jogi egyetemet, és havonta, majd – amikor már két gyerekem volt -  csak félévente (csak a vizsgákra) vonatozgatva, folyton rohanva, jól éreztem magam, és itt végül is a diploma volt maga az elismerés.

Összegezve, a család szempontjából pillanatnyilag 2:1 az arány a Pécs versus család folyamatban, két nagy teljesítmény, minden méltatás és megemlékezés nélkül, és egy elismert.