Bodor Mariska, későbbi Kändl
Jánosné, az apai Nagymamám volt. Négyen voltak testvérek, Mária, Nándor,
Terézia és István, de róluk majd később írok. Gyerekei Mamukának nevezték, így
hívtam én is, és így fogok róla megemlékezni.
Mamuka kifejezetten szép, öntudatos
és csak kicsit hóbortos fiatal lány volt, olvasgatott, festegetett, a családban
még van egy-két, romantikus olajfestménye (távoli várrom, vitorlás a háborgó
tengeren). Én a régi festékdobozát őrzöm, amit hosszasan ékszerdoboznak
használtam.
A gazdálkodó család mindennapi
tevékenységében - szemmel láthatóan - nem vett részt, viszont viszonylag
szerencsésen ment férjhez, jó partit csinált a vagyonos Kändl Jánossal. Meg is
született első lánygyermekük, Mária, Baba néni. Ha jól tudom Pesterzsébeten, a tisztviselő-telepen
volt lakásuk, szépen éltek. Nagyapa adótiszt volt.
Igenám, de Nagyapám, mint az ő
korában számos, szociálisan érzékeny, tehetős, vagy értelmiségi fiatal férfi,
elkötelezte magát a kommunizmus eszméi mellett, 1919-ben komolyabb politikai
szerepet is vállalt, úgyhogy Nagyapát elítélték, valamennyit ült is a horthysta
börtönök egyikében, majd REF-es lett (rendőri felügyelet alá került), és
kitiltották Budapest területéről, oda lett az adótiszti alkalmazás, és csak a
Weis Manfréd Gyárban kapott, Csepelen bérszámfejtői munkát. (Remélem jól tudom,
hogy Csepel akkoriban még közigazgatásilag nem tartozott Budapesthez.)
A jó partiból hirtelen rossz
parti lett, és szégyenszemre haza kellett költözniük Mamuka szüleihez,
Ráckevére.
Mindez meg is látszott a
családon, amennyiben 13 évig nem született újabb gyerekük, viszont – csak az
Isten tudja miért – 1925-től három gyerekük lett, Ilona, majd rá egy évre
Édesapám, Béla, és talán két-három év kihagyással az utolsó lánygyerek, Éva.
Ráckevén eléggé tarthatatlan volt
a helyzetük, a társadalmi rétegződés szempontjából hozzájuk hasonló helyzetű
családok nem tartották velük a kapcsolatot, Baba néni akkoriban már képzős
volt, nem élt otthon, de Édesapámékkal a rangban megfelelő gyerekek nem
játszhattak, úgyhogy Ili néni és Apu között, egész életükre szóló véd- és
dacszövetség alakult ki, az amúgy mindig kicsit fura Évikét ebből – szintén
életfogytiglanig – kihagyták, ő csak tengett-lengett.
A II. világháború után Nagyapámat
rehabilitálták, és kapott 20.000,- Ft kárpótlást, ami az akkori 150,- Ft-os
tisztviselői havibérrel összevetve, valóságos vagyon volt. Ebből Pesterzsébeten
vettek egy fél ikerházat, ahol elfért a még otthon élő, három fiatalabb gyerek
és a szülők, Baba néni addigra férjhez ment Ancsel Jóska bácsihoz, nagy
kedvencemhez.
Nagyapám viszont nem fért a
bőrébe, és mivel Rákosi vezetési elveivel és módszerével nem értett egyet,
állítólag nyílt levelezőlapon meg is írta ezt neki, úgyhogy a család megint csak
félhetett a börtöntől, kitelepítéstől.
Kurz und gut, Mamukából egyre
keserűbb, egyre soványabb, egyre inkább hajlott hátú, kimondottan epés
öregasszony lett.
A házimunkát nem szerette, a hét
elején főzött egy nagy (de igazán nagyon-nagy) lábos ételt, tökfőzeléket,
paprikás krumplit, azt a spájzban hideg helyre rakta, és arra járt rá a család,
amíg tartott.
Nyaranta hazaköltözött Ráckevére,
a még élő Dédanyám, és vénkisasszony húga, Terus néni mellé, a még akkor
megmaradt néhány föld termését tették el télire.
Viszont neki is volt legendás étele,
karácsony valamelyik napján, mindig ott uzsonnáztunk, amikor a szentestéről
megmaradt, már hideg pulykasült került asztalra, meggyszósszal, na annak az íze
is mesés volt, és ismételhetetlen. Beigliben is verhetetlen volt, soha olyan
márványos felszínt, vékony tésztát és ízes tölteléket nem készített senki sem.
Mamuka nagyon ellenezte a szüleim
házasságát, a deklasszált, elszegényedett, és az 50-es években politikailag
egyáltalán nem megfelelő Anyu helyett, egy gazdag ráckevei parasztlányt szánt
feleségül a fiának.
A házasságkötést sohasem
bocsátotta meg, és ezt az ellenérzést az unokáira is kiterjesztette. Egész
életemben összesen 5 napot töltöttem vele (a kötelező havi egy összcsaládi látogatást,
és a karácsonyi uzsonnákat kivéve).
Akkor kerültem Pesterzsébeti
száműzetésbe, amikor 5 éves koromban megszületett a testvérem, Györgyike, és én
éppen akkor voltam felépülőben a szamárköhögés nevű gyerekbetegségből. Óbudán,
Nagyinál nem lehettem, ő a frissen szült Édesanyám mellett teljesített
szolgálatot, így kikényszerültem Erzsébetre.
Akkoriban Erzsébeten élt Éva
néni, Ili néni a férjével, Vili bácsival, de ők napközben dolgoztak, és a
Nagyszüleim. Éva mindennel foglalkozott, csak velem nem, Ili néniék dolgoztak,
Nagyapám megpróbált szórakoztatni, ha Mamuka hagyta, Mamuka meg befogott,
mosogatni (a szódával megszórt, zsíros vízzel teli mosogató-dézsában, amit nem
értem föl), krumplit hámozni, és persze szídott engem is, meg a pesti
Nagyanyámat is, mert hát nem igazán feleltem meg az igényeinek. (Természetesen
az ellenérzés a két család között, kölcsönös volt, ami előttem
elhallgatásokban, cinkos összenézésekben mutatkozott meg.)
Ha a Nagyapám mesélni kezdett,
Mamuka leintette: „ez mind csak a kommunizmus porhintése!” felkiáltással,
úgyhogy akkoriban a kommunizmust úgy képzeltem el, mint egy cilinderes,
szakállas magas férfit, vörös selyemmel bélelt, hosszú, fekete, malaclopó
köpennyel, ami alól szórja a szemünkbe a port, bevallom nem volt túl
rokonszenves. Aztán ez később elmúlt J.
A gyerektelen Ili néniék, amikor
hazajöttek a munkából, megpróbáltak kedvemre tenni, meg kiszabadítani Mamuka
haragjából, moziba, sétálni vittek, de az 5 nap elteltével mindenki legnagyobb
megkönnyebbülésére végre hazamehettem.
Kapcsolatunk nagyobb lány koromra
sem változott, az érettségim évében halt meg, nem sokkal Nagyapám halálát
követően.
Olyan kiskamasz koromban
döntöttem el, hogy ha nekem gyerekeim lesznek, azoknak – ha beledöglök is – két
nagyanyjuk lesz!
Most, hogy visszamlékeztem,
rájöttem, hogy soha, semmilyen alkalommal nem kaptam tőle - kisgyerekként sem -
ajándékot, vagy bármilyen megemlékezést, még egy zsebkendőt sem.
Lánykori arany mellóráját viszont
– Édesapám jóságából – én őrzöm. Furcsa a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése