A
családban körbejárnak a könyvek. Így is, úgy is. Mármint azért is, hogy a másik
is elolvassa, meg akképpen is, hogy olykor-olykor elcseni valaki a másiktól.
Apu
volt az, aki a leggyakrabban emelt el könyveket, úgyhogy már mindenki tartott
attól, ha fondor lépésekkel a könyvespolcok felé araszolgatott, és váratlanul,
szerinte észrevétlenül, le-leemelt egy-egy könyvet, majd „ez is az enyém volt”
megjegyzéssel, a zakója belső zsebébe rejtette, vagy a hóna alatt dugdosva a
táskájába tette a kiválasztott példányt. Persze ki tudta, még ő sem
számontartani, hogy kié is volt a könyv, mert ugyanakkor Apu volt a legbőkezűbb
könyv-ajándékozó is, eseménytől függetlenül, kötetszámra vette a megtetsző,
érdekesnek tűnő könyveket, és ajándékozta, kedve és elképzelései szerint. Néha
az előbb leírt módon, visszavette azokat. Jópofa játék volt, aztán – egy idő
elteltével – viszonossá, kölcsönössé vált, családi sport lett a könyv-csenés, a
másik leleplezése, jókora nevetgélések és ugratások örökös tárgya.
Hasonló
játék alakult ki a család tanár-tagjai között, akik pedagógus napra,
karácsonyra, év végén szinte minden alkalommal felhalmoznak egy kisebb hegynyi
készletet a rémséges apró ajándékokból. A legutóbbi például egy barna
drótvázra, rikító narancsszínű plüssgolyóbisokból és zöld műanyag levelekből
összerakott bonsai fácska volt.
Na,
ezeket az apró rémségeket szokásunkká vált jeles, ajándékozós alkalmakra,
szépen becsomagolva az igazi ajándékok mellé tenni, és kitörni kész, alig
visszafojtott nevetéssel várni, a megajándékozott reakcióját, elképedését, a
zavart szemlélődést, a tárgyacska hitetlenkedő körbeforgatását, a többiek
mutasd-mutasd érdeklődését, és a hatalmas, közös nevetés kirobbanását.
Visszakanyarodva
a könyvek családi körbejárásához, az is szokássá vált, hogy ahol az első olvasó
talált, valami neki nagyon megtetsző gondolatot, valami érdekességet, azt az
oldalt megjelölte egy könyvjelzővel, aztán a második, harmadik olvasóé volt az
a feladat. hogy megpróbálja kitalálni, mi ragadta meg az első olvasó figyelmét,
mi érintette meg a szívét-lelkét.
A
gondolatok persze sokszor találkoztak, de sokszor még csak elképzelni sem
tudtuk, hogy mi a csodára kapta fel a másik a fejét, és ez is hosszas, érdekes
beszélgetések és nagy-nagy nevetések forrása mindmáig.
Ezért
aztán nekem a könyvtári könyvekben bennfelejtett könyvjelzők, a mások
aláhúzásai, sokszor (sajnos) talán még az adott könyvnél is érdekesebb
gondolkodni-valót adnak.
Noha
egyáltalán nem szeretem az aláhúzkodást, különösen a mások, vagy a közösség
könyveiben, főképpen utálom az okos bejegyzéseket, amelyek egy
elgépelésre-nyomtatásra, névtévesztésre, földrajzi, vagy történelmi
pontatlanságra, következetlenségre hívják fel a figyelmet, de azért az
aláhúzás, a kiemelés mindig elgondolkoztat.
Milyen
kérdésére, az ismeretlen elődöm, milyen gondjára, problémájára adhatott választ
az az aláhúzott mondat? Miben igazolhatta vissza valakinek a vélekedését, miben
adhatott erőt neki? Miért hiszi azt, hogy az aláhúzástól jobban, hosszabban fog
emlékezni erre a gondolatra? Kinek a figyelmét akarja felkelteni? Sokszor miért
nem mond nekem az égadta világon semmit, de semmit az aláhúzott mondat?
Még
ennél is több kérdést vetnek fel a könyvekben felejtett könyvjelző cédulák. A
szinte szokásos lap-naptárkák, könyvajánló slejfnik, még nem késztetnek
gondolkodásra, de a blokkok, a rajtuk megjelenő árulisták, a bevásárló-cédulák,
amiken gondosan felsorolják, ilyen-olyan kézírással a beszerzésre váró javakat,
a feladatlisták, részben kipipálva, kihúzva, részben még elvégzendőket
tartalmazva, na, ezeken már meglódul a fantáziám!
Kató
nénit felhívni, patyolat, posta, egy telefonszám, kié lehet, vajon, felhívta-e,
jött-e a gázszerelő, mert nincs kihúzva, mennyi ideig törhette a fejét, hogy
hol lehet ez a cetli?
Ki
lehet az, aki azokat a dolgokat vásárolta? Egy nagyi? Egy nyugdíjas
szomszédasszony? Egy munkából és vásárlásból hazatérő anya, aki szerencsére
kapott ülőhelyet, és a buszon, villamoson tudott pár oldalt olvasgatni?
Főzött-e, vagy éppen valakinek segített, és helyette vásárolt be? Mit lehet
ezekből a dolgokból főzni?
Ki
és hova utazott valaki 2014 novemberében azzal a 10 kilométerre érvényes, HÉV
jeggyel, ami, ugye ha a vonat mondjuk 50km/órás sebességgel robog, akkor is
alig 12 percnyi út? Bevallom, hogy noha szinte mindenhova viszek magammal
könyvet, ezzel próbálom orvosolni a várakozás által automatikusan kiváltott
türelmetlenségemet, de 12 percnyi utazás kedvéért, semmiképpen! Ennyi időt
nézelődéssel is el tudok tölteni, többé-kevésbé türelmesen. Szóval hova ment?
Rendszeresen járta ezt az utat és már rettentően unta? Akkor minden bizonnyal
bérlete lett volna, amit remélhetőleg nem felejt, könyvjelzőként egy könyvtári
könyvben. Orvoshoz ment? Baráti találkozóra? Már időben elkezdett karácsonyi
bevásárlásra?
Ha
krimi- vagy regényírásra adtam volna a fejem, ezekből a könyvekben fellelt, alkalmi
könyvjelzőkből parádés történetek kerekedhetnének ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése