Az
immár, lassan, lassan teljesen megszokottá váló, de még mindig új lakásom
alapvetően csendes. Hajnalonta felhallatszik a cinkék hangicsálása, a galambok
és gerlék burukkolása, a varjak károgása, a szarkák cserregése.
Hiányoznak
a feketerigók, velük nem találkozom errefelé, talán azért, mert itt az emberek
fákat ültetnek elsősorban, amelyek mára már árnyékot vetnek szinte a harmadik
emeletekig, és hiányoznak azok az embermagas bokrok, cserjék, falra futó,
kúszónövények, amelyeknek a zugaiba megépíthetné a fészkét a feketerigó.
Ugyanakkor
azonban, két „út” közé ékelődve, a város zajai is jelen vannak, a forgalmas
időszakok autóinak a berregése, a mentőknek, tűzoltóknak a szirénái, a kukások
sajátos dörejei, a hirtelen, azonosíthatatlan, puskalövésszerű csattanások és
puffanások, sok-sok impulzus.
Ritkán,
de rendszeresen felhallatszik a hajnali kutya-sétáltatók minden egyes
utasítása, az egymásnak ugró kutyák izgatott, vagy harcias ugatása, visítása,
nyüszítése, az indulatos emberek üvöltözése.
A
két „út”, a többnyire négysávos (kettő-kettő irányonként), de helyenként öt-hat
sávra bővülő Szentendrei úttal aligha versenyezhet a behajtókkal és kihajtókkal
együtt számolva is, jellemzően, csak kétsávosnak mondható, Huszti út. Ha a
névadás igazodna az út forgalmi-adottságaihoz, akkor ez a szegény Huszti,
legfeljebb utca lehetne, de az útmegjelölési rendszer, hogy út, vagy utca, vagy
köz, ez is olyan rejtély a számomra, amelynek a megfejtésére egy másodpercnyi
energiát sem fordítanék, soha!
Az
adottságokból fakadóan, természetesen, jobbára a Szentendrei út a forgalmasabb,
ha hirtelen zajt hallok, szinte automatikusan afelé figyelek, és jobbára
igazolódik a várakozásom.
Tegnap
délelőtt azonban tévedtem!
Az
a szinte megszakítás nélküli szirénázás ezúttal a Huszti út felől hangzott, és
nem is sok idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy a látóköröm bal oldalán áll
a Tcom székháza, és annak a nyugatra néző, keskenyebb oldala felől, vagy mögüle
(a köztudottan sajátos, női térlátási képesség okán nehéz eldöntenem) dőlt,
gomolygott a füst.
Egyre
több tűzoltó, később mentő, majd oszladozó, néha újból megélénkülő füst, ezek
voltak az ablakomból is észlelhető jelenségek abban a közel három órában, míg
végül lezárult ez a kisebb katasztrófa, bár ennek sincs mértékegysége, mert ha
csak egyetlen élet került veszélybe, már az is sokkal több a kelleténél!
Nem
néztem utána, hogy mi is történt. Nem kutattam a híreket, hogy beszámoltak-e
erről az esetről. Nem tudom, hogy egy fáradt ember dobta-e el gondatlanul a
cigarettáját, az ügyelete 24. órájában, vagy egy immár megalkuvásba
kényszeredett villanyszerelő eszkábált-e össze, valami kontár félmegoldást, mert
éppen nem volt megfelelő szigetelő anyag, vagy alkatrész a szabályos
megoldáshoz, vagy pusztán a lelkesedés és az igényesség halt ki belőle (ha
valaha volt is a lelkében), végérvényesen, vagy csupán az elöregedő anyagok,
elkorhadó szigetelések okozták a tüzet, az emberi tragédia szempontjából
szemlélve, voltaképpen közömbös a kiváltó ok.
Persze,
egyszerűbb, ha van kit okolni, hibáztatni, esetleg gyűlölni, üldözni, bosszút
állni, a bajt, bajjal tetézni, erről számtalan történet, mese, regény szólt
már, de mindez mire jó?
Mire
Sárka, akinek az útja, hazafelé éppen arra vezet, délután odapillantott, már
híre-nyoma sem volt a délelőtti esetnek, szívből remélem, hogy egészségben,
ember-életben sem esett kár, mert minden egyéb reparálható!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése