Nem
titkolható és soha nem tagadott imádattal szemlélem unokáim növekedését,
változását, minden gesztusukat és mondatukat.
De
mindennél több örömmel szemlélem a testvéri szeretet megnyilvánulásait.
Az
én unokáim rácáfolnak minden személyes tapasztalatomra, minden családi
legendára, amelyek a sztereotípiáknak megfelelően arról szólnak, hogy a
másodikként érkező kisebb, felbolydítja a kialakult struktúrákat, így vagy úgy
megjelenik a féltékenység, a testvér-háború, amely aztán évtizedekre, ha nem
örökétig meghatározza, ha le nem rombolja, egy-egy család szeretet-áramlásának
szerkezetét.
De
nem így van ezeknél a kicsiknél, ők szeretik egymást, igazán, önfeláldozóan,
akár lemondások árán is.
Titokban
attól féltem, hogy Zalán császárfi, akinek Zita megszületéséig minden, de
minden járt és jutott, majd féltékeny lesz a kis jövevényre. Na, hát amitől
félünk, az rendszerint nem akképpen következik be, a baj, annyira fineszes,
hogy mindig talál egy másik, váratlan utat, amin keresztül megérkezhet. Ez
nálunk is így történt, ugyanis, amint definiálni tudta az akaratát Zita
hercegnő, meg is tette: „Zalán menj innen, Mami az enyém, Te menj Apához”
mondta, és ehhez – döntőrészt - máig is tartja magát!
A
szokásos reakció az lett volna, hogy Zaza megsértődik, dühöng, visszaköveteli
mindazt, ami szerinte, neki jár, ám nem így történt! Zaza megbocsátó mosollyal,
öleléssel, „de cuki” értékítélettel elfogadta Zita kisajátító gesztusait!
Könnyű dolga volt, miután Zsófi, a Mami, és Peti, az Apu, elég bölcsek ahhoz,
hogy Zalánnak is jusson megfelelő mennyiségben és minőségben megkülönböztetett
figyelem, külön idő, csak a Mamival, vagy csak Apuval, ezért aztán pont itt
lett vége mindenfajta féltékenykedésnek, és Zita ügyeit elnéző mosollyal
szemlélik, a „majd úgyis elmúlik” biztos tudatában.
Én,
aki a nagyobbik gyerek sorsára jutottam, akinek köztudottan okosabbnak kell
lennie, és ez alá az iránymutatás alá, aztán olyan sok minden beszuszakolható,
hogy csak na, szóval én nehezményeztem millió dolgot, annak idején! Én soha nem
bújhattam a szüleim mellé, amikor éjszakánként, a kitárt ajtók mögül támadtak a
sárkányok (az oda fellógatott köntösök mögül), vagy dühöngött a vihar,
csapkodtak a villámok, de bezzeg a kicsi…!
Nekem,
mindig, mindent át kellett engednem, azt a játékot is, ami fontos volt nekem, a
nagyon is szerény készletből, azt is, ami kevésbé, bezzeg a kicsi….
Nekem,
mindig segíteni kellett, elrakni, összehajtogatni, felsöpörni, letörölni, de a
kicsi, miután szemüveges lett különösképpen, mentesült a feladatok alól, ezt
sem, azt sem kellett megtennie, de bezzeg nekem ….
Gyűlt,
gyülekezett a sérelmek listája, fogyott, csak egyre fogyott a remény, hogy
valaha is visszakapok akármit is abból, ami korántsem volt teljes boldogság, de
vitathatatlanul jobb volt, mint ez, a testvérrel-megosztós, jelenvaló realitás!
Vége
nélkül ábrándoztam egy fiútestvérről, aki nagyobb, mint én, aki feltöri előttem
a járhatatlannak vélt utat, aki kiharcolja mindazt, amire vágyódtam, és aki minden
körülmények között megvéd, oltalmaz, támaszom és tanácsadóm, minden olyan
helyzetben, amikor erre rászorulok, és ebből aztán volt jónéhány!
Mindig
mondom, hogy csínján kell bánni az álmodozásokkal, mert az a természetük, hogy
nem akkor, nem ott, nem úgy, de előbb-utóbb, bizony beteljesülnek!
Én
is megkaptam az évtizedeken keresztül vágyott fiútestvért, ötvenpár éves
koromra, amikorra kiderült, hogy Apu, ifjúkori, francia hadifogságának
gyümölcse, mégsem halt meg, amint neki megírták, ám szép, leginkább őrá
hasonlító, érett férfivá nőtte ki magát, akivel még találkozhatott Apu is,
élete alkonyán.
Az
igaz, hogy Eric iránt soha nem tudok testvérként érezni, az igaz, hogy a
kedves, felszínes ismeretségen túl soha nem terjed majd a kapcsolatunk, de –
végül is – a vágyam teljesült, van egy bátyám!
Aki
gyámolíthatott (volna), aki megvédhetett (volna), akire felnézhettem (volna),
aki kitaposhatta (volna) az esélyeket, kedvezményeket, a nagyobb szabadságot!
Sajnos egy kicsit késve érkezett, ezért ezeket a feladatokat, nekem kellett
ellátni, és a húgom élvezhette az előnyeit (ha megtette, részben egészen
biztosan).
Mindig
vágytam, a kosztümös, angol filmek idilljére, az egymást támogató, egymást
szerető testvérek csodájára, ám nálunk, a róka-fiakra jellemzően, egymással
örökös harcban álló, versenyző és harcoló testvérpárok jelentették a realitást,
generációkon keresztül.
Most
nem neheztelek a vágyak kései megvalósulása miatt, mert íme, a lányaim is,
jónéhány, harcos év elteltével, megtalálták a feltétel nélküli, egymás-támogatás
útját, és a szemem láttára alakult ki, létezik és folytonosan jelen van, az
unokáim között, az eleddig pusztán regényekben, limonádé filmekben látott,
remélt és álmodott valódi, önfeledt, önfeláldozó testvéri szeretet!
(Persze
a tisztes és szükséges önzéssel és érdek-érvényesítéssel, arányosan és
fűszeresen keveredve, ahogy annak lennie kell, az igazi „jó íz” eléréséhez!)
Végtelen
a hálám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése