Tudom,
tudom, hogy tavaly ilyenkor, már egyszer meséltem arról, hogy telente ugyanúgy
készítek lekvárt, mint a nyári szezonban, mert sajnálom kidobálni azokat a
kicsit megszöttyedt- fonnyadt gyümölcsöket, amiket másként, mártásnak, vagy
kompótnak nem főzök meg, mert éppen csak mutatóban maradt meg egy-két szem, de
megenni sincs már igazán kedvem.
Az
is tudom, hogy szinte semmi sem unalmas annyira, mint az ismételgetés, ki ne
fojtott volna el egy feltörő sóhajt, vagy kissé bosszús fintort, amikor valamelyik
rokon, ismerős úgy kezdte, hogy „nem tudom, meséltem-e”, mert biztosak lehetünk
benne, hogy már vagy százszor hallottuk azt a bizonyos, amúgy is meglehetősen
unalmas történetet.
Tudja
ezt jól az elbeszélő is, hiszen már számtalanszor elmesélte az éppen eszébe
ötlő esetet, tudja ezt a hallgató is, aki azonmód félsüket állapotra vált át. Miközben
pörögnek a fejében a sürgető, vagy kínos gondolatai, sorjázza a teendőit,
feladatait, addig időnként egy-két igennel, bólintással, hümmentéssel és
kényszeredett mosollyal reagál, a mesélő meg egyre inkább színezi a történetet,
és szintén kényelmetlenül érzi magát, mert persze pontosan tudja, hogy mindent kiváltott
a hallgatójából, csak érdeklődést nem.
Na,
pont így nem szeretnék járni, de mégis kénytelen vagyok elmesélni, hogy az idei
tél első lekvárja milyen fantasztikus finomra sikerült!
Került
bele egy fürt, mér szinte mazsolává aszalódott szőlő, két keményre száradt héjú
mandarin, egy túl édessé vált, hatalmas narancs, egy-két alma, és két körte.
Valamelyik
főzőcsatornán egy francia mesterséf mondta el azt a véleményét a körtéről, amit
teljes mértékben osztok magam is, hogy ennek a gyümölcsnek ez a végtelen nagy
hátránya, hogy mindössze egy jó napja van.
A
jó nap előtt, íztelen, kőkemény, kásás, száraz, a jó nap után, szinte azonnal
túlérett, megbarnult plöttyenet. Az az igazi gond, hogy ezt az egyetlen, igazi,
jó napot, amikor a körte illatos, szaftos, puha, de roppanós, lédús és aromás,
roppant nehéz eltalálni, és irtó könnyű elmulasztani. Az én két körtém éppen a
jó nap 24. órájában járt, és így, együtt a többi kis nyomoronccal éppen
elfértek egy kisebb láboskában és némi főzés, passzírozás után lett mindebből
négy kis üvegnyi,szép, világos-sárga lekvár.
Kedvenc
szacharinomon és némi citromlén kívül nem is fűszereztem, kimaradt a nyári befőzések
elhagyhatatlan párosa, a fahéj és a szegfűszeg, az olykor használt vanília is,
hiszen már a gyümölcsökből is annyiféle íz, zamat adódik, ami bőven elég!
Már
el is képzeltem, hogy egy jó kis krumplinudli, vagy grízes tészta mellé, talán
egy tartalmas, csipetkés gulyás-leves után, milyen remek második fogás lesz
belőlük, talán már a jövő héten!