Bodor Márkus dédapámról annyit
tudok, hogy csendőr volt, és az apai nagymamám, Mária, Nándor, a későbbi
Ágoston atya, premontrei kanonok, a premontrei rend jószágigazgatója, Terézia
és István boldog édesapja, és minimum nagygazda. Gyerekkoromból emlékszem még a
katonakönyvének fényképére, de már nem találom.
A családi legendárium úgy tartja,
hogy (nemcsak név-) rokonságban állt a híres székely ezermesterrel, Bodor
Péterrel, akiről Tamási Áron is megemlékezik a „Hazai Tükör”-ben.
Erről a Bodor Péterről az a
családi történet járja, hogy bankót hamisított, szerkesztett egy bankóprést.
Persze az akkori rendőrség lefülelte, és mentek is a portájára lefogni a
törvénysértőt. Az ajtóban állt a „hatóság”, és Péter fejére olvasta a vétkét,
hogy kelmed Bodor Péter uram vétkes a királyi bankók meghamisításában,
törvényen kívüli nyomtatásában. Mire Péter azt válaszolta: Én? Ugyan én egy fia
bankót sem nyomattam, kelmed viszont, amint ott topog a küszöbön, már a
sokadikat nyomtatja!
Ugyanis a bankóprés úgy működött,
hogy aki rálépett a küszöbre, az megindította a nyomtatást.
Ebbeli, vagy máshonnan eredő
mérgében Bodor Péter elrontotta az általa szerkesztett marosvásárhelyi zenélő
kutat (másolata a Margit –szigeten), amit senki emberfiának nem sikerült
sohasem megjavítani. Aki nem hiszi, járjon utána!
A felesége, Faith Terézia a másik
dédanyám, akivel még találkozhattam. Kettő a négyből, ez ritka jó arány.
Van egy apró, fekete-fehér
fénykép arról, hogy Ráckevén, egy függőágyban ringat engem, olyan egy-két éves
koromban.
Fejkendős, sokszoknyás, kötényes
parasztviseletben, nagy mosollyal, az első, és életében egyetlen dédunokáját,
látható szeretettel.
Fantasztikusan halt meg. Ebéd
után kedves elfoglaltsága volt a szunyókálás a szőlőlugas árnyékában, a
tornácon, a konyhaajtó mellett, egy kiszolgált ónémet karosszékben, ami
plédekkel, báránybőrrel volt betakargatva. Nyolcvanpáréves korában is éppen így
szunyókált, és soha többé nem ébredt fel.
Ezt az ónémet karosszéket, meg a
párját, elemi részekre esve, két nagy szatyorban hoztam fel Budapestre, és a
garázsban tároltam évekig, mígnem egy nagyobb bevételből végre sikerült
helyrehozatnom, 7 éves nagyfiú Zalán unokám kiskorában királyszéknek hívta, ma
lakásom egyik szeretett dísze.
A Faithokról Édesapám azt mesélte, hogy rablólovagok voltak a Felvidéken, míg fej- és jószágvesztésre nem ítélték a férfiakat. Na ezzel persze nem értettek egyet, így a saját bíráskodási joggal felruházott Csepel-szigetre menekültek. Ott egy-két évig zsellérkedtek, majd előástak kisebb-nagyobb porciókat a rablott javakból, és apránként felvásárolták Ráckeve legjobb földjeit. Ettől kezdve békében gazdálkodtak.
A Csepel-sziget különleges
státuszát az alapozta meg, hogy mindig a királyné hozománya volt, saját
kereskedési, bíráskodási jogokkal, és egyéb kiváltságokkal.
A Diplomatarium Rackeviensis -
ami a korabeli jegyzői (nótáriusi) dokumentumokat dolgozta fel - szerint a
Faithok betelepített németek voltak (persze a Feigl család is), ami nem zárja
ki a családi eredettörténetet, de azért megkérdőjelezi.
Rettentő érdekes kettősség
jellemzi a Ráckevei tárgyi hagyatékot, egyrészt egyedi és igényes berendezési
tárgyak, bútorok, teljes ónémet szobagarnitúra (sajnos már a szú megette a
zömét), szecessziós Zsolnay porcelán készletek, másrészt irtó nagy spórolás.
Mellékelek fényképet egy teáskannáról például, és elmesélem, hogy Ráckevén
őrzök egy félig elkészült hímzést, amely egy már megstoppolt, damaszt darabka –
talán korábbi törölköző, vagy szalvéta – másodlagos hasznosítása, tűhímzéssel (ami
a legnehezebb hímzési technika), selyemszállal egy virágcsokrot kezdtek el
rajta. Egy stoppolt damaszton.
Az egyik szekrényen most is ott
lóg a sokszoknyás, kendős, kötényes dédanyám fekete flitterrel hímzett, selyem
báli belépője, már nem tudom hova került a mídere (fűzője), de gyerekkoromban
még szörnyülködtünk rajta, hogy hogyan lehetett ebben lélegezni, és a tükrön
tartom azt a fél pár horgolt báli kesztyűt (az ujjak szabadon, a felkar közepén
ér véget), aminek a párja természetesen a testvéremnél van, és egyikünk kezére
sem ment fel, sohasem.
Kettősség. minden mennyiségben.
Mellékelek egy festmény, na éppen
így nézett ki a ráckevei úriszoba, még az én gyerekkoromban is. (Ma is hasonlít
erre, egy kicsit.)
A kulturális vonatkozások, voltak könyveik, járatták a Párisi divat című lapot, amelynek 1890-es évfolyamát én is örömmel nézegettem, és élveztem „Edith, a szeszélyes hölgy” folytatásos kalandjait. Járatták mellette a Fürge Ujjakat, még én is hímeztem a mintaívek alapján kelim-szőnyeget, meg később, az 1920-30-as években az Új Idők-et, Herczeg Ferencz szerkesztésében, ennek több évfolyama is ott lapul az egyik szekrényben, ha az egerek meg nem rágták azóta. Sokat tanultam belőlük, főleg a hirdetések és a receptek, na meg a folytatásos regények (Különös ismertetőjele nincs), novellák, lakberendezési tippek jelentenek életre szóló élményt a számomra.
Elméláztam, hogy abban a korban,
amikor egy egyszerű alsóing szabása és kidolgozása is jóval komplikáltabb volt,
mint az én időmben, egy báli ruháé, hogyan öltözködött egy átlagos család?
Persze a dédanyáim hálóréklijét nézve, amelynek slingelt-hímzett csipkeszegélye
bárhol megállná a helyét (én blúznak hordtam), a kérdés, nem kérdés.
A szekrény egyik polca tele volt
kalapokkal. Kettőt őrzők az előszobában, a gázórát takarják. A kalapok között
volt egy férfi keménykalap is, a gyerekek (az enyéim, és az unokatestvérek)
legnagyobb örömére, ma már nem tudni, ki vitte el, vagy csak egyszerűen
megsemmisült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése