Nálunk
nem szokás fukarkodni a bocsánatkéréssel. Nekünk is jól esik ilyet kapni, ezért
aztán mi sem vonakodunk a másiktól bocsánatot kérni, még akkor sem, ha a
lelkünk fenekén, változatlanul meg vagyunk győződve a magunk igazáról, mert
akkor is jogos, ha elnézést kérünk a másik fél kedvének elrontásáért, vagy az
élesebb hangnemért, vagy csak úgy, azért, hogy ne legyen szomorú miattunk.
Persze
– legalábbis a részemről – vannak kivételek, például soha nem kértem
parancsszóra bocsánatot, már két évesen sem, inkább álltam hosszasan a
sarokban, de juszt se kértem bocsánatot, mert nem tartottam magam hibásnak!
Soha nem bírtam a kikényszerített dolgokat és ez bizony egy jottányit sem
változott máig, illetve ha mégis, nagyritkán győzött a kényszer, abban végképp
semmi köszönet nem volt, az éles gúnnyal kimondott „bocsánat” minden volt, csak
nem valódi.
Hajdanában,
amikor még óraadó, főiskolai/egyetemi tanárként is működtem, meg persze
dolgoztam is, húszasával jelentkeztek diplomadolgozat konzultációra a
hallgatóim.
Nyilvánvalóan
híre terjedt annak, hogy a „kedves” konzulensek ritka alfajához tartozom,
segítek, tényleg fejezetenként elolvasom az innen-onnan összeollózott,
fésületlen gondolatokat, javítom a nyelvhelyességi, nyelvtani hibákat,
figyelmeztetek lábjegyzet-hiányokra, hivatkozási pontatlanságokra, szakmai
hibákra, logikai bukfencekre, szóval tényleg komolyan és alaposan megdolgozom
az elektronikus formában hozzám jutó dolgozatokkal. Mindig, mindenkinek írásban
válaszoltam. Hittem én.
Igen,
de az ember kapacitása véges, és a több mint 10 évnyi, ebbeli tevékenységem
során egyetlen egyszer, nagyon megbántottam egy volt hallgatómat, ami a fene se
tudja miért, éppen ma hajnalban eszembe jutott.
Illetve,
talán éppen azért, mert ez a mai hajnal, éppen az a fajta roppant idegesítő, nem-szeretem
időszak, amikor annyira torlódnak a gondolataim, annyi minden jut az eszembe, amit
feltétlenül le akarok írni! Zitám tündér elszólásaival kezdve, Zalánom idei,
kézműves-szakkör-beli munkáin keresztül, a könyvajánlásokkal folytatva, a könyvtári
könyvekben felejtett és fellelt könyvjelzőkkel és aláhúzásokkal kapcsolatos
vélekedéseimig, hogy ezen a helyzeten - most éppen - nem segít a gyakorta
alkalmazott munka-terápia sem.
Már
minden edényt elrámoltam, megvetve az ágy, nincs sehol por, egyéb főzni, takarítani,
vasalni, öntözni való sem akad, az olvasáshoz ilyenkor nincs türelmem, a zene
is idegesít, és akkor egyszerre, a már amúgy is torlódó gondolatok közé
beékelődik, ennek a hajdani hallgatómnak a szemrehányása.
A
szemrehányást az alapozta meg, hogy a már értékelésre leadott szakdolgozatában,
sajnos változatlanul megtaláltam azokat a kendőzetlen és igencsak terjedelmes,
minden változtatás nélküli ollózásokat, amelyek ráadásul minimális
erőfeszítéssel leleplezhetők voltak, egy-egy kulcs mondat alapján. Ennek okán
és az ok megjelölésével együtt, igencsak alacsony érdemjegyet javasoltam, talán
hármast, de nem kizárható, hogy kettest, erre már nem emlékszem.
Ugyan
megjegyezhetném, hogy rajtam kívül mindenki más megbuktatta volna a szóban
forgó hölgyet, de én nagyra értékeltem azt a néhány saját gondolatot, ami
felbukkant, na, meg azt is, hogy esti, vagy levelező hallgatóról volt szó, aki
munka, és talán család mellett végezte el a főiskolát. Ebben nekem is bő
tapasztalataim voltak, és pontosan tudtam, hogy ez mennyi extra erőfeszítést
igényel, ezt is komolyan értékeltem.
Erre
kaptam a hölgytől, egy hosszú, szemrehányó emailt, aminek tulajdonképpen annyi
volt csak a mondandója, hogy ha időben szóltam volna, akkor ő időben
változtathatott volna, és nem lenne ennyire pocsék az érdemjegye.
Minden
szó igaz!
Idegesen
néztem végig az ilyen-olyan korábbi, a hallgatóimnak írt emaileket, és
megdöbbenten tapasztaltam, hogy ennek a hölgynek, valóban nem írtam! Megtévesztett,
hogy nem ő volt az egyetlen plagizáló, mástól fejezeteket elorzó próbálkozó, és
azt hihettem, hogy amit már két-háromszor megírtam abban az időszakban másoknak,
azt neki is megírtam.
Hát
nem, sajnos!
Akkor
nem válaszoltam. Most viszont, ebben a formában kérek elnézést, bocsánatot
azért, hogy akkor, évtizedekkel ezelőtt, nem segítettem egy jobb eredményhez.
Ugyan
engem még soha senki meg nem kérdezett, hogy a diplomáimat milyen érdemjeggyel
szereztem meg, de úgy látszik, van, akinek ez fontos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése