Most már a nagyszüleim kerülnek
sorra. Róluk több az ismeret, és olykor szomorúbbak a történetek.
Anyai Nagyapámmal kezdem a sort,
aki – amint a korábbi történetekben már említettem – korán félárván maradt,
alig 15 éves korában halt meg édesapja. Hogy az egyedül maradt dédanyám hogyan
tudta a hét életben maradt gyerekét felnevelni, azt végképp elképzelni sem
tudom, hacsak nem komoly családi összefogással. Mindegyik gyerek tanult, a
lánytestvérei is, Nagyapám vasipari szakiskolát végzett.
Amikorra a családba került
azonban nem vasipari területen tevékenykedett, a rokoni összetartás beszervezte
őt a korabeli rendőrség kötelékébe, és mint detektív főfelügyelőhöz, őhozzá
tartoztak a színházak, zálogházak és kuplerájok.
Azt, hogy a detektívesdi előtt
dolgozott-e egyáltalán a vasiparban nem tudom, de a II. világháború után, a
híres, óbudai Bieber kovács alkalmazta (bár bejelentés nélkül, feketén) és
gyerekkoromban még láttam rajzokat, fantasztikus kovácsoltvas terveiről.
Magas, roppant vékony, csendes,
békés természetű ember volt, szemben alacsony, finoman fogalmazva is roppant
impulzív és hízásra igencsak hajlamos feleségével, Rábl Petronella
Nagyanyámmal.
A házasságuk, a nagyanyám
részéről második házasság volt, két lányuk született, Édesanyám, Pipike, majd 7
év különbséggel a húga, Csöpi.
Nagyon szépen és jól éltek. Nagyapám
fizetése több volt a legendás havi 200 pengő fix-nél (amivel az ember könnyen
viccel), amikor megkapta a havi fizetését, Nagyanyám azt azonnal takarékba
tette, és a már meglévő megtakarításokból finanszírozta a havi háztartási
kiadásokat. Nagyi volt a családi pénzügyminiszter, és egyben az egyetlen, aki
igazán tudott spórolni (talán Csöpi nagynéném és Györgyi húgom is örökölt ebből
jó sokat, de mi, többiek költünk, ha van mit, és szűkölködünk, ha nincs pénz).
Akkoriban a Divatcsarnok volt a
köztisztviselők áruháza, ott számlájuk volt, és mindig oda mentek
nagybevásárlásra - mint őszi ruhák, iskolaszerek beszerzése augusztus végén -
ez valóságos családi esemény volt, beültek kávézni, megnézték a képzőművészeti
kiállításokat.
A családnak volt egy majorsága
Graz mellett, Tobelbad-ban, nagy házzal, saját kápolnával, minden kora nyáron,
később az iskolaév végén Nagymamám és a lányok kiköltöztek oda (egészen
1939-ig, az Anschluss után már nem mentek, Édesanyám soha többé életében).
Ott nyaraltak augusztus közepéig,
végéig, Nagyapám augusztusban csatlakozott hozzájuk, majd együtt jött haza a
család. Édesanyám szerint, ezek voltak élete legboldogabb időszakai. Csokrot
kötött erika-cserjéből, enciánból, nagyokat kirándult, jókat evett, boldog
volt.
Sajnos a Tobelbad-i házat én soha
nem láttam, az 1960-as években hoztak egy olyan törvényt, hogy a magyar
állampolgároknak el kell adniuk minden külföldi ingatlanukat, és az én roppant
törvénytisztelő családom teljesítette is, amit a törvény előírt. Igaz, hogy a
bevételből lett elektromos hűtőszekrény, a legendás Szaratov, meg két heverő,
meg életem első csizmája (addig csak lakkbetétes, magasszárú, fűzős cipőm volt,
hogy szép legyen a lábfejem, és jó legyen a testtartásom), de megszűnt az „akár
Ausztriában is kezdhetnénk új életet” álom minden alapja, pedig olykor-olykor
ez a gondolat felmerült Édesanyám gondolataiban.
Nagyapámat a német megszállás is
a rendőrségnél érte, azonnal ott is tartották, hiszen von aus haus beszélte a
hochdeutsch-ot, és – ma már nincs mit szépíteni ezen – a lehallgatásokért
tették felelőssé.
Természetesen a német
visszavonuláskor neki is felajánlották (azt hiszem inkább megparancsolták),
hogy a német hadtesttel együtt, családostul menjen Németországba, azonban a
jórészt sváb eredetű Nagymamám erre, mint „pecsületes matyar asszony”, nem volt
hajlandó, így Nagyapám a német letelepedési segély és újrakezdési támogatás,
meg németországi lakás-juttatás helyett, mint gyanús elem, hadifogolytáborba
került, ahonnan nagyon betegen, egy később tüdőrákba torkolló, súlyos
tüdőfertőzéssel ért haza, 1949-ben.
Az igazolási eljáráson könnyen
átjutott, nem került börtönbe, és nem került sor a család kitelepítésére sem
(bár ennek esélyével komolyan számoltak), mert ez a Nagyapám is igazi jó ember
volt, soha senkinek nem vétett. Zsidó barátai minden értéktárgya nála
megmaradt, és mindenkinek vissza is juttatta, amíg ő a telefonok
lehallgatását végezte, addig Nagymamám minden nap két ételhordóban vitte a
visegrádi hév vonalán dolgozó, munkaszolgálatos barátainak az ebédet, és „Mit
akar fiam! Az én uram a rendőrségen főfelügyelő!” felkiáltással lökte félre a
kiskatonák gépfegyverét, miközben Édesanyám sírva figyelte, a Lajos utcai
hálószoba ablakából, hogy Nagymamám túléli-e az aznapi ebédeltetést.
Saját vagyonuk, ami volt, nem
maradt meg, még a matracokat is elvitték, de szerencsére a bútorok zöme
megmaradt, képesek voltak újrakezdeni.
Szóval jó ember volt, igazolták,
ám a korábbi munkaviszonyát nem vették figyelembe nyugdíj-szempontból, így
teljesen jövedelem nélkül maradt, illetve jött a Bieber-nél a fekete munka.
Magánéletében liberális volt,
legjobb barátja Butta bácsi volt, a szervezett munkás, nyomdász, akivel
családostul minden május elsején együtt majálisoztak. Nagymamám – haláláig -
minden május elsején egy csokor orgonával jött át hozzánk, és hangosan
énekelte, hogy „eljött a szép május, virágoznak a fák, ki fogja majd őrizni,
ilyenkor a szobát”. Édesanyám halálig mi is folytattuk ezt a hagyományt,
mostanság Csöpi nagynénémnek énekeljük el, jobb híján olykor csak telefonon.
Én csak pillanatképeket őrzök
Nagyapámról, de ez – tekintettel arra, hogy csak 3 közös évünk volt – nem is
csoda.
Rám már akkor is a Nagymamám
vigyázott, és miután tüzelő sem volt, pénz sem, ezért csak a konyhában
fűtöttek, a sparhelt-ben, egyben ezen főzött a Nagyi. Délután engem a
szennyesládára terített pokrócra tettek le aludni, és emlékszem,, hogy Nagyapám
kockás konyharuhával árnyékolta le a konyhai lámpát, hogy ne zavarjon alvás
közben a szemembe tűző villanyfény. Olyan magas volt, hogy enyhén felnyújtott
karjai elérték a lámpát.
Arra is emlékszem, hogy a nagy
konyhai fatálca hátára tett papírlapra rajzolgatott nekem mindenféle állatokat,
kakast, tyúkot, baromfiudvart, közben mesélt. A saját meséit. Mindig, hétköznap
is, öltönyben, nyakkendőben. Ő tanított meg a dáma játékra is, a tábla másik
oldalán lévő sakkra még nagyon korai lett volna.
Már valahol megemlékeztem róla,
hogy a rajztehetségen kívül, kiválóan hegedült, bár gyerekkoromban erre már
csak nagyon ritkán került sor.
Hogy mikor magyarosított Hübner
Rudolfról, Hargita Rezsőre, nem tudom, mindenesetre a Lajos utcai lakás
bejárati ajtaján a Hargita (Hübner) Rezső név szerepelt.
Nagyon szerette a természetet,
Édesanyám szerint gyakori volt, hogy mire a család felébredt, Nagyapám már túl
volt egy kiadós, hármashatár-hegyi kiránduláson, ahonnan nagy csokor mezei
virággal jött haza.
Nagyon szeretett olvasni is, amit
Nagymamám nem mindig nézett jó szemmel, „már megint azok a büdös könyvek”
felkiáltással követelte ki, hogy inkább vele beszélgessen.
Édesanyám holta napjáig, Csöpi
nagynéném mai napig a legnagyobb szeretettel, mosolyogva emlékeztek rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése