Zita unokám, aki - az anyatejnek
köszönhetően - már 8 hónaposan is olyan nagy, mint egy jól fejlett 1 éves,
komótos volt, ami a mozgást illeti. Persze időben elkezdett hátról hasra,
hasról hátra fordulni, pörögni a tengelye körül, kúszni, előre is – és anyai
örökségként – rükverc fokozatban is. Szeret félkönyékre támaszkodva
szemlélődni, mint egy festőmodell, időnként négykézlábra állni, ezek már a
felülést megelőző mozdulatok.
Ez a mozgás azzal az előnnyel
járt, hogy mondjuk egy pohár víz kitöltésének idejére, ott lehetett hagyni a
nappaliban és a 3-4 lépcső, ami a konyha-étkező szintet elválasztja a
nappalitól, megállította.
Máig.
Ma Zitus felmászott a lépcsőn.
Még nem tudtuk Zsófival
végigbeszélni az eseményt, de a lelki szemeim előtt megjelenik az éppen útra
készülő Zsófim, amint Zita főzelékét, étel-melegítőjét, Zalán innivalóját, az
ajándékokat próbálja összerakni a konyhában, ezzel párhuzamosan eltüntetni a
családi reggeli nyomait, és egyszerre csak hatalmas, csodálkozó szemeivel
meglátja a roppant elégedett Zitust, aki legyőzve a lépcsőket, bekúszik anyja
lába mellé, és egyre hangosabb „mammammamma” mellett, követeli az azonnali
karba zárását!
Persze nem így történt. Egyszerre
csak egy lépcsőt győzött le, és a zord szülők megakadályozták a teljes
kibontakozást, nagy nyugalommal ott „békázott” az első lépcsőn, amikor
közbeléptek. A vőm csak lemondó sóhajjal közölte, hogy „na akkor este
felállítom a korlátokat”.
Zsófiéknak van egy
korlát-rendszere, az elemek szabad szemmel éppen úgy néznek ki, mint a rácsos
kiságyak oldalfalai, melyek zsanírral csatlakoznak egymáshoz, és az egész
nappalijukat körbe lehet velük keríteni. Mi barrikádnak nevezzük a szerkezetet,
ami azzal a múlhatatlan előnnyel jár, hogy a kis csúszó-mászót távol tartja a
lépcsőktől (TV-től, konnektoroktól, Zalán játékaitól J), ám egyúttal minden
felnőttnek ajánlatos kellő időben elindulni, mondjuk a WC felé, mert amíg
átjutunk, addig azért egy-két perc eltelik.
Zalán mellett még habozás nélkül
átléptem a korlátokat, egyelőre roppant kíváncsi vagyok, hogy képes leszek-e
most is láblendítéssel venni az akadályt, ki tudja, azóta azért eltelt hét év
és egy felejthetetlen isiász.
Dazsivjom, uvígyim!
Zitus – ez viszont nagyanyai
hagyaték – mezítlábas lény. Én is vallom, hogy az emberiség mezítláb nőtt fel,
ezért nyáron pucér lábbal, télen többnyire egy zokniban töltöm a napjaimat, még
a fűtetlen előtérbe is a zoknimban megyek ki, kifejezetten szeretem a
padlófűtés miatt meleg étkező, nappali, és a fűtetlenül hideg előtér közötti
hőmérséklet-különbséget (vannak terápiák, melyek ezen az elven alapulnak). Zita
is azonnal lehúzza a zokniját, és pucér lábacskákkal jár-kel lakás-szerte.
Persze náluk is padlófűtés van, még soha nem volt hűvös, vagy hideg a kis,
domború talpacskája. Még nem csiklandós, és még őrzi a lábacskáiban a
kapaszkodó-reflexet, de már csak percek kérdése, és lassan-lassan lábra áll, ezzel egy újabb fejezetet nyitva az életünkben.
Már alig várom azt a deréktörő
időszakot, amikor előredőlve, két kezembe csimpaszkodva megindul!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése