Zita, a kispulyka

Amikor a – már lassan másfél éve megszületett – Zita megérkezésére vártunk, önmagunkat módfelett felvilágosult és kulturált felmenőnek tartva, felkészültünk arra is, hogy Zalán féltékenységét enyhítsük, tompítsuk. Mindenféle döntéseket hoztunk, hogy mindig meg fogjuk őt is dicsérni, nemcsak a kicsiről áradozunk, mindig vele is játszani fogunk, még többet, mint eddig, nemcsak a kicsit dédelgetjük, mindig elegendő kizárólagos figyelmet biztosítunk neki is, hiszen a kicsi úgyis megköveteli a kitüntetett figyelmet, ha nem is nézünk, mást, már pusztán az életben-maradása is erre készteti.

Azt készpénznek tekintettük, hogy Zaza féltékeny lesz, hiszen miért is nem lenne az, első gyerekként (és nálunk legalábbis) első unokaként, olyan pozíciót ért el figyelmünk, szeretetünk, gondoskodásunk kizárólagos cél- és központjaként, amit mostantól meg kell majd osztania a testvérével, ráadásul szinte azonos időben került át az óvoda megszokott melegéből az iskola ismeretlen világába, szóval féltettük Zazát.

Ezzel szemben semmi nem alakult úgy, mint ahogy vártuk. Zalánnak addig is jó kapcsolata volt szinte minden gyerekkel, kisebbekkel és nagyobbakkal egyaránt, a kicsiket édesnek tartotta, és türelemmel játszott velük, Zita viszont egy pillanat alatt a királylány-tesójává vált, aki édes, és szeretni kell.

Zita születéséig Zalán szíve közepén a legszeretettebb pozíciót a Mami és a Mikulás foglalta el, azonban ettől a perctől a Mikulást ejtette, és Zita és Mami kerültek be a kitüntetett körbe. Gyengéd, kedves, humoros és elnéző testvér mindmáig, és viszonylag kevés alkalommal kell Zitával kapcsolatban fegyelmezni, leginkább a Zita alvása alatti, csendesebb tevékenykedésre kell többször figyelmeztetni.

A kistestvér születése szerencsésen esett egybe Zalán fejlődésének kanyaraival, ekkorra kezdte igazán élvezni az elvonulás, a magányos játék nagyszerűségét. Ennek én persze sokkal kevésbé örültem, az addig „24 órás” gyerek melett, egyszerre még unatkozásra is maradt időm. Nem kellett már lázasan gondolkodni a következő kísérleten, szerep-játékon, programon, hogy azt a lelket-agyat megmozgató és gyönyörködtető, izgalmas együttlétet meg ne szakítsa semmi, hanem már nekem kellett rákérdezni, hogy Zaza nem játszunk-e együtt, amire egyre gyakrabban jött az a válasz, hogy Mandi, jól elvagyok most egyedül.

Telt és múlt az idő, és a mi Zitánk – ahogy kell – egyre önállóbb, tesz-vesz, intézkedik, és félreérthetetlenül fejezi ki akaratát, és hangulatát, szeretetét.

Zsófi és Sárka egyaránt megkapták a Mammammmamma nevet, feléjük röppen, felkéredzkedik, ölükbe kucorodik, én csak Ma vagyok, és eltűri, hogy felemeljem, megetessem, játszhatunk is együtt, még puszit is kapok olykor-olykor. Apja Apa-apa-apa, ha például fényképeket nézünk, és tudja, hogy az apja fog következni, már jóval korábban rákezd, Zalán a „testvér” rövidítéseként Te.

Éppen náluk délutánoztunk, amikor Zsófi és Zalán eldöntötték, hogy bemutatják a „Zita, a kispulyka” című jelenetet.

 Leültek a szőnyegre, és összebújtak. Zita addig önfeledten játszott, folyamatosan beszélgetve, ám egyszer csak felneszelt, és amint észlelte Zalánt és Zsófit, eldobott mindent, és odarohanva, emelt hangú, mérges lamentálás kíséretében, kimondottan bosszús mimikával elkezdte szétválasztani az összebújt anyját és testvérét, és addig fondorkodott, amíg végül befurakodott közéjük, és elfoglalta Anyja ölében, a szerinte csak őt megillető helyet.

Zalán és Zsófi persze láthatóan jól mulattak Zitán, és mi is sem tudtunk ellenállni a helyzet humorának, úgyhogy testületi nevetéssel zárult a bemutató.

A nap 24 órájában az „1 millió dolláros” mosollyal létező Tündérlány-Zitánk, egy másodperc alatt átlényegült dúló-fúló. dühös manóarcú – mit szépítsük – kispulykává, és kiderült, hogy az új testvérrel együtt járó féltékenykedést egy család sem úszhatja meg, legfeljebb a szereposztásban tévedünk!