Augusztusi emlék

Mindig augusztusban mentünk nyaralni, és – Anyu legmélyebb neheztelése ellenére - mindig Ráckevére.

Anyu az élet nagy igazságtalanságaként tartotta számon a kevei nyaralást, hiszen remek szakszervezeti üdülők, vállalati nyaralók vártak ránk országszerte, és csak hetekig-hónapokig tartó állóháborút kellett volna felvállalni egy-egy augusztusi hét elnyerése érdekében, ráadásul ezeken az üdülőhelyeken a család elé tálalták volna a reggelit, ebédet, vacsorát, és nem Anyunak kellett volna főznie. Anyu összesen ebben a két hétben vezetett háztartást, a fennmaradó évi 50 hétben – beleértve a sátoros és kisebb ünnepeket is - Nagyi főzött ránk, Anyu pedig csak nagyritkán, a saját delikát kedvenceit készítgette el, valami majonézes salátát, gombafasírtott, tojáskrémet, ha nem volt ínyére való a Nagyi főztje.

Már megírtam, de újra és újra meg kell erősítenem, hogy nekem ezek a kevei nyarak a végtelen, parttalan, korlátlan boldogságot jelentették, mindenre jutott az illúzió-szerűen megnyúlt dimenzióban idő, hosszas vízmenti sétákra, napi két-három úszásra, bolyongásra, olvasásra, merengésre, még boldog semmittevésre, lusta unatkozásra is.

(Nagy előnye az „öregedésnek” csúfolt időszaknak, hogy az időnek ez a végtelensége olykor-olykor, újra visszatér.)

Egy augusztusi délutánon, amikor rendes szokásunk szerint a tornác lépcsőjén ülve, éppen, a nyári konyhában lehűtött, pottyant gyümölcsből készült, vegyes gyümölcskompótot kanalazgattuk (nem kompótos tálkából, hanem kizárólag virágos bögréből, az egyedül Ráckevén fellelhető, fémízű, ódon teáskanalakkal), soha nem hallott, talán kicsit félelmetes zajra kaptuk fel a fejünket.

Úgy tűnt, mintha száz rezgőnyárfa leveleit zörgette volna a szél, vagy ezoterikusabban, mintha angyalok röpködtek volna felettünk.

Akkoriban a falu (talán már község) még őrizte struktúráját, melyet a folyamatosan változó építési előírások, és építkezési divatok azóta teljesen szétziláltak, a Főutcára merőlegesen, az utca frontjára felzárkózva, párhuzamosan álltak, a klasszikus, tiszta szoba, konyha, hálószoba felépítésű, hosszú házak, egymástól 8-10 méterre. Minden ablak és ajtó a házak udvarára nézett, és a hátsó, ablak nélküli, északi fal, egyben a szomszéd udvar kerítéseként is szolgált.

A zaj forrása nem volt más, mint a fiókákat éppen repülni tanító gólyacsapat.

Valamelyik szülő előre repült az egyik ház gerincéről a következőre, a másik szülő pedig egyenként átrepült a fiókákkal, majd visszarepült a következőért. A bizonytalanabbját nógatta, jó esetben a fióka mellett repült, kritikus helyzetben fióka alá került és szinte felemelte, röptében. A fejünk fölött, alig 3-4 méternyire röpködő gólyák olyan hatalmasnak tűntek, szárnyaik surrogása annyira nagy zajt csapott az amúgy nagy csöndben (délután a csirkék, kacsák is csöndesebbek, az emberek ejtőznek, a kutyák alszanak, a kerti madarak még nem kezdenek a késő délutáni búcsúkoncertjükre, és akkoriban autó alig járt arrafelé), hogy dermedten figyeltük a jelenséget, majd kiszaladtunk a ház elé, és az utcáról is figyeltük a tanítást, amíg csak az utca végén el nem kanyarodott az út vonalának megfelelően a csapat.

Mostanában legfeljebb 4 gólyacsaládról tudok Kevén, de időnként elzarándokolunk a fészkeikhez, egy jó kis kelepelést hallgatni. Mindig belefájdul a szívem, amikor egy-egy kizöldült, elhagyott gólyafészket látok.

Naná, hogy erről pedig Petőfi jut eszembe, és természetesen már dúdolom is a Kaláka-feldolgozás dallamát:

Nekem valamennyi között legkedvesebb

Madaram a gólya,

Édes szülőföldem, a drága szép alföld

Hűséges lakója.

Megérkezésedet még mostan is minden

Esztendőben várom,

S kivánok szerencsés útat, ha távozol,

Legrégibb barátom!

Most pedig, csakhogy fokozzam az élvezeteket, nekilátok a csomagolásnak, pakolásnak, mert mi is költözünk, akár legrégibb barátaink. J