Tudom,
hogy a tobozokról, a fenyő terméséről nem éppen időszerű az elmélkedés, hiszen
sokkal inkább helyénvaló lett volna karácsony tájékán ezzel foglalkoznom, de
mit, tegyünk, éppen ma hajnalban akadt meg újfent a szemem azon a négy tobozon,
amit egy gyár udvarába telepített, mini-liget egyik fájáról szereztem, a
közelmúltban.
Nem
tagadhatom tovább, hogy szerelmese vagyok a tobozoknak (is)! Az ezüstfenyő,
gyorsan nyíló, vékony-pikkelyes tobozait, amelyeket a leghidegebb teleken
örömmel dobáltunk a pattogzó tűzbe, a fatüzelésű kályháinkba esténként, lefekvés
előtt, és élveztük, amint a gyantás fenyőillat elárasztotta álomba
szenderedésünket.
Aztán
a lucfenyők, hosszúkás tobozai, az erdeifenyő kezdetben szorosan zárt, kemény
pikkelyű, majd a melegben gyorsan megnyíló és egyben törékennyé váló, szépen
festhető, díszíthető tobozai.
Aztán
az, az óriás toboz, amely az egyik bécsi úti, bérelt munkahelyi ingatlannak, a
Rózsadombra kúszó, hátsó kertjében álló, két fenyőn termett, ezt a két fenyőt
vagy húsz mókus is látogatta, rendszeresen. Egy, nagyjából harminc centis tobozt
onnan is kaptam, de már ki tudja, hogy végül, hol is kötött ki!
A
most megszerzett tobozok után kutatva, jó barátom, a Google segítségével derült
fény arra, hogy a himalájai cédrus termésével találkoztam.
Ez a tömör, spirálisan hullámzó mintázatú, meseszép termés, alighanem örökre rabul ejtett! Szándékosan, egy réges-régi, ráckevei, toboz-mintájú horgolt terítőre téve fényképeztem le, hogy a természet-adta, meg ember-másolta minták találkozásában is örömünket lelhessük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése