2016. augusztus 8., hétfő

Költözési útmutató 3



Pakolunk, rámolunk, szelektálunk, próbálunk elsózni minden, szerintünk még használható dolgot, dobozolunk – mint Tóték -, és zsákolunk, de nem úgy, mint a kosarasok. Ez egyébként is roppant röhejes lenne, hiszen én alulról közelítem a testmagasság közép-európai átlagát, sőt amint az éveim sokasodnak, egyre inkább a távol-keleti átlag alsó határértékét sem érem el. Csúcsidőmben 157 centire nyúltam, de szerintem mára már jó pár centivel megkurtított az a jó, több évtizede a földhöz tapasztó gravitáció.

Egyre kilátástalanabbnak érzem a helyzetet, ha végre valamivel végzek - persze semmivel sem végzek teljesen, hiszen mindenből kell egy kis állomány, hiszen élünk, eszünk, alszunk, öltözünk, és ehhez múlhatatlanul szükségesek az eszközök – akkor megpihenés helyett azt érzem, és látom, hogy még előttem a megmászhatatlan hegy, még előttem a még több csomagolnivaló.

Mai állás szerint 23-án alszunk itt utoljára, 24-én reggel héttől költözünk, egyszerre, egy nap alatt, kétfelé.

Búcsúzunk az emlékeinktől, az otthonunktól, az utolsó 20 évünktől. A maradó tárgyaink is búcsúznak tőlünk. Szeretett, de lebontásra váró konyhabútorom most kezdi megadni magát. Az eddig tökéletesen illeszkedő páros ajtók fele egyszerre csak elcsúszik, centivel lejjebb ér, mint tegnap, a fiókfedő egyik illeszkedése eltörik, és ettől kezdve félárbocra ereszkedik, ha kinyitjuk, az eddig tökéletesen működő ajtók, fiókok akadozni kezdenek.

Mintha a további gondoskodás biztos távlatának helyébe lépő feleslegessé válás, percek alatt amortizálná a tárgyainkat.

De ezzel sem törődhetünk, és szerencsére nem is szomorkodhatunk miatta, mint békeidőben megtennénk, mert a megoldott gondok helyére, azonnal dupla annyi lép, most éppen azon agyalok, hogy ki fogja leszerelni a velünk költöző csillárokat, lámpákat, mert akiben reménykedtem, az éppen nyaralni készül, két hétre, és ez sajnos túlnyúlik azon a három napon, amin belül a „birtokbaadást követően” el kell hagynunk a lakást.

Fellapoztam a naptárban, hogy május 3-án találkoztunk először Vikivel, a mi szeretett ingatlan-közvetítőnkkel, és azóta alig több, mint három hónap telt el. Mi ez, ahhoz a 770 hónaphoz képest, amit eddig magam mögött hagytam, és nyilván volt már több, olyan három  hónapos időszak, amely éppen ennyire felforgatta az életemet, de egyelőre úgy hiszem, hogy az a 14 nap, ami még hátra van a költözésig, meg az a ki tudja milyen hosszú időtartam, amíg az új helyeinket megszokjuk, amíg minden a helyére kerül, az bizony beláthatatlan.


Most fogom magam, főzök valamit ebédre, és folytatom a csomagolást. Ma még csak Sárka talpas poharaival végeztem, most jönnek az én talpasaim, némi „űrkitöltő” törülközővel, és plüssállattal! Majd csak befejezzük valamikor! Vagy nem?

2016. augusztus 6., szombat

Zita, a kispulyka





Amikor a – már lassan másfél éve megszületett – Zita megérkezésére vártunk, önmagunkat módfelett felvilágosult és kulturált felmenőnek tartva, felkészültünk arra is, hogy Zalán féltékenységét enyhítsük, tompítsuk. Mindenféle döntéseket hoztunk, hogy mindig meg fogjuk őt is dicsérni, nemcsak a kicsiről áradozunk, mindig vele is játszani fogunk, még többet, mint eddig, nemcsak a kicsit dédelgetjük, mindig elegendő kizárólagos figyelmet biztosítunk neki is, hiszen a kicsi úgyis megköveteli a kitüntetett figyelmet, ha nem is nézünk, mást, már pusztán az életben-maradása is erre készteti.

Azt készpénznek tekintettük, hogy Zaza féltékeny lesz, hiszen miért is nem lenne az, első gyerekként (és nálunk legalábbis) első unokaként, olyan pozíciót ért el figyelmünk, szeretetünk, gondoskodásunk kizárólagos cél- és központjaként, amit mostantól meg kell majd osztania a testvérével, ráadásul szinte azonos időben került át az óvoda megszokott melegéből az iskola ismeretlen világába, szóval féltettük Zazát.

Ezzel szemben semmi nem alakult úgy, mint ahogy vártuk. Zalánnak addig is jó kapcsolata volt szinte minden gyerekkel, kisebbekkel és nagyobbakkal egyaránt, a kicsiket édesnek tartotta, és türelemmel játszott velük, Zita viszont egy pillanat alatt a királylány-tesójává vált, aki édes, és szeretni kell.

Zita születéséig Zalán szíve közepén a legszeretettebb pozíciót a Mami és a Mikulás foglalta el, azonban ettől a perctől a Mikulást ejtette, és Zita és Mami kerültek be a kitüntetett körbe. Gyengéd, kedves, humoros és elnéző testvér mindmáig, és viszonylag kevés alkalommal kell Zitával kapcsolatban fegyelmezni, leginkább a Zita alvása alatti, csendesebb tevékenykedésre kell többször figyelmeztetni.

A kistestvér születése szerencsésen esett egybe Zalán fejlődésének kanyaraival, ekkorra kezdte igazán élvezni az elvonulás, a magányos játék nagyszerűségét. Ennek én persze sokkal kevésbé örültem, az addig „24 órás” gyerek melett, egyszerre még unatkozásra is maradt időm. Nem kellett már lázasan gondolkodni a következő kísérleten, szerep-játékon, programon, hogy azt a lelket-agyat megmozgató és gyönyörködtető, izgalmas együttlétet meg ne szakítsa semmi, hanem már nekem kellett rákérdezni, hogy Zaza nem játszunk-e együtt, amire egyre gyakrabban jött az a válasz, hogy Mandi, jól elvagyok most egyedül.

Telt és múlt az idő, és a mi Zitánk – ahogy kell – egyre önállóbb, tesz-vesz, intézkedik, és félreérthetetlenül fejezi ki akaratát, és hangulatát, szeretetét.

Zsófi és Sárka egyaránt megkapták a Mammammmamma nevet, feléjük röppen, felkéredzkedik, ölükbe kucorodik, én csak Ma vagyok, és eltűri, hogy felemeljem, megetessem, játszhatunk is együtt, még puszit is kapok olykor-olykor. Apja Apa-apa-apa, ha például fényképeket nézünk, és tudja, hogy az apja fog következni, már jóval korábban rákezd, Zalán a „testvér” rövidítéseként Te.

Éppen náluk délutánoztunk, amikor Zsófi és Zalán eldöntötték, hogy bemutatják a „Zita, a kispulyka” című jelenetet.




 Leültek a szőnyegre, és összebújtak. Zita addig önfeledten játszott, folyamatosan beszélgetve, ám egyszer csak felneszelt, és amint észlelte Zalánt és Zsófit, eldobott mindent, és odarohanva, emelt hangú, mérges lamentálás kíséretében, kimondottan bosszús mimikával elkezdte szétválasztani az összebújt anyját és testvérét, és addig fondorkodott, amíg végül befurakodott közéjük, és elfoglalta Anyja ölében, a szerinte csak őt megillető helyet.

Zalán és Zsófi persze láthatóan jól mulattak Zitán, és mi is sem tudtunk ellenállni a helyzet humorának, úgyhogy testületi nevetéssel zárult a bemutató.


A nap 24 órájában az „1 millió dolláros” mosollyal létező Tündérlány-Zitánk, egy másodperc alatt átlényegült dúló-fúló. dühös manóarcú – mit szépítsük – kispulykává, és kiderült, hogy az új testvérrel együtt járó féltékenykedést egy család sem úszhatja meg, legfeljebb a szereposztásban tévedünk!

2016. augusztus 3., szerda

Költözési útmutató 2




Megunhatatlan téma.
Sárka lányom már megírta a maga útmutatóját, én – csekély képességű epigonként – mindössze némi adalékkal szolgálhatok.

Csak József Attilát idézhetem, bár természetesen némi átérzéssel:

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,

ugyanis esetemben (ezen a szakaszon ugyanis már túljutottam, fogaimban több az idegen anyag, mint a „hozott”) a kék, zöld, lila foltok, horzsolások, karcolások szaporodnak napról, napra, amit a délutáni forró fürdőzésnél észlelek. Soha nem tudom azonosítani, hogy melyiket mikor, hol szereztem, csak azt észlelem, hogy a szappan itt, vagy ott csíp, a dörzsi kesztyű alatt emitt, vagy amott fájdalmas pontot érintek. Már lassan úgy festek, mint Magyarország hegy- és vízrajza, az egykori, iskolai atlaszomban, és egyben úgy is, mint Ofélia az őrülési jelenetben, akivel szemben én nem szalmaszálakat, hanem mindenféle egyebet gyűjtögetek a hajamban.

A délutánonkénti forró fürdőre egyre égetőbb szükségem van (pedig a bőröm bőszen tiltakozik a napi ázás ellen (általában hetente egyszer ázom, a többi napon csak zuhany jár), mert száraz, mint a pergamen, és viszket, mint a franckarika), viszont a folyamatos, merev tartású dobozolásba belefáradó hát, derék, nyak, és minden olyan izom, amelynek a létezéséről sincs tudomásom, viszont sikoltozva követeli a megnyugvást, ellazulást adó, meleg víz jótékony hatását.

Az izmokat lazító ázásnál is égetőbb szükségem van a lelket megváltó olvasásra, úgyhogy hajnalonta, amikor még nem állok szolgálatba, két doboz közötti kávészünetben, étkezések alatt (eléggé el nem ítélhető módon, de évtizedes passziómnak megfelelően J), ipari mennyiségben olvasok.

Ajánlom figyelmetekbe Pascal Mercier svájci író könyvét, „Éjféli gyors Lisszabonba”. Kicsit depresszív, de rettentően elgondolkodtató.

Visszaemlékezve, soha nem olvastam annyi szépirodalmat, mint a tantárgyanként több ezer oldal átolvasását, és – sajnálatosan - memorizálását igénylő, jogi egyetemi vizsgafelkészülések alkalmával, szükségem volt a kontrapunktra, az ellensúlyra.


Majd december környékén, amikor már a kipakolással és az azt követő átpakolásokkal, amire a tárgyak elnyerik végső, és leginkább megfelelő helyüket, valószínűleg megszűnnek majd a foltjaim, és csitul olvasás-igényem, de addig, sok jót nem ígérhetek!

2016. augusztus 1., hétfő

Augusztusi emlék




Mindig augusztusban mentünk nyaralni, és – Anyu legmélyebb neheztelése ellenére - mindig Ráckevére.

Anyu az élet nagy igazságtalanságaként tartotta számon a kevei nyaralást, hiszen remek szakszervezeti üdülők, vállalati nyaralók vártak ránk országszerte, és csak hetekig-hónapokig tartó állóháborút kellett volna felvállalni egy-egy augusztusi hét elnyerése érdekében, ráadásul ezeken az üdülőhelyeken a család elé tálalták volna a reggelit, ebédet, vacsorát, és nem Anyunak kellett volna főznie. Anyu összesen ebben a két hétben vezetett háztartást, a fennmaradó évi 50 hétben – beleértve a sátoros és kisebb ünnepeket is - Nagyi főzött ránk, Anyu pedig csak nagyritkán, a saját delikát kedvenceit készítgette el, valami majonézes salátát, gombafasírtott, tojáskrémet, ha nem volt ínyére való a Nagyi főztje.

Már megírtam, de újra és újra meg kell erősítenem, hogy nekem ezek a kevei nyarak a végtelen, parttalan, korlátlan boldogságot jelentették, mindenre jutott az illúzió-szerűen megnyúlt dimenzióban idő, hosszas vízmenti sétákra, napi két-három úszásra, bolyongásra, olvasásra, merengésre, még boldog semmittevésre, lusta unatkozásra is.

(Nagy előnye az „öregedésnek” csúfolt időszaknak, hogy az időnek ez a végtelensége olykor-olykor, újra visszatér.)

Egy augusztusi délutánon, amikor rendes szokásunk szerint a tornác lépcsőjén ülve, éppen, a nyári konyhában lehűtött, pottyant gyümölcsből készült, vegyes gyümölcskompótot kanalazgattuk (nem kompótos tálkából, hanem kizárólag virágos bögréből, az egyedül Ráckevén fellelhető, fémízű, ódon teáskanalakkal), soha nem hallott, talán kicsit félelmetes zajra kaptuk fel a fejünket.

Úgy tűnt, mintha száz rezgőnyárfa leveleit zörgette volna a szél, vagy ezoterikusabban, mintha angyalok röpködtek volna felettünk.

Akkoriban a falu (talán már község) még őrizte struktúráját, melyet a folyamatosan változó építési előírások, és építkezési divatok azóta teljesen szétziláltak, a Főutcára merőlegesen, az utca frontjára felzárkózva, párhuzamosan álltak, a klasszikus, tiszta szoba, konyha, hálószoba felépítésű, hosszú házak, egymástól 8-10 méterre. Minden ablak és ajtó a házak udvarára nézett, és a hátsó, ablak nélküli, északi fal, egyben a szomszéd udvar kerítéseként is szolgált.

A zaj forrása nem volt más, mint a fiókákat éppen repülni tanító gólyacsapat.

Valamelyik szülő előre repült az egyik ház gerincéről a következőre, a másik szülő pedig egyenként átrepült a fiókákkal, majd visszarepült a következőért. A bizonytalanabbját nógatta, jó esetben a fióka mellett repült, kritikus helyzetben fióka alá került és szinte felemelte, röptében. A fejünk fölött, alig 3-4 méternyire röpködő gólyák olyan hatalmasnak tűntek, szárnyaik surrogása annyira nagy zajt csapott az amúgy nagy csöndben (délután a csirkék, kacsák is csöndesebbek, az emberek ejtőznek, a kutyák alszanak, a kerti madarak még nem kezdenek a késő délutáni búcsúkoncertjükre, és akkoriban autó alig járt arrafelé), hogy dermedten figyeltük a jelenséget, majd kiszaladtunk a ház elé, és az utcáról is figyeltük a tanítást, amíg csak az utca végén el nem kanyarodott az út vonalának megfelelően a csapat.

Mostanában legfeljebb 4 gólyacsaládról tudok Kevén, de időnként elzarándokolunk a fészkeikhez, egy jó kis kelepelést hallgatni. Mindig belefájdul a szívem, amikor egy-egy kizöldült, elhagyott gólyafészket látok.

Naná, hogy erről pedig Petőfi jut eszembe, és természetesen már dúdolom is a Kaláka-feldolgozás dallamát:

Nekem valamennyi között legkedvesebb
Madaram a gólya,
Édes szülőföldem, a drága szép alföld
Hűséges lakója.

Megérkezésedet még mostan is minden
Esztendőben várom,
S kivánok szerencsés útat, ha távozol,
Legrégibb barátom!


Most pedig, csakhogy fokozzam az élvezeteket, nekilátok a csomagolásnak, pakolásnak, mert mi is költözünk, akár legrégibb barátaink. J