Zalán
olykor-olykor nálam tölt egy-két napot, néha okkal, ha éppen lábadozik, néha csak
úgy, minden ok nélkül.
Ilyenkor
többnyire az önfeledt játék a legfőbb elfoglaltságunk, persze némelykor jut
valami kis leckeírás, vagy tanulás, de azt ripsz-ropsz elvégezzük, és
visszakanyarodunk a fő tevékenységünkhöz, a játékhoz!
Zalán
egyre többször játszik egyedül, ha kérdezem, hogy van-e bármire szüksége, akár
rám, akkor egyszerűen csak annyit mond, hogy köszönöm, most nem, jól elvagyok!
Aztán
hirtelen, váratlanul előkerül és javasol valami közös játékot, barkácsolást,
vagy egyszerűen csak a karomra csattintja a két karkötőmből és egy
nyakláncomból összeeszkábált bilincset, letartóztat, börtönbe vet, megindítja a
nyomozást, és előbb-utóbb, csakis nagy ravaszkodás árán szabadulhatok.
Már
egyedül fürdik, egyedül száll ki a kádból, és ugyan együtt fekszünk le, de
egymástól függetlenül alszunk el, én egy-két oldalnyi olvasás után, szinte
azonnal, Zalánom pedig még ébren marad az ipadjével, mesét néz, aztán leoltja
az olvasó lámpát és ő is elalszik, akkor, amikor.
Bezzeg
régen!
Régen
úgy aludt el, hogy minden este álomba meséltem őkelmét. A mese – természetesen –
minden alkalommal Zaza herceg kalandjairól és hőstetteiről szólt, amibe bele
kellett szőni mindent, de mindent, ami aznap történt velünk. Ha véletlenül bármit
kifelejtettem volna, akkor Zalán azonnal feléledt, és „Mandi, azt
kifelejtetted, hogy” bevezetővel tovább lendítette a mesét, amíg minden apró
részletet valahogyan beleszőttünk és végre eljutottunk, a befejezéshez, hogy ha
ez meg az meg nem történt volna, az én mesém is tovább tartott volna!
Úgy
jött közöttünk szóba ez a régi, közös szokásunk, hogy végre Zita unokám is
belenőtt a mesehallgatós korszakába. Próbálkoztam (és mindannyian) már korábban
is, de a kicsi gyerek figyelme annyira rövidtávú, hogy egy-két mondat után, már
egészen másfelé röppen, fénysebességgel cikázik babától legóig, lehulló
falevéltől gyorsan futó felhőig, ennivalótól énekelgetésig, csak győzzük
követni, de most végre, feszült figyelemmel, hosszasan és bele-belekérdezve
képes élvezni a mesemondást.
Mesélünk
mi könyvből is, természetesen, de a Zitáról szóló mese – ahogy Zalánnál is volt
– mindennél érdekesebb!
Na,
szóval Zalánnal örömmel nevetgéltünk azon, hogy már a kicsi is mesehallgató
lett, és felidéztük a korábbi, róla szóló meséket, amikor is Zalánom egyszer
csak egy utólagos reklamációt jelentett be. Azt mondta: tudod Mandi, a meséid
eleje, tudod az Óperenciás tengeres, meg Ezüst-hegyes, meg Arany-erdős, meg
Sárkány-tavas, meg még azon is túl rész, azért bosszantó volt, túl hosszú volt!
Már alig vártam a mesét, de te még mindig ezeket mondtad!
Na,
tessék! Most próbáljam elmondani a figyelem-keltés, a fokozás, a feszültség
növelés dramaturgiai eszköztárát Zalánnak? Vagy egyszerűen csak okuljak ebből
és vegyem rövidebbre Zitánál a gondosan felépített, hosszasan mérlegelt,
színesítgetett bevezetőt?
Majd
meglátjuk, hogy mi válik be! Azért Zalán is megjegyezte a zömét! Ki tudja,
lehet, hogy majd a saját kisfiának, kislányának éppen ilyen kacifántosan fogja
elkezdeni a meséket! (Esetleg kicsit rövidebben.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése