A dédanyám volt, még ismerhettem, három éves voltam, amikor
meghalt.
Számunkra ő a példakép. Nem is
számolom hányszor ment tönkre, mégis élete végén is jókedélyű, tájékozott, aktív
asszony maradt. Az 50-es években nem tudott citromot venni, vagy lehet, hogy
nem is volt, úgyhogy pici ecettel ízesítette a teáját, szüksége volt az
illúzióra, és volt ereje azt megteremteni.
Ő és nagymamám vigyáztak rám.
Anyám reggel elment dolgozni, estére pedig minden áldott nap, egy olajos,
csatakos hajú gyereket talált otthon személyemben. Ez így ment napokon át, este
hajmosás, másnap délutánra rémes, zsíros hajú gyerek.
Végül kiderült, hogy Dédanyám
szerint nem volt elég dús a hajam (ez persze sajnos így is maradt), ezért egy
saját keverésű háziszerrel, amiben petróleum és csukamájolaj is volt,
kenegetett szorgalmasan.
Dédanyám 17 évesen ment életében
először tönkre, ugyanis meghaltak a szülei (talán a spanyoljárványban), és a
kedves Schäffer família kizeccölte az örökségéből. A Schäfferek pedig bőven
lehettek volna nagyvonalúbbak, egyrészt az övék volt a Süttői mészkőbánya, még
az én gyerekkoromban is Schäffer utódok javítgatták a Parlament épületét,
másrészt a fél, budai Mártírok útja is az övék volt, de ebből nem is akartak
engedni, úgyhogy jól férjhez adták Dédanyámat Rábl József hentesmesterhez, aki
csak alig fél fejjel volt alacsonyabb a szép, magas, szőke menyasszonyánál.
persze hozományt nem kapott.
Született is 6 gyerekük, ebből csak az egy Béluska halt meg csecsemőkorban, mert a cselédlány úgy pucolta az ablakot, hogy Béluskát a hátára kötötte egy nagykendővel, és amikor túl magasra nyújtózkodott, a csecsemő kiesett a kendőből és szörnyethalt. El is temették szegényt a zsidó temetőbe, ki tudja, miért.
Tönkre ment 1919-ben, a 29-33-as válságban, persze a II. világháborúban is, és egyszer valamikor ezek között saját jószántából is, valami részvény-spekulációba bocsátkozott, és a család minden megtakarítását elvesztette. pedig állítólag volt bőven, hiszen a hét mészárszék és a Bécsi úti vendéglő – „A vén szederfához” – azért termelte a pénzt a szorgalmas családnak.
Az én nézetem szerrint a
családban a Dédanyám lehetett a pénzügyminiszter, de a részvénybukást követően
fel kellett menekülnie a padlásra a Dédapám haragja elől, és Irén tánti, a
kisebbik lánya, csak lopva és titokban tudta a padláslépcsőre készíteni
Dédanyám kedvenc ételét, a lecsós virslit, hogy éhen ne vesszen a száműzetés
alatt.
Még egyszer kellett padlásra
menekülnie, ugyanis Dédapám rettentő féltékeny volt a fizikuszra, azaz az
állatorvosra. A henteseknek akkoriban minden vágás előtt meg kellett
vizsgáltatni a vágásra szánt állatokat, ezért heti vendég volt a fizikusz,
akivel Dédapám szerint túlzottan kedvesen beszélt a Dédanyám, úgyhogy jött a
menekülés és a lecsós virsli csempészet.
A németül, franciául jól beszélő
Dédanyám kisebb lányával megnézte a Párizsi Világkiállítást, ahogy nézem a
dátumokat, ez alighanem az 1925-ös lehetett, akkortájt volt Irén tánti szép
süldőlány.
Ahogy élt, úgy halt meg. Szemben
számos idős hölggyel, Ő nem készült a halálra, és nem emlegette folyvást, hogy
na lehet, hogy ez az utolsó karácsonyom, húsvétom, névnapom, akármim.
Azonban egy szép koranyári napon,
1955-ben bejelentette, hogy Ő ma, 11 órakor meg fog halni, és minden családtag
azonnal jelenjen meg az ágyánál.
Meg kell említenem, hogy minden
köszönéskor, minden családtagnak kézcsókra kellett járulnia a Dédihez, és talán
csak én tegeztem.
Aki tudja, az megérti, hogy
1955-ben, délelőtt hazamenni a minisztériumból, a vasúttól, akárhonnan is, nem
volt egyszerű vállalkozás, de 10-re mindenki otthon volt, és illő kézcsókkal
köszöntötte Dédanyámat.
A Dédi még életében utoljára puncstortát
akart enne, hogy Anyám hogyan tudta elővarázsolni, máig sem értem. A Dédi evett
két falatot, majd odaadta nekem, hogy Puszikám én már nem kérem.
Ez volt életemben az utolsó
puncsfalat, se fagyit, se minyont, se ilyen tortát nem ettem azóta.
Előttem van, hogy a régi házban
hol állt a Dédi ágya, milyen volt a magas, lilabetétes, csipkés svábpárna a
hátánál, a csipkebetétes tükrös paplan, és amit irtó gusztustalannak tartottam,
a szobai vécé. Ez egy kivágott ülőkéjű tonet szék volt, abba illesztve egy
serbli, egy füles fafedővel. Ez ott állt az ágya mellett. Én meg a lábánál
ültem, az ágya végében.
A Dédi mindenkit kiosztott. Nem
lehet szebben mondani, a vejével közölte; hogy hiába jár annyit a templomba, ő
egy farizeus, a kisebb lánya szarevő és önző, a Nagyanyám aranyszívű, de olyan
pletykás, hogy soha se lesz igaz barátja, és még ki tudja, ki mit kapott.
Amikor ezzel végzett, sorra megáldotta a családtagokat, majd amikor az Újlaki
templom harangja elkezdte elütni a 11 órát, egy nagy sóhajtással meghalt.
Két képet mellékelek róla, hogy
emlékezzetek rá. Nekünk azt tanította. hogy mindent túl kell és lehet élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése