2016. január 4., hétfő

Rolls Royce


Nem vagyok valami nagy autó-bolond. Volt jó is, rossz is, olyan is, amelyik minduntalan cserbenhagyott, azonban volt egy kivételes autó-élményem, az, amikor Rolls Royce-szal jöttek elénk a londoni repülőtérre.

Éppen egy ingatlan-eladás végtárgyalásaira utaztunk a vevőhöz, aki kedvességből a saját autóját küldte elénk (ezt előre jelezte is), de leghalványabb elképzeléseink között sem szerepelt, hogy ez egy szabályszerű, sapkás, kesztyűs sofőrrel ellátott Rolls Royce lesz.

Még nagyobb volt a meglepetésünk, amikor a sofőr tolmácsolta a vevő meghívását az otthonába, egy kávéra.

Nagyjából velem egykorú főnökömmel és kollégámmal utaztunk, és bennem elevenen és kitörölhetetlenül élt a pályakezdésünk időszakának egyik alapszabálya, amely szerint minden magán-jellegű kapcsolat tilos külföldi tárgyaló-partnerekkel, úgyhogy kellő mértékben zavarban voltam.

Az autótól is, a meghívástól is.

Amikor a bolondul virágzó, kilométer hosszú, színes rododendron sövény mentén eljutottunk a házhoz, a házigazda kitárt karral fogadott bennünket a bejáratnál, és bevezetett a nappali-konyha-étkezőbe, hozta a maga főzte kávét, a ki tudja mennyi idős, táncoló nimfás, Wedgwood porcelán készletben, és ültünkben, a tipikus, ismételhetetlenül zöld gyep szélénél a békésen eszegető, saját, elkerített szarvasaira láttunk, na ekkor kaptam némi betekintést a gazdagságba.

A gazdagságba igen, a boldogságba sajnos nem. Szegény vevőnknek éppen akkoriban halt meg az alig 50 éves fia, aki egyben üzlettársa és örököse is volt. A vevőnk szemét minduntalan elfutották a könnyek, és minden önfegyelmére szüksége volt, hogy tartsa magát, és egyre csak azt hajtogatta, hogy minden felesleges, minden hiábavaló.

Szép és szomorú emlék, kitörölhetetlenül kötődik Londonhoz, Ben-Zion szobraihoz (ezeket csodáltuk a nappaliban) és a Rolls Royce-hoz.


2016. január 3., vasárnap

Elátkozott dolgok


Nem tudom, ki hogyan van ezzel, én magam soha nem hittem a szemmel-verés, s megrontás elátkozás leghalványabb esélyében sem, viszont az immár megcáfolhatatlan a számomra, hogy igenis minden lakásban vannak elátkozott, helyrehozhatatlan dolgok.

Itt van mindjárt két radiátorunk. A beköltözésünk óta az előszobában és az egyik emeleti szobában nem működik a radiátor. Vagy ezerszer (na jó, ötször-hatszor) eljátszadozott velük egy-egy szerelő, szelepet cseréltek, leeresztették, átfújták, ismét feltöltötték, állítgatták, majd feladták. A szobainál még a parkettát is felbontották (abban futnak a csövek), végigkísérték az utolsó forró ponttól a csővezetéket, hogy nincs-e megtörve, vagy eldugulva, de nem volt. Csak a parkettát kell (majd egyszer) kicserélni, egyelőre egy cserge alatt bújik meg a szerelés nyoma J.

A lakásban csaknem minden ajtó nyitva van, ezért ez a két gyenge pont semmit sem ront az általános hőmérsékleten, de azért időről időre bosszant.

Vagy itt van az emeleti előtér, ahonnan a fürdőszoba és a hálószobák nyílnak. Az előtér plafonjából úgy egy négyzetméternyi, nem sokkal a beköltözésünk után leszakadt. Naná, hogy az éjszaka kellős közepén, megfelelő hanghatásokkal, és hosszasan takarítható törmelékkel.

Vizesedés! Hangzott a bölcs szakemberek állásfoglalása, azonban az emelet kellős közepén lévő plafonnak az ég adta világon semmilyen esélye sincs a beázásra, van felette még egy emelet, afölött egy laposka, ám jól szigetelt padlás, és ha bármi szabály van az életben, akkor először ezeknek kellene átázni, de ennek nincs semmi, de semmi nyoma. Ráadásul ennek a pontnak még csak a közelében sincs semmilyen vizes szerelvény, cső, vagy helyiség.

Egy általános lakásfestés keretében megcsináltattuk, és volt is jó pár békés évünk, mígnem – annak rendje és módja szerint – ismét leszakadt a plafon, ismét éjnek évadján, ám ezúttal egy másfél négyzetméteres darab adta meg magát.

Most is tervezzük a helyreállítást, de – mint tudjuk – ekkora munkára aztán végképp nem lehet szakembert találni, úgyhogy most egyelőre tűrjük a látványt.

Például szolgál az emeleti fürdőszobánk szekrénykéinek felső párkányába szerelt két-két szpotlámpa is. Na ezek sem működtek két percnél tovább. Cserélgettük szorgosan a kiégő izzókat, kicseréltettük az egész ketyerét, ami „szpottosítja” a hálózati áramot, valami sokkal profibb, és persze jóval drágább verzióra, mint amilyen az eredeti volt, a helyzet nem változott. Ma már, amikor – mint mondani szokás – leginkább a hátam mögött égő, halvány gyertyafényben mutatkoznak meg leginkább kedvező vonásaim, és a legkevésbé sem érzem szükségesnek az éles megvilágítást, ez aztán végképp nem okoz gondot, csupán érdekes.


Van ötkarú csillárunk, ami következetesen csak négy izzóval hajlandó működni, vannak ajtók, amiken teljesen felesleges kicseréltetni a zárat, mert úgyis elromlik, szóval vannak a lakásunkban elátkozott dolgok, amelyekhez – most már úgy hiszem - nekünk kell igazodni.

2016. január 2., szombat

Zöld alagút


Most éppen Frances Mayes (tudjátok, a „Napsütötte Toszkána” J), Egy év a világban című könyvét olvasom. Sajnos fele annyira sem fog meg, mint annak idején a Bramasole felélesztése, de azért meg-megérintenek mondatok, gondolatok (igaz, a kedvem is olyan pocsék, mint nagyon ritkán).

Autóznak valahol a Brit-szigeteken, és itt írja a szerző, hogy „megyünk tovább a zöld alagútban”.

Azonnal bevillan egy gyerekkori emlék, amint ballagok az iskolába a Kolosy tértől a Zsigmond térre, végig a Lajos utcán, ami akkoriban még zöld alagút volt.

A jókora fák lombozata az úttest fölött, középen összeért, mindig valami varázslatos játékosságot is adva a reggeli napfénynek.

Tavasszal apró, sárga, ernyős virágok borították a fákat, a lepergő, alig gyöngyvirág nagyságú virágok úgy takarták a szürke járdákat, mint valami virágos futószőnyeg. Az úttestről az autók (elsősorban buszok, és teherautók, mert akkoriban más nem igen járt) elsodorták a virágokat, de a két járdasor napokig sárgállott a lehullott virágoktól.

Mostanában csak nagyritkán talál az ember zöld alagútra. Nekünk ez többnyire olyankor sikerül, amikor valami ismeretlen helyre megyünk, követjük az áldott GPS iránymutatásait, majd egyszerre ott találjuk magunkat egy teljesen ismeretlen helyen, a GPS is megbolondul, és akkor egyszerre bejutunk a zöld alagútba!



Biztos, hogy soha többé nem találunk ide vissza, de engem mindig reménnyel, megnyugvással tölt el a fejem fölött összezáródó lomb-boltív, és csöppet sem bánom, hogy talán eltévedtünk.


Eddig még mindig hazaértünk.

2016. január 1., péntek

Hál’Istennek, vége a jó világnak


Zita unokám, aki - az anyatejnek köszönhetően - már 8 hónaposan is olyan nagy, mint egy jól fejlett 1 éves, komótos volt, ami a mozgást illeti. Persze időben elkezdett hátról hasra, hasról hátra fordulni, pörögni a tengelye körül, kúszni, előre is – és anyai örökségként – rükverc fokozatban is. Szeret félkönyékre támaszkodva szemlélődni, mint egy festőmodell, időnként négykézlábra állni, ezek már a felülést megelőző mozdulatok.



Ez a mozgás azzal az előnnyel járt, hogy mondjuk egy pohár víz kitöltésének idejére, ott lehetett hagyni a nappaliban és a 3-4 lépcső, ami a konyha-étkező szintet elválasztja a nappalitól, megállította.

Máig.

Ma Zitus felmászott a lépcsőn.

Még nem tudtuk Zsófival végigbeszélni az eseményt, de a lelki szemeim előtt megjelenik az éppen útra készülő Zsófim, amint Zita főzelékét, étel-melegítőjét, Zalán innivalóját, az ajándékokat próbálja összerakni a konyhában, ezzel párhuzamosan eltüntetni a családi reggeli nyomait, és egyszerre csak hatalmas, csodálkozó szemeivel meglátja a roppant elégedett Zitust, aki legyőzve a lépcsőket, bekúszik anyja lába mellé, és egyre hangosabb „mammammamma” mellett, követeli az azonnali karba zárását!

Persze nem így történt. Egyszerre csak egy lépcsőt győzött le, és a zord szülők megakadályozták a teljes kibontakozást, nagy nyugalommal ott „békázott” az első lépcsőn, amikor közbeléptek. A vőm csak lemondó sóhajjal közölte, hogy „na akkor este felállítom a korlátokat”.

Zsófiéknak van egy korlát-rendszere, az elemek szabad szemmel éppen úgy néznek ki, mint a rácsos kiságyak oldalfalai, melyek zsanírral csatlakoznak egymáshoz, és az egész nappalijukat körbe lehet velük keríteni. Mi barrikádnak nevezzük a szerkezetet, ami azzal a múlhatatlan előnnyel jár, hogy a kis csúszó-mászót távol tartja a lépcsőktől (TV-től, konnektoroktól, Zalán játékaitól J), ám egyúttal minden felnőttnek ajánlatos kellő időben elindulni, mondjuk a WC felé, mert amíg átjutunk, addig azért egy-két perc eltelik.

Zalán mellett még habozás nélkül átléptem a korlátokat, egyelőre roppant kíváncsi vagyok, hogy képes leszek-e most is láblendítéssel venni az akadályt, ki tudja, azóta azért eltelt hét év és egy felejthetetlen isiász.

Dazsivjom, uvígyim!

Zitus – ez viszont nagyanyai hagyaték – mezítlábas lény. Én is vallom, hogy az emberiség mezítláb nőtt fel, ezért nyáron pucér lábbal, télen többnyire egy zokniban töltöm a napjaimat, még a fűtetlen előtérbe is a zoknimban megyek ki, kifejezetten szeretem a padlófűtés miatt meleg étkező, nappali, és a fűtetlenül hideg előtér közötti hőmérséklet-különbséget (vannak terápiák, melyek ezen az elven alapulnak). Zita is azonnal lehúzza a zokniját, és pucér lábacskákkal jár-kel lakás-szerte. Persze náluk is padlófűtés van, még soha nem volt hűvös, vagy hideg a kis, domború talpacskája. Még nem csiklandós, és még őrzi a lábacskáiban a kapaszkodó-reflexet, de már csak percek kérdése, és lassan-lassan lábra áll, ezzel egy újabb fejezetet nyitva az életünkben.


Már alig várom azt a deréktörő időszakot, amikor előredőlve, két kezembe csimpaszkodva megindul!