Az idei ősz

Kénytelen vagyok belátni, hogy utálom az idei őszt! Baromira távol áll attól az idilli, sokak által megénekelt, színes, mosolygós, kellemesen langyos, szerethető átmenettől a nyárból a télbe, ez nyirkos, esős, nedves, ködös, a színeket illetően tompa, lehangoló, baljós, felhős, nyomasztó!

Ráadásul az egészségemre nézve is káros!

Hosszú (és természetesen hányatott) életem során örököltem is, meg fel is halmoztam eddig összesen háromféle „állapot betegséget”, amelyek – hála az orvostudomány vívmányainak – karban lehet tartani, ám ezekből nincs gyógyulás.

Elsőként az Anyutól örökölt diabétesszel kezdtem meg együtt élésemet, most már közel negyed évszázada. Magamban ezt egy konkrét munkahelyem „ajándékának” tekintem, ott voltam közel 10 évig olyan minden-perces nyomás alatt, ami bőven megalapozta, hogy ez a születési hendikep kiteljesedjen, és így is lett. De szerencsére azt is megtanultam Anyu csaknem 40 éven keresztül támogatott betegsége alatt, hogy miként kell boldogan létezni cukorbetegen, és mondhatom, hogy nem érzem sem korlátozásnak, sem lemondásnak azt a fondorlatosságot, ami az étkezéseket kényszerűen kíséri.

Másodjára az aritmia csatlakozott, ami nem volt annyira kényelmetlen, vagy veszélyes esetemben, mint inkább ijesztő, a kihagyó szívverések és az ennek folytán elakadó lélegzet rémisztő, dermesztő volt, de napi egy tablettával ez is kordában tartható, immár közel 20 éve. 

Persze ezt is egy munkahelyemhez kötöm.

A harmadik friss, alig két éves kórom, a tüdőtágulás, az emfizémia, avagy krónikus, obstruktív tüdőbetegség (COPD) viszont nagymértékben „saját hozzájárulás” az aktuális kórképemhez, azzal az immár közel fél évszázados bagózással, amivel máig sem hagytam fel teljesen. Csak színezi a képet az a tény, hogy dédanyám, Csollán Antónia ebben a betegségben halt meg (igaz nyolcvanon felül) noha életében nem járt dohányfüst közelében, dédapám és fiaik sem dohányoztak (kivéve Béla bácsit, de szerintem ő is csak titokban tette ezt).

Na, ez a harmadik betegség az, ami miatt az ennyire párás őszt – finoman szólva - nehezebben viselem el, mint embertársaim (pontos megfogalmazásban: utálom, mint a bűnt). Ilyenkor ugyanis azt a gondosan beosztott levegőt is nehezebben veszem, mint egyéb esetekben.

Tündéri és varázslatos belgyógyász segítőmről, Tamás (keresztnevű) dokiról már írtam, de azt a doktornőt, aki mondhatjuk, hogy visszarántott a világvégéről, még nem említettem. Adott, egy mérgesen lépkedő, szúrós-csípős megjegyzéseket alkalmazó doktornő, aki az éppen pislákoló vitál-kapacitásomat (akármi is legyen az) 90 %-ra tornázta vissza, alig másfél év alatt.

Ki bánja, hogy azzal kezdtünk, hogy „mikor volt utoljára tüdőszűrésen, 1919-ben?”, mert erre én mosolyogva tudtam válaszolni, hogy ha jól emlékszem, inkább 1921-ben! Alkalomról alkalomra, egyre jobban élvezem az együtt töltött negyedórákat, lassan megismerem az életét, a szintén COPD-s anyósát, a lányait, azt hogy nem szereti a cifrálkodást, puritán, de remekül főz, öröm az az önfeledt mosoly, amivel egymást üdvözöljük, amikor kontrollra megyek.

Lassan esedékes! 

Mindez viszont semmit sem vesz el abból, hogy mennyire lehangol, hogy a budai hegyek most is ködbe burkolódznak, hogy nem látok el Ürömig, hogy nyirkos vatta jellege van a levegőnek, hogy szürkések a színek, hogy gumicsizmát kell húzzak szandál helyett, hogy fázom, mert nincs fűtés, szeretném, sőt követelem azt az idilli őszt, amiben jó sétálni, gyűjtögetni, szemlélődni, létezni ! 

Az a meseszép, szürke kosztüm

Azt mondhatnám, hogy engem a sors a tenyerén hordoz, ha nem lenne annyira képzavaros az állítás. Az ember a sorsnak - a közhely szerint - leginkább az kegyeltje szokott lenni, a tenyerén viszont a Teremtő, az Úr, a Jóisten hordozhatja, esetleg Szűz Mária. Bár a Szűzanya inkább a kötényében szokta hordozni az istápoltjait, ami azért is furcsa, mert a bibliai Mária sok mindent viselt, na, kötényt, azt aztán nem! Legfeljebb a magyarok Nagyasszonyaként, Boldogasszony Anyánkként megjelenő Szent Szűzre illik a kötény, amibe olyan nagyszerű beleképzelnünk magunkat! Mindenkinek szüksége van arra, hogy kivételesnek, védettnek érezhesse magát némelykor!

Akárhogyan is csűröm-csavarom, egy szempontból (lehet, hogy több szempontból is de most ez jutott az eszembe) valóban kivételes a helyzetem, ugyanis nem tartozom azok közé, akik folyvást a múltbeli döntéseiken rágódnak, újra és újra mérlegelik azokat, és eközben egy helyben topognak, mert elmulasztanak élni és továbblépni.

Nem! Én, ha vissza-, visszanézek, ismét úgy gondolom, hogy akkor és ott, helyesen döntöttem, és most se döntenék másképp. 

Egy kivételtől eltekintve.

Éppen nem volt munkám, ennek folytán pénzem sem, amikor a Flórián téren, az áruház mögötti árkádsor kis boltjainak egyikében éppen egy butik volt, a kirakatában pedig életem kosztümje.

A kosztüm az a bizonyos francia kosztüm volt, amelyben minden nőnek mesés, homokóra alkata lesz (miután engem nem áldott meg karcsú derékkal a sors, tehát mindig erre vágytam).

Ez a kép áll a legközelebb, álmaim kosztümjéhez:

 

 A kosztüm derekán egy gomb volt, térdig szűkülő szoknyájában kétszer olyan hosszúnak tűnt a láb, mint amilyen valójában volt, és a felsőrész bal hajtókáján, a kosztüm anyagából olyan gazdag, mondhatnám, hogy szinte buja díszítés volt, amilyet se előtte, se utána nem láttam sehol, soha. Miniatűr, kitömött gyümölcsök, szőlő, alma, körte és levelek, rózsák, indák készültek a szürke anyagból, és én csak néztem, és néztem a kirakatban, sokszor, hosszasan és sóváran.

Nem mertem bemenni a butikba és megkérdezni, hogy mibe kerül ez a csoda, mert pontosan tudtam, hogy a töredékét se engedhetem meg magamnak, Mondhatjuk, hogy egy fillért se szánhattam akkoriban erre a célra, ráadásul tudtam, hogy nincs is az akkori és a várható életemben olyan helyzet, amikor egy ilyen ruhadarabra lenne szükségem.

Aztán nem sok idő elteltével, ez a butik is, mint megannyi társa, tönkrement, az enyészetté lett, és valami századrangú turkáló vagy ilyesmi vette át a helyét.

De mégis!

Ha újra élhetném ezt a percet, a mai eszemmel nem haboznék, bemennék, megkérdezném az árat, és lesz-ami lesz, alapon megvenném ezt a lelkemhez máig annyira közelálló, díszes és felesleges ruhadarabot, csak hogy egy-egy alkalommal felöltözve ebbe, újra királynőnek érezhessem magam.

Na, persze mikor?

Na, persze mikor máskor könyökölsz bele abba a frissen elkészített, tejes, édes, hosszú de legfőképpen jól megérdemelt kávé csészéjébe, mint amikor éppen leülnél, hogy egy kicsit megpihenj a hajnali főzés és a reggeli között.

Na, mikor ömlik szerteszét a lötty, mindenhova, a frissen felsöpört, felmosott konyhakőre, az előkészített cigarettával ékesített hamutartóba, végig az asztallap mögötti csempén, radiátoron, a székeken, naná, hogy akkor, amikor végre olvasnál egy kicsit és megpihennél.

Borul az egész lakáson átívelő, egységes szeptemberi dekoráció, a „szőlős”, de akkor sem vagy hajlandó áttérni az októberi, csipkebogyós, gombás, vadgesztenyés változatra, ha a fene fenét eszik!

Majd októberben! 

Meg hát nem is hiányzik most az a vasalás, lerámolás, előpakolás, ami egy ilyen dekoráció-cserével együtt jár!

Nincs más hátra, mint előre, aminek mennie kell, (nadrág, pulóver, zokni) az megy a mosásba, aminek várnia kell (terítők, szőnyegek, törlőkendők) az várakozik a következő körre a mosógépnél, és jön az átmeneti megoldás, ami legalább színben passzol, arra a szűk két hétre, ami az októberi díszítéshez még hátra van. 

Jut eszembe, addig be is kell gyűjtenünk a nagy csokor csipkebogyót, ami már kellően piros, nem csak félig érett, narancsos-zöldes, amilyeneket mostanában találtam, talán Zsófiék kertjében van egy ilyen bokor, ha jól emlékszem! 

Azért, előzetesben egy  csipkebogyós képet mellékelek!