Apai Nagyapám, ifjabb Kändl János

Apai Nagyapám, ifjabb Kändl János, igazi színes, érdekes személyiség volt. Nagyon sok képességgel áldotta meg a Teremtő, és ezeket a képességeit használta, és elevenen tartotta haláláig.

Írt, novellákat, kisregényeket, verseket, gyűjtött népzenét, és népdalokat, a kottáit őrizzük, Húgom is, én is kaptunk tőle, szépen rajzolt, kiválóan festett, legnagyobb gyerekéről készült festményét, és egy fantasztikus regényének egy-két oldalát idemásolom.

Tagja volt az Eszperantó Világszövetségnek, jól sakkozott, sakkpartnereivel levelezett, és a lépéseiket, meg a trükkös feladványokat rajzban küldték el egymásnak, matematikai feladványokat oldott meg középiskolai feladat-gyűjteményekből, furulyázott, jól főzött, receptgyűjteményeket is ajándékozott, és minderre mindenkit meg akart tanítani.

Engem is. Még olvasni sem tudtam, de heti gyakorisággal érkeztek Pesterzsébetről a levelei, a sakkfeladványokkal, amit Apu olvasott fel nekem, de a megfelelő sakklépések helyett, én darázsderekú hercegkisasszonyok rajzait küldtem el válaszul.

Néha lelkifurdalásom van, mert ha elsőre egy vagány fiú unokája született volna, a személyemben érkező, a kórházat „csenevész, életképtelen” zárójelentéssel elhagyó (1952-ben magyarul írták), és később is folyvást betegeskedő lány helyett, biztosan boldogabb lett volna az élete utolsó 17 éve. De hát én jutottam neki. Utánam a Húgom, majd lett fiú unokája is, de kicsit sem vagány, aki főleg Mamuka keze alatt nőtt fel.

Szerintem gyönyörű férfi volt, fiatalkorában rettentő vékony volt, aztán idősödően egyre kevésbé. A garázsban még valahol lapul egy legénykori mellénye, amit én már 18 évesen, 49 kilósan sem tudtam összegombolni magamon. Szép, ferde-metszésű, örmény származását igazoló szemét Édesapám örökölte, nagy orrát is, ebből nekem is jócskán kijutott!

Amire én megszülettem, a családján belül már semmi respektje sem volt, Mamuka, a felesége, és a gyerekei is csak perlekedő, veszekedő, számonkérő stílusban, emelt hangon és roppant röviden tárgyaltak vele, ő meg teljesen magába zárkózott, és főleg levelezőpartnereivel tartott a kapcsolatot. Ez alól Édesapám volt a kivétel, aki egyrészt. mint született és meggyőződéses pacifista, békítette, csitítgatta a családtagokat, másrészt szerette és nagyra becsülte az Édesapját.

Az első kép, ami Nagyapámról megvan, az eleméri kastély parkjában készült, ahol Nagyapám, és unokatestvére, Hajniky Béla játszanak együtt, szoktuk mondani, hogy nekünk innen sikerült elszegényedni. Édesapám is rá való tekintettel lett Béla, apja miatt meg János.

Hajniky Béla bácsin keresztül kapcsolódik a család elleméri és ittebei Kiss Ernőhöz, az aradi vértanúhoz, akinek lánya, hajniki és kiskürtösi Bobor Györgyné, született elleméri és és ittebei Kiss Róza, volt Hajniky Béla bácsi nagynénje. Úgy mondják, oldalági felmenő.

Selyemre festett címeres halotti leple a nappalim falán lóg.

A képeken Bobor György, Kiss Róza, meg a családi címeres halotti lepel. 

Már megemlítettem, hogy Nagyapám gyerekként és fiatalemberként csaknem nagypolgári jólétben élt, de - mai szóhasználattal – kiemelkedő szociális érzékenysége miatt, a baloldali Galilei szabadkőműves páholy tagjaként, elkötelezett baloldali lett belőle.

Ezzel 1919-ig nem is volt komoly probléma, de a Tanácsköztársaság idején vállalt politikai szerepe végleg megpecsételte közéleti és családon belüli helyzetét, minden bizonnyal innen ered, a családján belül, vele szemben kialakult hangvétel, amit Mamuka ütött meg, a gyerekek – hangsúlyozom Apu kivételével – pedig, természetes módon követtek.

Nagyapám nagy tisztelője volt Einstein-nek, a tőle vett példa alapján nem viselt zoknit, mert ő is vallotta, hogy az érrendszer elszorítása (még a bokán, vagy lábszáron is), korlátozza az agy egészséges működését.

Derékszíj helyett nadrágtartót viselt, azonos okból, bármi is volt a divat.

Nagyapám ugyancsak elkötelezett híve volt Karinthy Frigyesnek is, így az író lett Apu keresztapja.

Ez az elfogadó levél, bár sok nem látszik belőle.

Hajniky Béla bácsihoz fűződő rokon-barátsága haláláig fennmaradt. A kompániához csatlakozott a sógora, Bodor Nándor, aki premontrei kanonok volt, a premontrei rend jószágigazgatója. Az ateista kommunista, a militáns főrendőr és a szerzetes, vasárnap délutánonként a ráckevei utcai, úriszobában mártogatták a házi ánizsos puszedlit, a saját termésű, homoki rozé-borba, és beszélgettek. Amikor a rendőr felállva elkezdte hirdetni a világbékét, a szerzetes szintén állva sorolta, hogy ki mindenkit kéne főbe lőni, kivégezni, felnégyelni, az ateista Nagyapám meg kereszteket hányva a mellére elkezdte megbánni a bűneit, na akkor Dédanyám szépen elrakta a puszedlit, a borosüveget, a szódát, és a férfiak pedig szunyókáltak egy jót, még vacsora előtt.

Ez a három férfi, akik totálisan eltérő életszemléletet, világnézetet képviseltek, közülük legalább egy (persze hol az egyik, hol a másik, a politikai széljárásnak megfelelően), komoly veszélyt, súlyos egzisztenciális kockázatot jelentett a többiek számára, soha nem különbözött össze egymással, mindig támogatták egymást és a családot, bújtatták akit kellett, és mindig az viselte anyagilag is a gondját az öregeknek és gyerekeknek, akinek éppen jól állt a szénája.

Édesapám is így élt, és azzal szoktam magamnak hízelegni, hogy én is megtanultam tőlük mi is az a tolerancia.

Amikor a gyerekek már felnőttek, és felesége, Mamuka nyaranta hazaköltözött Ráckevére befőzni (vagy csak szabadulni egy kicsit), akkor jött el Nagyapám ideje! Az erzsébeti kertben felállította a bográcsot, kiváló paprikásokat főzött, vagy a konyhában, vastag vas-serpenyőben sütötte az isteni, medium steak-eket, amit apróra vágott fokhagymával, csípős pirospaprikával, friss kenyérrel faltunk be Apuval minden vasárnap délelőtt, persze ebből meg Óbudán lett cirkusz, mert nem maradt túl sok hely a Nagyi-féle vasárnapi ebédnek. (Főleg a levesnek nem, amit rettentően utáltam J.)

Ezekre a vasárnap délelőtti kirándulásokra mindig én kísértem el Aput, Édesanyám szerint én úgyis menthetetlenül „Kende”, azaz Apám lánya voltam, vagyis már mindegy volt, hogy milyen benyomások érnek, a testvéremnek pedig talán még volt esélye arra, hogy anyám lánya legyen (így is lett), na meg kicsi is volt még, amíg ez a jó világ tartott.

Nagyapám egyszer váratlanul beállított az óbudai Nagyihoz (persze nyáron, Mamuka távollétében), és elmentünk hármasban kirándulni a Budai hegyekbe, jól el is tévedtünk, szegény Nagyi, a visszeres, fájós lábú, csak csináltatott cipőt viselő Nagyi szidta, mint a bokrot, Erzsébeten meg állt a bál, hogy hogyan közelíthetett a felelőtlen Nagyapám, az ellenséges táborhoz, a nem kívánt menyük családjához. De ez se nem rontott, se nem javított a két család, valamennyi tagját átjáró, immár végérvényes ellenérzésen.

Mindenkinek ilyen nagyapát kívánok!

Kändl Jánosné, Bodor Mariska, apai Nagyanyám

Bodor Mariska, későbbi Kändl Jánosné, az apai Nagymamám volt. Négyen voltak testvérek, Mária, Nándor, Terézia és István, de róluk majd később írok. Gyerekei Mamukának nevezték, így hívtam én is, és így fogok róla megemlékezni.

Mamuka kifejezetten szép, öntudatos és csak kicsit hóbortos fiatal lány volt, olvasgatott, festegetett, a családban még van egy-két, romantikus olajfestménye (távoli várrom, vitorlás a háborgó tengeren). Én a régi festékdobozát őrzöm, amit hosszasan ékszerdoboznak használtam.

A gazdálkodó család mindennapi tevékenységében - szemmel láthatóan - nem vett részt, viszont viszonylag szerencsésen ment férjhez, jó partit csinált a vagyonos Kändl Jánossal. Meg is született első lánygyermekük, Mária, Baba néni. Ha jól tudom Pesterzsébeten, a tisztviselő-telepen volt lakásuk, szépen éltek. Nagyapa adótiszt volt.

Igenám, de Nagyapám, mint az ő korában számos, szociálisan érzékeny, tehetős, vagy értelmiségi fiatal férfi, elkötelezte magát a kommunizmus eszméi mellett, 1919-ben komolyabb politikai szerepet is vállalt, úgyhogy Nagyapát elítélték, valamennyit ült is a horthysta börtönök egyikében, majd REF-es lett (rendőri felügyelet alá került), és kitiltották Budapest területéről, oda lett az adótiszti alkalmazás, és csak a Weis Manfréd Gyárban kapott, Csepelen bérszámfejtői munkát. (Remélem jól tudom, hogy Csepel akkoriban még közigazgatásilag nem tartozott Budapesthez.)

A jó partiból hirtelen rossz parti lett, és szégyenszemre haza kellett költözniük Mamuka szüleihez, Ráckevére.

Mindez meg is látszott a családon, amennyiben 13 évig nem született újabb gyerekük, viszont – csak az Isten tudja miért – 1925-től három gyerekük lett, Ilona, majd rá egy évre Édesapám, Béla, és talán két-három év kihagyással az utolsó lánygyerek, Éva.

Ráckevén eléggé tarthatatlan volt a helyzetük, a társadalmi rétegződés szempontjából hozzájuk hasonló helyzetű családok nem tartották velük a kapcsolatot, Baba néni akkoriban már képzős volt, nem élt otthon, de Édesapámékkal a rangban megfelelő gyerekek nem játszhattak, úgyhogy Ili néni és Apu között, egész életükre szóló véd- és dacszövetség alakult ki, az amúgy mindig kicsit fura Évikét ebből – szintén életfogytiglanig – kihagyták, ő csak tengett-lengett.

A II. világháború után Nagyapámat rehabilitálták, és kapott 20.000,- Ft kárpótlást, ami az akkori 150,- Ft-os tisztviselői havibérrel összevetve, valóságos vagyon volt. Ebből Pesterzsébeten vettek egy fél ikerházat, ahol elfért a még otthon élő, három fiatalabb gyerek és a szülők, Baba néni addigra férjhez ment Ancsel Jóska bácsihoz, nagy kedvencemhez.

Nagyapám viszont nem fért a bőrébe, és mivel Rákosi vezetési elveivel és módszerével nem értett egyet, állítólag nyílt levelezőlapon meg is írta ezt neki, úgyhogy a család megint csak félhetett a börtöntől, kitelepítéstől.

Kurz und gut, Mamukából egyre keserűbb, egyre soványabb, egyre inkább hajlott hátú, kimondottan epés öregasszony lett.

A házimunkát nem szerette, a hét elején főzött egy nagy (de igazán nagyon-nagy) lábos ételt, tökfőzeléket, paprikás krumplit, azt a spájzban hideg helyre rakta, és arra járt rá a család, amíg tartott.

Nyaranta hazaköltözött Ráckevére, a még élő Dédanyám, és vénkisasszony húga, Terus néni mellé, a még akkor megmaradt néhány föld termését tették el télire.

Viszont neki is volt legendás étele, karácsony valamelyik napján, mindig ott uzsonnáztunk, amikor a szentestéről megmaradt, már hideg pulykasült került asztalra, meggyszósszal, na annak az íze is mesés volt, és ismételhetetlen. Beigliben is verhetetlen volt, soha olyan márványos felszínt, vékony tésztát és ízes tölteléket nem készített senki sem.

Mamuka nagyon ellenezte a szüleim házasságát, a deklasszált, elszegényedett, és az 50-es években politikailag egyáltalán nem megfelelő Anyu helyett, egy gazdag ráckevei parasztlányt szánt feleségül a fiának.

A házasságkötést sohasem bocsátotta meg, és ezt az ellenérzést az unokáira is kiterjesztette. Egész életemben összesen 5 napot töltöttem vele (a kötelező havi egy összcsaládi látogatást, és a karácsonyi uzsonnákat kivéve).

Akkor kerültem Pesterzsébeti száműzetésbe, amikor 5 éves koromban megszületett a testvérem, Györgyike, és én éppen akkor voltam felépülőben a szamárköhögés nevű gyerekbetegségből. Óbudán, Nagyinál nem lehettem, ő a frissen szült Édesanyám mellett teljesített szolgálatot, így kikényszerültem Erzsébetre.

Akkoriban Erzsébeten élt Éva néni, Ili néni a férjével, Vili bácsival, de ők napközben dolgoztak, és a Nagyszüleim. Éva mindennel foglalkozott, csak velem nem, Ili néniék dolgoztak, Nagyapám megpróbált szórakoztatni, ha Mamuka hagyta, Mamuka meg befogott, mosogatni (a szódával megszórt, zsíros vízzel teli mosogató-dézsában, amit nem értem föl), krumplit hámozni, és persze szídott engem is, meg a pesti Nagyanyámat is, mert hát nem igazán feleltem meg az igényeinek. (Természetesen az ellenérzés a két család között, kölcsönös volt, ami előttem elhallgatásokban, cinkos összenézésekben mutatkozott meg.)

Ha a Nagyapám mesélni kezdett, Mamuka leintette: „ez mind csak a kommunizmus porhintése!” felkiáltással, úgyhogy akkoriban a kommunizmust úgy képzeltem el, mint egy cilinderes, szakállas magas férfit, vörös selyemmel bélelt, hosszú, fekete, malaclopó köpennyel, ami alól szórja a szemünkbe a port, bevallom nem volt túl rokonszenves. Aztán ez később elmúlt J.

A gyerektelen Ili néniék, amikor hazajöttek a munkából, megpróbáltak kedvemre tenni, meg kiszabadítani Mamuka haragjából, moziba, sétálni vittek, de az 5 nap elteltével mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére végre hazamehettem.

Kapcsolatunk nagyobb lány koromra sem változott, az érettségim évében halt meg, nem sokkal Nagyapám halálát követően.

Olyan kiskamasz koromban döntöttem el, hogy ha nekem gyerekeim lesznek, azoknak – ha beledöglök is – két nagyanyjuk lesz!

Most, hogy visszamlékeztem, rájöttem, hogy soha, semmilyen alkalommal nem kaptam tőle - kisgyerekként sem - ajándékot, vagy bármilyen megemlékezést, még egy zsebkendőt sem.

Lánykori arany mellóráját viszont – Édesapám jóságából – én őrzöm. Furcsa a világ.

Anyai Nagyapám, Hübner Rudolf, Hargita Rezső

Most már a nagyszüleim kerülnek sorra. Róluk több az ismeret, és olykor szomorúbbak a történetek.

Anyai Nagyapámmal kezdem a sort, aki – amint a korábbi történetekben már említettem – korán félárván maradt, alig 15 éves korában halt meg édesapja. Hogy az egyedül maradt dédanyám hogyan tudta a hét életben maradt gyerekét felnevelni, azt végképp elképzelni sem tudom, hacsak nem komoly családi összefogással. Mindegyik gyerek tanult, a lánytestvérei is, Nagyapám vasipari szakiskolát végzett. 

Amikorra a családba került azonban nem vasipari területen tevékenykedett, a rokoni összetartás beszervezte őt a korabeli rendőrség kötelékébe, és mint detektív főfelügyelőhöz, őhozzá tartoztak a színházak, zálogházak és kuplerájok.

Azt, hogy a detektívesdi előtt dolgozott-e egyáltalán a vasiparban nem tudom, de a II. világháború után, a híres, óbudai Bieber kovács alkalmazta (bár bejelentés nélkül, feketén) és gyerekkoromban még láttam rajzokat, fantasztikus kovácsoltvas terveiről.

Magas, roppant vékony, csendes, békés természetű ember volt, szemben alacsony, finoman fogalmazva is roppant impulzív és hízásra igencsak hajlamos feleségével, Rábl Petronella Nagyanyámmal.

A házasságuk, a nagyanyám részéről második házasság volt, két lányuk született, Édesanyám, Pipike, majd 7 év különbséggel a húga, Csöpi.

Nagyon szépen és jól éltek. Nagyapám fizetése több volt a legendás havi 200 pengő fix-nél (amivel az ember könnyen viccel), amikor megkapta a havi fizetését, Nagyanyám azt azonnal takarékba tette, és a már meglévő megtakarításokból finanszírozta a havi háztartási kiadásokat. Nagyi volt a családi pénzügyminiszter, és egyben az egyetlen, aki igazán tudott spórolni (talán Csöpi nagynéném és Györgyi húgom is örökölt ebből jó sokat, de mi, többiek költünk, ha van mit, és szűkölködünk, ha nincs pénz).

Akkoriban a Divatcsarnok volt a köztisztviselők áruháza, ott számlájuk volt, és mindig oda mentek nagybevásárlásra - mint őszi ruhák, iskolaszerek beszerzése augusztus végén - ez valóságos családi esemény volt, beültek kávézni, megnézték a képzőművészeti kiállításokat.

A családnak volt egy majorsága Graz mellett, Tobelbad-ban, nagy házzal, saját kápolnával, minden kora nyáron, később az iskolaév végén Nagymamám és a lányok kiköltöztek oda (egészen 1939-ig, az Anschluss után már nem mentek, Édesanyám soha többé életében).

Ott nyaraltak augusztus közepéig, végéig, Nagyapám augusztusban csatlakozott hozzájuk, majd együtt jött haza a család. Édesanyám szerint, ezek voltak élete legboldogabb időszakai. Csokrot kötött erika-cserjéből, enciánból, nagyokat kirándult, jókat evett, boldog volt.

Sajnos a Tobelbad-i házat én soha nem láttam, az 1960-as években hoztak egy olyan törvényt, hogy a magyar állampolgároknak el kell adniuk minden külföldi ingatlanukat, és az én roppant törvénytisztelő családom teljesítette is, amit a törvény előírt. Igaz, hogy a bevételből lett elektromos hűtőszekrény, a legendás Szaratov, meg két heverő, meg életem első csizmája (addig csak lakkbetétes, magasszárú, fűzős cipőm volt, hogy szép legyen a lábfejem, és jó legyen a testtartásom), de megszűnt az „akár Ausztriában is kezdhetnénk új életet” álom minden alapja, pedig olykor-olykor ez a gondolat felmerült Édesanyám gondolataiban.

Nagyapámat a német megszállás is a rendőrségnél érte, azonnal ott is tartották, hiszen von aus haus beszélte a hochdeutsch-ot, és – ma már nincs mit szépíteni ezen – a lehallgatásokért tették felelőssé.

Természetesen a német visszavonuláskor neki is felajánlották (azt hiszem inkább megparancsolták), hogy a német hadtesttel együtt, családostul menjen Németországba, azonban a jórészt sváb eredetű Nagymamám erre, mint „pecsületes matyar asszony”, nem volt hajlandó, így Nagyapám a német letelepedési segély és újrakezdési támogatás, meg németországi lakás-juttatás helyett, mint gyanús elem, hadifogolytáborba került, ahonnan nagyon betegen, egy később tüdőrákba torkolló, súlyos tüdőfertőzéssel ért haza, 1949-ben.

Az igazolási eljáráson könnyen átjutott, nem került börtönbe, és nem került sor a család kitelepítésére sem (bár ennek esélyével komolyan számoltak), mert ez a Nagyapám is igazi jó ember volt, soha senkinek nem vétett. Zsidó barátai minden értéktárgya nála megmaradt, és mindenkinek vissza is juttatta, amíg ő a telefonok lehallgatását végezte, addig Nagymamám minden nap két ételhordóban vitte a visegrádi hév vonalán dolgozó, munkaszolgálatos barátainak az ebédet, és „Mit akar fiam! Az én uram a rendőrségen főfelügyelő!” felkiáltással lökte félre a kiskatonák gépfegyverét, miközben Édesanyám sírva figyelte, a Lajos utcai hálószoba ablakából, hogy Nagymamám túléli-e az aznapi ebédeltetést.

Saját vagyonuk, ami volt, nem maradt meg, még a matracokat is elvitték, de szerencsére a bútorok zöme megmaradt, képesek voltak újrakezdeni.

Szóval jó ember volt, igazolták, ám a korábbi munkaviszonyát nem vették figyelembe nyugdíj-szempontból, így teljesen jövedelem nélkül maradt, illetve jött a Bieber-nél a fekete munka.

Magánéletében liberális volt, legjobb barátja Butta bácsi volt, a szervezett munkás, nyomdász, akivel családostul minden május elsején együtt majálisoztak. Nagymamám – haláláig - minden május elsején egy csokor orgonával jött át hozzánk, és hangosan énekelte, hogy „eljött a szép május, virágoznak a fák, ki fogja majd őrizni, ilyenkor a szobát”. Édesanyám halálig mi is folytattuk ezt a hagyományt, mostanság Csöpi nagynénémnek énekeljük el, jobb híján olykor csak telefonon.

Én csak pillanatképeket őrzök Nagyapámról, de ez – tekintettel arra, hogy csak 3 közös évünk volt – nem is csoda.

Rám már akkor is a Nagymamám vigyázott, és miután tüzelő sem volt, pénz sem, ezért csak a konyhában fűtöttek, a sparhelt-ben, egyben ezen főzött a Nagyi. Délután engem a szennyesládára terített pokrócra tettek le aludni, és emlékszem,, hogy Nagyapám kockás konyharuhával árnyékolta le a konyhai lámpát, hogy ne zavarjon alvás közben a szemembe tűző villanyfény. Olyan magas volt, hogy enyhén felnyújtott karjai elérték a lámpát.

Arra is emlékszem, hogy a nagy konyhai fatálca hátára tett papírlapra rajzolgatott nekem mindenféle állatokat, kakast, tyúkot, baromfiudvart, közben mesélt. A saját meséit. Mindig, hétköznap is, öltönyben, nyakkendőben. Ő tanított meg a dáma játékra is, a tábla másik oldalán lévő sakkra még nagyon korai lett volna.

Már valahol megemlékeztem róla, hogy a rajztehetségen kívül, kiválóan hegedült, bár gyerekkoromban erre már csak nagyon ritkán került sor.

Hogy mikor magyarosított Hübner Rudolfról, Hargita Rezsőre, nem tudom, mindenesetre a Lajos utcai lakás bejárati ajtaján a Hargita (Hübner) Rezső név szerepelt.

Nagyon szerette a természetet, Édesanyám szerint gyakori volt, hogy mire a család felébredt, Nagyapám már túl volt egy kiadós, hármashatár-hegyi kiránduláson, ahonnan nagy csokor mezei virággal jött haza.

Nagyon szeretett olvasni is, amit Nagymamám nem mindig nézett jó szemmel, „már megint azok a büdös könyvek” felkiáltással követelte ki, hogy inkább vele beszélgessen.

Édesanyám holta napjáig, Csöpi nagynéném mai napig a legnagyobb szeretettel, mosolyogva emlékeztek rá.

Anyai Nagyanyám, Rábl Petronella

Nagymamámék öten voltak testvérek, József (Jóka bácsi) és Miklós után született Nagyi, Petronella, majd Béla és Irén, valahol volt még egy Béluska, aki meghalt, már a Dédanyámról szóló történetben leírtam, hogy a cselédlány ejtette fejre szegénykét, még csecsemőkorában.

A családi történetek alapján azt hiszem, hogy Nagyanyám az apja kedvence volt, Irén tánti viszont a dédanyámé.

A Nagyi, ezen kislánykori képen nagyon beteg volt, és szülei, a korabeli szokásoknak megfelelően, gyorsan csináltattak róla egy fényképet, hogy emlékezzenek rá, ha meghalna. De szerencsére felépült. Szép fiatal lány volt, saját elbeszélése szerint hét kérője volt, ebből kettő a Dunának ment, míg végül a nyolcadikhoz, Béles Gézához ment feleségül, erről is mellékelek egy képet.

Ez a házasság nagyon rövidéletű volt, mert a bátyjai lefülelték az ifjú férjet, amint egy óbudai vendéglőben üldögélt egy idegen nővel. Sárka úgy tudja, hogy a férj egy idegen nővel sétált az utcán, karonfogva, szembejött velük a Nagyi, akire a tulajdon férje rákacsintott, hogy ne szólítsa meg őt, és ezen ment tönkre a házasság. A Csöpi nagynéném verziója: a Béles Géza, Dédapámtól további hozományt követelt – a bérelt lakáson, és teljes berendezésen kívül - mert valami üzletbe akart kezdeni, ezen Dédapa nagyon felmérgesedett, hogy ha csak ezért akarta feleségül venni a lányát, akkor „felisút, leisút”, és a Nagyi tudta nélkül a fiaival hazaköltöztette a lányát. (Gyakran megesik, hogy a visszaemlékező családtagok, annak idején más moziban ültek.) Mindenesetre a fiútestvérek azonnal megjelentek az ifjú pár lakásán a szekérrel, felpakolták a bútort, és minden felszerelést, majd hazaszállították Nagyanyámat.

Hübner Rudolf Nagyapámmal kötött második házassága már tartósnak bizonyult.

Nagyi nagyon érdekes jelenség volt. Leginkább a töretlen életszeretet jellemezte, minden helyzetben tudott örülni, volt humora, nem is kevés, de az a csipkelődő, kicsit gunyoros fajta, amit az érintett nem annyira tart humorosnak. Rettentően szeretett pletykálkodni, vele mindig történt valami, és amint el-elmesélgette négyszer-ötször a történetet, az egyre inkább úgy kerekedett, hogy mindinkább ő lett a pozitív hős, és a többi szereplő pedig egyre hülyébb. Szóval kicsit kiszínezte a történeteit.

Rettentő dolgos volt, lánykorában ő főzött Dédapám vendéglőjében, majd a házasságaiban ő vezette a háztartást, legfeljebb amikor jobban ment, volt egy cselédlánya, akinek inkább a mosás, takarítás, szén felhordása, kéz alá dolgozás volt a feladata, a főzést, meg a jelentősebb munkákat Nagyi sohasem engedte ki a kezéből.

Később a Szüleim háztartását is ő vezette, ő főzött, mosott, vasalt ránk, ő vásárolt be a piacon, csaknem haláláig.

Nem volt olyan kézimunka, amit ne ismert volna. Én mindent tőle tanultam, a horgolástól a kötésig, a hímzéstől a stoppolásig, máig az ő receptjei szerint főzök, azok szerint teszem el a befőtteket télire, de vannak ízek, amelyeket nem lehet megismételni, a kénlapokkal fertőtlenített (mert így fehér, és roppanós maradt a gyümölcs), karcsú befőttesüvegekbe eltett, hámozott, feles őszibarack-befőttjének az ízét, se én se a húgom nem vagyunk képesek reprodukálni. Se semelyik konzervgyár.

Visszatérve a hímzésre, egyedül az ismételhetetlen, írásos hímzései technikájára nem tanított meg bennünket, Györgyi húgomnál van néhány írásos párnája, igaz viszont, hogy a kelimhímzéses párna nálam van. J

Nagyi szerette a cirkuszt is. Mármint a családi nagyjeleneteket. Minden vasárnap a 9 órai misére ment, utána szertartásosan nálunk, a Szépvölgyi utcában (a régi dédszülői házban) futott össze a család egy kávéra. Na ezek a délelőtti összefutások nem ritkán zárultak hangos, igazán olaszos családi perpatvarral, ahol olyan sorsdöntő kérdéseken sikerült összeveszni, mint a Dédapám rézüstje, amiben a mit-tudom-én-mit főzte a hentesbolt számára, és amit Béla bácsi – persze jogtalanul – megemlített (a vitában magának követelt). Ilyenkor a „dögöljek meg, ha még egyszer átlépem ennek a háznak a küszöbét” épp oly gyakran elhangzott, mint, az „Isten verje meg az egész rohadt világot!” Mindez persze mise után közvetlenül, és mindez persze nem akadályozta, meg Nagyit abban, hogy hazasiessen a Lajos utcába, ripsz-ropsz megfőzze a hatszemélyes család vasárnapi ebédjét, és szeretettel várjon bennünket, déli 12 órára.

Már ahogy kifordult a Szépvölgyi utcai ajtón, a szája és szeme sarkában ott bujkált a mosoly, mint aki elégedett az eredménnyel, csak Édesanyám pihegett-remegett még jó sokáig, ő komolyan vette.

Világ életében háztartásbeli volt, kivéve azt a 9 évet, amit a háború után, egy szövődében dolgozott, mert nem volt a családnak semmilyen jövedelme. A munkaviszony egy jó kis szilikózissal zárult, és még az az előny sem járt vele, hogy legalább nyugdíjat kapott volna, bármilyen keveset is, mert ahhoz legalább 10 év munkaviszony lett volna szükséges, így alakult ki az a helyzet, hogy Anyuék pénzt adtak Nagyinak, aki ennek fejében főzött ránk, meg mosott is, mert neki volt mosógépe, míg nekünk a dédszülői öreg házban még fürdőszobánk sem volt, na meg vigyázott az unokáira.

Remekül énekelt, ha mi is mentünk templomba, rögtön tudtuk, hogy a Nagyi is ott van, mert kizengett a hangja a többieké közül. Otthon is szeretett énekelgetni, délutánonként magyar nótákat és operett-dalokat énekelt a konyhában, közben ősztől tavaszig almát, vagy sütőtököt, esetleg gesztenyét sütött a sparhelten, és kávézgatott a szomszédasszonyokkal, Nemes Irén nénivel, meg Lusikával, akikkel hol jóban volt, hol halálosan összeveszett.

Gavács nénit, akinek trafikja volt a Lajos utcai ház földszintjén nem szerette, vele nem barátkozott, én viszont imádtam, és mindig nála vásároltam a Diana sósborszesz cukorkát, nagy kedvencemet, majd olyan 17 éves koromtól fogva, tíz-szálanként a cigarettát, mert akkor úgy is lehetett kapni, és én már – persze stikában – cigiztem.

A Szűcsékkel sem stimmelt minden, azok nagyon nagyra tartották magukat, a Vargáék meg a Nagyinak nem voltak elég előkelők, úgyhogy ezekkel a családokkal inkább csak köszönő-viszonyban voltunk, az emelet lakói közül.

Nyaranta a körfolyosós bérház gangjának sarkában volt Lusika kisasztala és két széke, oda telepedtek ki, itták az irtó rossz feketekávét, és diskuráltak. Ha Nemes néni is csatlakozott, ő a konyhából hozott egy széket magának. Rettentő nagy dohányos volt a Nemes néni, hosszú, karom szerűen görbülő körmeit sárára festette a nikotin, még az ősz haja is sárgás volt, a hangja rekedtes, és úgy köhögött, mint mai napság én, gyerekként féltem tőle.

A Nagyi egyébként Ujlakon fogalom volt. A Rábl Nellikét minden tősgyökeres ujlaki ismerte, a Kolosy téri piacon minden kofa és minden boltos a jó barátja volt, halála után is olykor elég volt megemlíteni, hogy én az ő unokája vagyok, és máris enyém volt a legnagyobb, legfrissebb tojás, a legszebb gyümölcs, a legfinomabb savanyúság.

Nagyi még megélte Zsófi lányom születését, sőt Sáriét is, de abban a három hónapban, amit még együtt töltöttek a Földön, Nagyi már többet volt eszméletlen, mint magánál.

Zsófit nagyon élvezte, jó barátok voltak, nagyokat nevettek együtt.

Nagyi nagyon huncut is tudott lenni, főleg ha unatkozott. Emlékszem, egyszer este 10-kor csöngött a telefon, hogy anyu azonnal szaladjon át a Lajos utcába, mert a Nagyi ott fekszik, vérbe fagyva, sétálni volt, és elesett a síneken. Át is rohantunk, a Nagyi a szép kis lila, csipkés galléros köntösében nyitott ajtót, és a térdén valóban volt egy kis ragtapasz, egy pár napos horzsoláson. Miután Anyu átesett az ijedtségen, megkérdezte, hogy ez meg mire volt jó Anyukám? A nagyi meg bevallotta, hogy rettentően unatkozott, de ha ezt mondta volna, akkor egykettőre letesszük a telefont, így meg beszélgethetünk egy keveset.

Nagyi nagybeteg volt élete utolsó évében. Úgy kezdődött, hogy hirtelen besárgult, amin nem csodálkozott a család, hiszen Nagyi nagy konyhamalac volt, minden kicsit szittyós, kiszáradt, undok dolgot megevett a hűtőkből, „á, jó ez még!” felkiáltással. (Aki egyszer már éhezett, az soha nem lakik jól.) Azt hittük, hogy ilyesmi történhetett, és a mája már megelégelte az inzultusokat, de sajnos ennél jóval nagyobb volt a baj, kinyitották, és olyan sok áttétet találtak a rákos mája körül, hogy kivették a májat, és összevarrták amit kellett. Egy hónapot jósoltak, hogy majd ez alatt lassan megmérgezi magát a szervezete, és még a nagy fájdalmak előtt meghal.

De nem így történt, még egy évig élt, kezdetben látszólag fel is épült, és csak nagyon ritkán kért segítséget, mert még mindig főzött, igaz már csak magára és Csöpi nagynénémre, de például a karalábét már nem volt ereje felkockázni.

Én akkor voltam Sárikámmal veszélyeztetett terhes (meg akart születni, 6 hónapos magzat korában, de szerencsére meggondolta magát).

Egy napot sem töltött - a műtét idejétől eltekintve – kórházban, otthon ápolta Anyu, Csöpi nagynéném és néhány barátnője, szinte az utolsó hónapig megúszta fájdalom nélkül, igaz viszont, hogy a világ életében 100 kiló feletti, gömbölyű asszonyból harmincpárkilós kis nénike lett.

Minden reggel voltak aktívabb félórái, ki tudott menni fürdőszobába, el tudta végezni a dolgát, meg lehetett mosdatni, de utána napközben az ágyában szendergett.

Volt egy falvédője, az ágya mellett, amit minden ébredéskor végigsimított, és ilyenkor olyan megkönnyebbülés jelent meg az arcán, mint aki tudja, hogy most biztonságban van.

Az egyik legjobb jóbarátom (nagyon kevés maradt), egy születésnapomra vett nekem egy meseszép, bordó bársony falvédőt, talán a 920-as évekből, gyönyörű, arany hímzéssel, és azzal a megjegyzéssel, hogy ha eljön ennek az ideje, nekem is legyen hol és mit megsimogatni.

Köszönöm András!

Apai dédszüleim: Bodor Márkus és Faith Terézia

Bodor Márkus dédapámról annyit tudok, hogy csendőr volt, és az apai nagymamám, Mária, Nándor, a későbbi Ágoston atya, premontrei kanonok, a premontrei rend jószágigazgatója, Terézia és István boldog édesapja, és minimum nagygazda. Gyerekkoromból emlékszem még a katonakönyvének fényképére, de már nem találom.

A családi legendárium úgy tartja, hogy (nemcsak név-) rokonságban állt a híres székely ezermesterrel, Bodor Péterrel, akiről Tamási Áron is megemlékezik a „Hazai Tükör”-ben.

Erről a Bodor Péterről az a családi történet járja, hogy bankót hamisított, szerkesztett egy bankóprést. Persze az akkori rendőrség lefülelte, és mentek is a portájára lefogni a törvénysértőt. Az ajtóban állt a „hatóság”, és Péter fejére olvasta a vétkét, hogy kelmed Bodor Péter uram vétkes a királyi bankók meghamisításában, törvényen kívüli nyomtatásában. Mire Péter azt válaszolta: Én? Ugyan én egy fia bankót sem nyomattam, kelmed viszont, amint ott topog a küszöbön, már a sokadikat nyomtatja!

Ugyanis a bankóprés úgy működött, hogy aki rálépett a küszöbre, az megindította a nyomtatást.

Ebbeli, vagy máshonnan eredő mérgében Bodor Péter elrontotta az általa szerkesztett marosvásárhelyi zenélő kutat (másolata a Margit –szigeten), amit senki emberfiának nem sikerült sohasem megjavítani. Aki nem hiszi, járjon utána!

A felesége, Faith Terézia a másik dédanyám, akivel még találkozhattam. Kettő a négyből, ez ritka jó arány.

Van egy apró, fekete-fehér fénykép arról, hogy Ráckevén, egy függőágyban ringat engem, olyan egy-két éves koromban.

Fejkendős, sokszoknyás, kötényes parasztviseletben, nagy mosollyal, az első, és életében egyetlen dédunokáját, látható szeretettel.

Fantasztikusan halt meg. Ebéd után kedves elfoglaltsága volt a szunyókálás a szőlőlugas árnyékában, a tornácon, a konyhaajtó mellett, egy kiszolgált ónémet karosszékben, ami plédekkel, báránybőrrel volt betakargatva. Nyolcvanpáréves korában is éppen így szunyókált, és soha többé nem ébredt fel.

Ezt az ónémet karosszéket, meg a párját, elemi részekre esve, két nagy szatyorban hoztam fel Budapestre, és a garázsban tároltam évekig, mígnem egy nagyobb bevételből végre sikerült helyrehozatnom, 7 éves nagyfiú Zalán unokám kiskorában királyszéknek hívta, ma lakásom egyik szeretett dísze.

A Faithokról Édesapám azt mesélte, hogy rablólovagok voltak a Felvidéken, míg fej- és jószágvesztésre nem ítélték a férfiakat. Na ezzel persze nem értettek egyet, így a saját bíráskodási joggal felruházott Csepel-szigetre menekültek. Ott egy-két évig zsellérkedtek, majd előástak kisebb-nagyobb porciókat a rablott javakból, és apránként felvásárolták Ráckeve legjobb földjeit. Ettől kezdve békében gazdálkodtak.

A Csepel-sziget különleges státuszát az alapozta meg, hogy mindig a királyné hozománya volt, saját kereskedési, bíráskodási jogokkal, és egyéb kiváltságokkal.

A Diplomatarium Rackeviensis - ami a korabeli jegyzői (nótáriusi) dokumentumokat dolgozta fel - szerint a Faithok betelepített németek voltak (persze a Feigl család is), ami nem zárja ki a családi eredettörténetet, de azért megkérdőjelezi.

Rettentő érdekes kettősség jellemzi a Ráckevei tárgyi hagyatékot, egyrészt egyedi és igényes berendezési tárgyak, bútorok, teljes ónémet szobagarnitúra (sajnos már a szú megette a zömét), szecessziós Zsolnay porcelán készletek, másrészt irtó nagy spórolás. Mellékelek fényképet egy teáskannáról például, és elmesélem, hogy Ráckevén őrzök egy félig elkészült hímzést, amely egy már megstoppolt, damaszt darabka – talán korábbi törölköző, vagy szalvéta – másodlagos hasznosítása, tűhímzéssel (ami a legnehezebb hímzési technika), selyemszállal egy virágcsokrot kezdtek el rajta. Egy stoppolt damaszton.

Az egyik szekrényen most is ott lóg a sokszoknyás, kendős, kötényes dédanyám fekete flitterrel hímzett, selyem báli belépője, már nem tudom hova került a mídere (fűzője), de gyerekkoromban még szörnyülködtünk rajta, hogy hogyan lehetett ebben lélegezni, és a tükrön tartom azt a fél pár horgolt báli kesztyűt (az ujjak szabadon, a felkar közepén ér véget), aminek a párja természetesen a testvéremnél van, és egyikünk kezére sem ment fel, sohasem.

Kettősség. minden mennyiségben.

Mellékelek egy festmény, na éppen így nézett ki a ráckevei úriszoba, még az én gyerekkoromban is. (Ma is hasonlít erre, egy kicsit.)

A kulturális vonatkozások, voltak könyveik, járatták a Párisi divat című lapot, amelynek 1890-es évfolyamát én is örömmel nézegettem, és élveztem „Edith, a szeszélyes hölgy” folytatásos kalandjait. Járatták mellette a Fürge Ujjakat, még én is hímeztem a mintaívek alapján kelim-szőnyeget, meg később, az 1920-30-as években az Új Idők-et, Herczeg Ferencz szerkesztésében, ennek több évfolyama is ott lapul az egyik szekrényben, ha az egerek meg nem rágták azóta. Sokat tanultam belőlük, főleg a hirdetések és a receptek, na meg a folytatásos regények (Különös ismertetőjele nincs), novellák, lakberendezési tippek jelentenek életre szóló élményt a számomra.

Elméláztam, hogy abban a korban, amikor egy egyszerű alsóing szabása és kidolgozása is jóval komplikáltabb volt, mint az én időmben, egy báli ruháé, hogyan öltözködött egy átlagos család? Persze a dédanyáim hálóréklijét nézve, amelynek slingelt-hímzett csipkeszegélye bárhol megállná a helyét (én blúznak hordtam), a kérdés, nem kérdés.

A szekrény egyik polca tele volt kalapokkal. Kettőt őrzők az előszobában, a gázórát takarják. A kalapok között volt egy férfi keménykalap is, a gyerekek (az enyéim, és az unokatestvérek) legnagyobb örömére, ma már nem tudni, ki vitte el, vagy csak egyszerűen megsemmisült.

Anyai dédapám, Rábl József

Rábl József, a dédapám, Csollány Antónia férje, egyszerűen jó és dolgos ember volt, ezért nincs is a családi legendák között róla semmilyen vicces történet.

Mindig mondom a családban, amikor éppen kibeszéljük a természetesen nem jelenlévő másik családtagot, a valamilyan szempontból tarthatatlan viselkedése miatt, hogy egy szaftos beszólásra, vagy cirkuszra emlékezni fog több generáció is, de a jól megfőzött ebédet, vagy a megszokott kedvességet úgy felejtik el, mint a szél.

Hohó kedves Családtagjaim! Ez persze nem jelenti azt, hogy így kell élnetek, legyetek csak nyugodtan unalmasak!

Dédapa elvette a hozomány nélküli Antóniát, üzemeltetett 7 mészárszéket, persze ebből csak kettő volt épületben, a Szépvölgyi úti házban, ahol még én is felnőttem, a többi 5 amolyan piaci mészárszék volt. Volt egy vendéglője a Bécsi úton Óbudán, „A vén szederfához” volt a neve, mert a belső kövezett udvarban, a kerthelyiségben, a piros kockás terítővel borított asztalok között állt egy szederfa. Máig őrzöm a reklámajándékukat, egy cigaretta-szipkát, rajta a vendéglő neve, és címe. Hozzám került az alpakka pecsenyetál, szószos kiöntő, két köretes tálka, szépen kiszidolozva máig a megtévesztésig ezüstnek hat.

Mindent maga állított elő a hentesüzletében, a mortadellától a szafaládéig, egyedül a füstölt sonkát hozatta Prágából, mert azt a pácolást kultiválták Óbudán. Ő maga árult a boltban, a lánya, a Nagymamám főzött hajnaltól a vendéglőben, majd délután, ha olyan kedve volt, énekelt is a vendégeknek, de ez egy másik történet.

Jó ember volt, hurkafőzéskor mindig hosszú sor állt a ház előtt, mert tudvalevő, hogy néhány hurka kipukkad a főzőlében, és Dédapám ezt ingyen mérte ki vödörszám azoknak, aki erre számot tartottak. Sok szegény család számára jelentett ez némi szárazbabbal, lencsével megbolondított leves formájában több napi ingyen kosztot.

A boltban 10 fillérért adott egy nagy zacskó töpörtyűt, házi savanyúsággal (Dédanyám befőzéséből), és a ház mellett álló Kuti pékségből származó, friss, ropogós házikenyérrel. A Kuti pékség, és a Rábl Hentesbolt fogalom volt.

Édesanyám holtáig emlegette Dédapám parízerét, aminek egy szelete akkora volt, hogy lefedett egy kistányért. Ha Édesanyám, mint kislány, betipegett a boltba, a „mit kérsz Pipikém” kérdésre, mindig parízert kért, és azt kenyér, minden nélkül, gyönyörűséggel falatozgatta.

Dédapa szívbetegen halt meg, és a hagyatéki végzés szerint (ez is megvan), nagy vagyont nem hagyott maga után (inkább szinte semmit), de ez 1943-ban nem volt szokatlan.

Anyai dédanyám, Csollán (Csollány?) Antónia

A dédanyám volt, még ismerhettem, három éves voltam, amikor meghalt.

Számunkra ő a példakép. Nem is számolom hányszor ment tönkre, mégis élete végén is jókedélyű, tájékozott, aktív asszony maradt. Az 50-es években nem tudott citromot venni, vagy lehet, hogy nem is volt, úgyhogy pici ecettel ízesítette a teáját, szüksége volt az illúzióra, és volt ereje azt megteremteni.

Ő és nagymamám vigyáztak rám. Anyám reggel elment dolgozni, estére pedig minden áldott nap, egy olajos, csatakos hajú gyereket talált otthon személyemben. Ez így ment napokon át, este hajmosás, másnap délutánra rémes, zsíros hajú gyerek.

Végül kiderült, hogy Dédanyám szerint nem volt elég dús a hajam (ez persze sajnos így is maradt), ezért egy saját keverésű háziszerrel, amiben petróleum és csukamájolaj is volt, kenegetett szorgalmasan.

Dédanyám 17 évesen ment életében először tönkre, ugyanis meghaltak a szülei (talán a spanyoljárványban), és a kedves Schäffer família kizeccölte az örökségéből. A Schäfferek pedig bőven lehettek volna nagyvonalúbbak, egyrészt az övék volt a Süttői mészkőbánya, még az én gyerekkoromban is Schäffer utódok javítgatták a Parlament épületét, másrészt a fél, budai Mártírok útja is az övék volt, de ebből nem is akartak engedni, úgyhogy jól férjhez adták Dédanyámat Rábl József hentesmesterhez, aki csak alig fél fejjel volt alacsonyabb a szép, magas, szőke menyasszonyánál. persze hozományt nem kapott.

Született is 6 gyerekük, ebből csak az egy Béluska halt meg csecsemőkorban, mert a cselédlány úgy pucolta az ablakot, hogy Béluskát a hátára kötötte egy nagykendővel, és amikor túl magasra nyújtózkodott, a csecsemő kiesett a kendőből és szörnyethalt. El is temették szegényt a zsidó temetőbe, ki tudja, miért.

Tönkre ment 1919-ben, a 29-33-as válságban, persze a II. világháborúban is, és egyszer valamikor ezek között saját jószántából is, valami részvény-spekulációba bocsátkozott, és a család minden megtakarítását elvesztette. pedig állítólag volt bőven, hiszen a hét mészárszék és a Bécsi úti vendéglő – „A vén szederfához” – azért termelte a pénzt a szorgalmas családnak.

Az én nézetem szerrint a családban a Dédanyám lehetett a pénzügyminiszter, de a részvénybukást követően fel kellett menekülnie a padlásra a Dédapám haragja elől, és Irén tánti, a kisebbik lánya, csak lopva és titokban tudta a padláslépcsőre készíteni Dédanyám kedvenc ételét, a lecsós virslit, hogy éhen ne vesszen a száműzetés alatt.

Még egyszer kellett padlásra menekülnie, ugyanis Dédapám rettentő féltékeny volt a fizikuszra, azaz az állatorvosra. A henteseknek akkoriban minden vágás előtt meg kellett vizsgáltatni a vágásra szánt állatokat, ezért heti vendég volt a fizikusz, akivel Dédapám szerint túlzottan kedvesen beszélt a Dédanyám, úgyhogy jött a menekülés és a lecsós virsli csempészet.

A németül, franciául jól beszélő Dédanyám kisebb lányával megnézte a Párizsi Világkiállítást, ahogy nézem a dátumokat, ez alighanem az 1925-ös lehetett, akkortájt volt Irén tánti szép süldőlány.

Ahogy élt, úgy halt meg. Szemben számos idős hölggyel, Ő nem készült a halálra, és nem emlegette folyvást, hogy na lehet, hogy ez az utolsó karácsonyom, húsvétom, névnapom, akármim.

Azonban egy szép koranyári napon, 1955-ben bejelentette, hogy Ő ma, 11 órakor meg fog halni, és minden családtag azonnal jelenjen meg az ágyánál.

Meg kell említenem, hogy minden köszönéskor, minden családtagnak kézcsókra kellett járulnia a Dédihez, és talán csak én tegeztem.

Aki tudja, az megérti, hogy 1955-ben, délelőtt hazamenni a minisztériumból, a vasúttól, akárhonnan is, nem volt egyszerű vállalkozás, de 10-re mindenki otthon volt, és illő kézcsókkal köszöntötte Dédanyámat.

A Dédi még életében utoljára puncstortát akart enne, hogy Anyám hogyan tudta elővarázsolni, máig sem értem. A Dédi evett két falatot, majd odaadta nekem, hogy Puszikám én már nem kérem.

Ez volt életemben az utolsó puncsfalat, se fagyit, se minyont, se ilyen tortát nem ettem azóta.

Előttem van, hogy a régi házban hol állt a Dédi ágya, milyen volt a magas, lilabetétes, csipkés svábpárna a hátánál, a csipkebetétes tükrös paplan, és amit irtó gusztustalannak tartottam, a szobai vécé. Ez egy kivágott ülőkéjű tonet szék volt, abba illesztve egy serbli, egy füles fafedővel. Ez ott állt az ágya mellett. Én meg a lábánál ültem, az ágya végében.

A Dédi mindenkit kiosztott. Nem lehet szebben mondani, a vejével közölte; hogy hiába jár annyit a templomba, ő egy farizeus, a kisebb lánya szarevő és önző, a Nagyanyám aranyszívű, de olyan pletykás, hogy soha se lesz igaz barátja, és még ki tudja, ki mit kapott. Amikor ezzel végzett, sorra megáldotta a családtagokat, majd amikor az Újlaki templom harangja elkezdte elütni a 11 órát, egy nagy sóhajtással meghalt.

Két képet mellékelek róla, hogy emlékezzetek rá. Nekünk azt tanította. hogy mindent túl kell és lehet élni.

Anyai dédapám, ifjabb Hübner Rudolf

Dédapám, ifjabb Hübner Rudolf, Silbernagel Elíz férje, 9 gyerek apja, festőművész ambíciókkal megáldott ember volt. Így aztán ipariskola rajztanár lett belőle. Nem maradt utána egyetlen festmény sem, csak néhány fényképfelvétel a képeiről.

A pécsi Zsolnay Porcelángyárban tervező volt, és a porcelánfestők tanára. Korán, 45 évesen halt meg, 16 év házasság után. Azon kívül, hogy szép, álmodozó szemű művészember volt bohém frizurával, sok emléket nem hagyott a még élő családtagjaimra, unokái (Édesanyám és húga) soha nem láthatták, gyerekei sem meséltek róla túl sokat.

Ő volt – eddig – az utolsó a családban, aki a tehetségéből élhetett meg. A családnak ezt az ágát a zenei és a képzőművészeti tehetség jellemzi. Hol itt, hol ott bukkant fel az adottság, amit szisztematikusan elfojtottak a szülők. A Nagyapám, legifjabb Hübner Rudolf, tehetségesen hegedült (őrizzük, az elemi részeire szétesett hegedűjét), de természetesen nem mehetett zenei pályára, ipariskolát kellet végeznie. Édesanyám, Hübner Rudolf unokája, szintén tehetséges zenész volt, a zongoratanárnője könyörgött a szüleinek, hogy tanuljon tovább, de az édesapja, a zenei pályáról letiltott hegedűs, nem engedte, az ő lánya nem választhatta a zenészek erkölcstelen életét, engem nem engedtek a Képzőművészeti Gimnáziumba, mert tisztességes szakmát kell tanulni, amiből meg lehet élni. Ez a két diplomámmal többnyire sikerült is, de nem mindig.

Talán a következő generációknak megadatik, hogy éljenek az adottságaikkal. Talán Dórink, a húgom roppant tehetségesen rajzoló, festő lánya...

Nagynéném lakásán, az ebédlő falán van két hatalmas (talán 60 cm átmérőjű) porcelántál, életképekkel (városkák, falvak), a legenda szerint ez Dédapám keze munkája, de erre nézve semmilyen bizonyítékunk nincs.

Dédapámtól őrzök egy levélnehezéket, amit ő készített, az egyik sarkában ott van a monogramja, és az évszám: 1870. Amikor Pécsett dolgoztam, a drága gyári emberek szakszerűen megjavították a lepattogzott sarkait, és kikutattak a mintatárból két további rajzot, amit feltehetően ő tervezett (a stílus és az időszak alapján).

Abban az évben minden gyerek kapott ebből egy-egy másolatot, az ükapjuk keze munkáját láthatták.

Anyai dédanyám, Silbernagel Elizabeth

Sibernagel Elíz, a dédanyám, akinek az édesapjáról, Emil ükapáról már megemlékeztem, az első házasság második gyermekeként jött a világra. Róla sajnos csak egy öregkori képet sikerült szerezni, de a büszke fejtartás, az értelmes tekintet, azért elárul valamit a karakteréről. Na, meg a szája két oldalán, az az elmélyült, keserű ránc, és a szigorúan összeszorított száj is.

Hübner Rudolfhoz ment feleségül, és  9 gyereke született, azonban ezek közül ketten 10 éves koruk előtt meghaltak. Korán özvegyen maradt az élő 5 lányával és 2 fiával (köztük a Nagyapám), nem is tudom, hogyan tudott gondoskodni róluk, és felnevelni őket úgy, hogy minden lánya valamilyen végzettséggel rendelkezett, tanítói, titkárnői, (persze a fiai is), és mindegyik lány emancipált, öntudatos nő volt.

A családi hangulatot az tükrözi a legjobban, hogy mindenkinek volt valamilyen becenece, Kiki, Ella, Macó, Culi, Babcsi (a legkisebb lány). Anyám szerint a Kisnagymama nagyon finom asszony volt, nagyon adott az etikettre, mindig az ebédlőben tálalt, Ráckevén őrzöm a kobalt-arany szegélyű, Zsolnay étkészlete maradványait.

Leves, csak a porcelán levesestálban kerülhetett az asztalra, még akkor is, ha üres rántottleves volt ebédre.

Ahogy én tudom, inkább a cifra nyomorúság volt jellemző a család akkori anyagi helyzetére, Kisnagymama az ugráló unokáját, Édesanyámat mindig úgy intette rendre, hogy vigyázz Pipikém, itt minden olyan kényes! Valóban kényes volt a törött rugós aranyozott barokk szalongarnitúra minden egyes széke (tanúsíthatom, Édesanyám örökölte, és a törölgetésen kívül másra nemigen volt használható), a hajlított üvegű, intarziás barokk vitrin minden egyes kis mütyűrkéje. Mindenre vigyázott, mindent megőrzött.

Miközben ezt olvassa, Sárka lányom epésen megjegyzi, hogy nem is tudja miért ismerős neki ez a megjegyzés, hogy minden olyan kényes! Először nem is értem, mire utal, aztán esik le, hogy Ráckeve tele van zsúfolva a család mindenféle régi bútoraival, Csollány Antónia fekete tálalója előtt állnak Nagymamám régi ebédlőjének felújított, de kényelmetlen székei, az ágyak recsegnek, és itt is minden olyan kényes!

Anyai dédnagynéném, Hübner Flóra

Hübner Flóra, a Dédapám, Hübner Rudolf testvére volt. Túl azon, hogy mai értékrend szerint is szépnek látom, azért érdekes a története, mert trükkös, női kurázsi szerint élt.

A képen is látható, hogy jólétben élt, gazdag környezetben, a családi legenda szerint a Hübner család a bárói család része volt, a most 80 éves nagynéném szerint ő még Hübner baronesznek született (így persze a nővére, az Édesanyám is).

A képen látható egy fiatalabb kislány, Flóra néni húga, úgy tűnik, hogy egy évtizedre tehető a kettőjük közötti korkülönbség.

A szülők fantáziája nem volt túl szárnyaló, ugyanis az egyik lány neve Flóra Eleonóra volt, míg a másik viszont Eleonóra Flóra névre hallgatott. Telt-múlt az idő, és a kisebbik lányka megbetegedett, meg is halt. Flóra néni meg nem ment férjhez időben, úgy 16-17 évesen.

Már igencsak vénlánynak számíthatott, amikor úgy döntött, hogy a további életét a húga papírjaival fogja leélni az életét, és így is tett. Így ment férjhez (valószínűleg egy nála fiatalabb férfihoz), és soha senki nem suttogta a háta mögött, hogy mennyivel öregebbnek látszik, mint a férje.

A képen a kamaszlány a Flóra néni, a szülei: Hornych Antónia és Hübner József, a nagyfiú a dédapám, Hübner Rudolf (az idősebb, mert a fia, a nagyapám is így kezdte, csak később lett Hargita Rezső, de ez egy másik történet), a fiatalabb fiúcska Heinrich.

Anyai ükapám, Silbernagel Emil

Silbernagel Emil, az ükapám, valahol a felvidéken élt, muzsikus volt, zeneszerző és zenekarvezető. A mai szemmel nézve is ritka szép ember. A tekintete tüzes, az arcán látszik, hogy szeretett jókat nevetni, mulatni, de az illő honderű mellett ott bujkál a mélabú is.

Feleségül is vette Batkay Papp Lujzikát.

Igen ám, de Lujzika zokon vette az ő jó urának kicsapongásait, hogy minden nap éjszakáig muzsikál másoknak, csapja a szelet a szépasszonyoknak, és ezen elbúsulva jól hazaköltözött.

Emil persze hívta vissza így is, úgy is, de eredménytelenül. Erre egy szép napon Emil felravataloztatta magát a háza előcsarnokában. Az ifjú „özvegynek” persze haza kellett térnie, hogy meggyászolja az ő jó urát, s amint ez megtörtént, Emil felült, magához ölelte a félig ájult ifiasszonyt, és soha többé nem is engedte el, viszont csináltak 8 utódot.

Lujzika ennyit bírt ki, és nem többet, szép csendesen jobblétre szenderült. Emil ükapa azonban a jelek szerint nem tűrte jól az özvegyi életet, ezért aztán feleségül vette Batkay Papp Jolánt, vagy Johannát, igen, Lujzika kishúgát, és ebből a házasságból is 8 gyerek származott.

Az én dédanyám, Silbernagel Elizabeth, az első házasságból született, mint Kisnagymama, így emlékezett meg róla Anyám, mivel mire Anyám nagymamájává vált, törékeny, apró néni lett belőle. Őt sajnos nem ismertem.

Ő nem folytatta az apai nagyományt, „csak” 9 gyereke született, és ebből 7 élte meg a felnőttkort, 5 lány és két fiú (igaz, hogy alig volt 40 éves a férje, amikor meghalt, ebben a házasságban a férfi bírta kevésbé), de ez már egy másik történet.

Az összesen 16 élő utódot maga után hagyó ükapám emlékére álljon itt a névsor:

1. házasság: Emil, Elisabeth, Ottó, Vencel, Károly-Antal, József, Terézia (Tézi), Heinrich

2. házasság: Josepha, Viktor, Alfréd, Emma, Julius, Johanna, Baptist, Berta

Emma és Julius ikrek voltak, így Johanna megúszta 7 szüléssel a 8 gyereket!

Apai dédszüleim: Idősebb Kändl János és Dollenz Mária

A nagyapai dédszüleimről az égadta világon semmit sem tudok. Amúgy Édesapám volt a családi legendák egyik legfőbb őrzője, mégsem mesélt róluk soha semmit, azon kívül, hogy valahol a délvidéken, talán Bácska-megyében éltek, nagypolgári életet. Dédapám valamilyen gazdasági szakember volt, főadótiszt, vagy ilyesmi.

Egyetlen levelét idézte olykor Édesapám, amit a fiának, Nagyapámnak írt, és amely így szólt:

„Maga fiam János meg nem menjen a börzére, mert maga ahhoz nem ért!” Jelzem, ehhez még én is tartottam magam, s noha életem nagyobb fejezetét éltem le bankárként, egészen bankelnökségig vitte föl az Isten a dolgomat, de a tőzsdei ügyletekhez sohasem értettem.

E szerint a családon belül kötelező volt a magázódás, és nem csak „felfelé”, mármint hogy a gyerekek magázták a szüleiket, de „lefelé” is, a szülők is magázták gyerekeiket.

Furcsa módon Nagyapám sem említette soha a családját, pedig amúgy beszédes, mesélő ember volt. Nincs történet nagybácsik, nagynénik felkereséséről sem, az én életemben sem tartotta Nagyapám a kapcsolatot testvéreivel, ha még éltek, ami igencsak esélyes, hiszen Nagyapám volt a legidősebb testvér.

Amiről viszont mindig és mindenki nagy szeretettel és sok történettel emlékezett meg a család, az a hajniki és kiskürtösi Bobor családhoz, és a Nagyapámmal egy generációhoz tartozó unokatestvérről, Hajniky Béla bácsiról (Ili néni keresztapjáról). Hajniky Béla bácsi rendőr főkapitány volt, először Bácska-megye, utóbb Veszprém város rendőrségének élén, majd – mint nagy túlélő-művész – a Várpalotai kórházban lett portás.

Ezen a vonalon állunk rokonságban az aradi vértanú Kiss Ernővel, de ez egy másik történet.

Egy képet őrzök a dédszülőkről, és gyerekeikről. Nagyapám a képen középen áll, (holtáig) dús hajjal, kis bajusszal. Előtte ül ükanyám, de az ő nevét már nem őrzi az emlékezet. Nagyapám testvérei: Gyula, Sándor, Mária (Vörösné lett belőle), Ella, Rózsi, Ilona. Egyik testvérnek sem volt leszármazottja, Édesapámnak nem voltak apai ágról unokatestvérei.

Gyanítom, hogy valami családi viszálykodás állhat annak hátterében, hogy ennyire nem maradt fenn történet róluk, vagy lehet, hogy csak beszippantotta az anyai család Nagyapámékat, vagy ki tudja, hogy a nemesi származású rokonokkal is rendelkező, nagypolgári Kändl család nem tartotta-e rangján alulinak, hogy Nagyapám a szép, ám mégiscsak paraszti, gazdálkodói családból származó Bodor Mariskát vette feleségül. Már sosem fogjuk megtudni.

A képet nézegetve hálát adok a sorsnak a gének kedvező játékáért, mert a dédanyám arcvonásait nem vettem volna ajándéknak a lányaim esetében J !

Édesapám hadifogoly-naplójában felsorolja a rokonait, talán azért, hogy legyen egy lista az értesíthető személyekről, ebben szerepel egy Dollenz Géza is, aki talán nagyanyai nagybácsi , és aki valamilyen uradalomban az erdők főfelügyelője volt.

Gyászjelentés (apai ág)

Gyászjelentés, vagy partecédula. Minden családban van jónéhány, kidobni szégyenkezünk, megőrizni sokszor értelmetlen, csak tengődnek, majd valahogy elemésztődnek.

Ahogy az emlékezetünk is. Egy átlagos ember három generációra tekint vissza, vagy rá, a sajátjára, a szüleiére és a nagyszülőkére. Ritka kivétel az, aki a dédszülőkre nézve is rendelkezik valamiféle ismerettel, az ükszülőkről már semmit sem tudunk, a szépszülőkre még van szavunk, de a visszamenő 6. generációra már szavunk sincs, és emlékeink sincsenek róluk.

Az egész írogatásba azért kezdtem bele, mert a következő generáció tagjai már sokszor kérték (persze nem tőlem, hanem az elődeimtől), hogy írják le az emlékeiket, és persze ők tervezgették is ezt (Apu is, testvére Ili néni is), de legjobb tudásom szerint ez a terv, terv is maradt. Apu belekezdett, de alig egy bő oldal után abba is hagyta, noha ő is író ember volt, az édesapja is, én is, persze – mindezideig – szigorúan az íróasztal fiókjának készültek a művek. A férfi felmenőim fő műfaja a vers volt, bár Nagyapám írt novellát, kisregényt, egyik-másik akár amerikai sci-fi alapja is lehetne, meg szakácskönyvet, dalgyűjteményt (Bartókkal kószált népdalokat gyűjteni), sakkfeladványokat, matematikai feladatokat (még 60-70 évesen is megoldotta szórakozásból a „kis Gräse” matemetikai feladványait). Velem is levelezett, ő sakkfeladványokat küldött, én darázsderekú tündérlányokról rajzokat, de ez egy másik történet.

A kezembe akadt Feigl Mária ükanyám gyászjelentése.

Elnézegettem a neveket és a következőkre jutottam:

Faith János feleségeként, 81 éves korában halt meg, három felnőtt gyereket hagyva maga után, a dédanyámat, Bodor Márkusné, Faith Teréziát, Józsefet és Ágostont. Ez utóbbi kettőről nem is hallottam.

Azt tudtam, hogy minden Faith rokonom, de azt, hogy minden Feigl is, na azt nem!

Ahogy bogozom a gyászjelentést, látom, hogy Faith József megnősült, felesége Bredák Erzsébet lett, és született egy fiúk, Faith József (a francba ezzel, hogy a gyerek örökli az apja-anyja keresztnevét, így alig lehet áttekinteni, hogy ki melyik generációhoz tartozik). ő vehette feleségül Gyurcsik Máriát, és talán innen származott Gyurcsik Jucika.

Nagyon úgy tűnik, hogy Ágoston nem nősült meg (szerencsémre).

Terézia férjhezment Szeltner Antalhoz. Ajjaj, akkor ő az a Teréz néni, aki 120 kilósan, állandóan mozgó műfogsorral, rekedt hanggal, isteni palacsintákat sütött, csak az volt a baj, hogy ő baracklekvárral adta, míg pesti nagymamám finom, fojtogatós, túrós palacsintával tartott jól.

A férje, Anti bácsi jókora magas, vékony inas-izmos, fehér bajszos ember volt, voltak lovai, azokat imádtam, a ritka rúgós Baba lova lába alatt találtak rám (3-4 évesen), amikor Apám, a harmadik kupica házipálinka hatására, már elfelejtkezett rólam

Teréz néni halálát követően Anti bácsi botrányt okozott, mert 80 évesen megcsipkodta-fogdosta a 40 éves, takarításra szegődött asszonyka farát, amit igencsak nehezményezett a férje-ura.

Anti bácsi szájából soha nem hiányzott a hosszúszárú pipája.

Két gyerekük volt, Antika és Józsika. Józsika sajnos szellemi fogyatékos volt, lassan gondolkodó, rosszul artikuláló, erős, izmos fiatalember lett belőle, hamar, alig negyven évesen halt meg, ha jól emlékszem. Én gyerekként írtóra féltem tőle, pedig teljesen ártalmatlan volt, csak mogorva.

Antikából viszont Ráckeve jellegzetes férfija lett, nem nőtt magasra, mint az apja és az öccse, viszont gyönyörű, ferdevágású, kún szemét örökölte az összes leszármazottja, nézzétek csak meg a ráckevei Szeltnereket! Kovács lett belőle, Apám egyik kedvenc unokatestvére volt.

Bekúszik a képbe Faith Júlia, Gyurcsik Károly felesége. Ki lehetett? Hacsak nem egy sógornő, a Faith János nevű férje testvérhúga, vagy egy másik lehetőség, hogy Faith Józsefné feleségének, Gyurcsik Máriának a fiútestvére, Károly, feleségül vett egy távolabbi rokon Faith lányt, Júliát, de ezt se tudja már senki kibogozni, Gyurcsik Jucika akár az ő gyerekük is lehet. Mindenestre a Gyurcsikok és Faithok össze-vissza házasodtak!

Aztán persze itt vannak Bodor Mária és Kändl János, az én nagyszüleim, gyerekeik Mariska (Baba néni), Ilonka (Ili néni), Béluska (az Édesapám) és Évike, az utolsó élő rokon, akivel nem tartom, és nem is akarom tartani a kapcsolatot.

Bodor István és felesége Nagy Ilona, a négy Bodor testvér egyike volt István, már nem ismertem, viszont Ilonka nénit igen. Korán özvegyen maradt. A család bolondnak tartotta, mindig kendőben járt, meseszép, görög ikonokat idéző arca sosem húzódott mosolyra, mindig mezítláb járt, amit a rátarti rokonság rettentően zokon vett, művelte a földjeit, taníttatta fiát, Lacikát, és otthon nyitott ajtók mellet lógott a szoba falán, Paál László egy festménye, legnagyobb gyerekkori irígységemre. Gyönyörű volt.

Hanem a fiúk, Bodor Laci bácsi, az aztán egy különleges alak lett! Feleségül vette Gizikét, aki gyönyörű, fekete zsidóasszony volt, egy korábbi házassággal, és két vagy három fiúgyerekkel, és akitől két gyereke, Cicu és Lacika származtak. Laci bácsi ritka erőszakos, rabiátus ember volt, Cicu máig dadog.

Ahogy élt, úgy halt meg. Volt a Dunaparton, egy öreg, nádfedeles parasztháza, azt kezdte első nyugdíjas évében felújítani. Lefektette az új padlót, majd lelakkozta, hiába mondták Katonáék (Katona Klári szülei), hogy aludjon náluk, mint jóbarátoknál, mégis inkább otthon maradt. A másik szobába ment aludni, az ajtót becsukta, és a réseket betömködte újságpapírral. az ablakréseket is. Talán ez volt a baj, mert reggel arra ébredt, hogy meghalt.

A gyászjelentés végső tanulsága az a számomra, hogy kedves Gyurcsikok, Bredákok, Szeltnerek, Faigl és Faith család, a rokonaim vagytok, ha tetszik, ha nem, szeretlek benneteket ismeretlenül is, millió ölelés: M